Skip to main content

ÉT-pass

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Termelő erők


Az üt- és kt-választások május 26-án zárultak le, ám az összesített eredményekre még várni kell. Nem kétséges, hogy országosan és – ami most a vagyonosztozkodás miatt fontos – a legtöbb ágazatban a MSZOSZ, illetve a közszolgálatiaknál a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) arat. Országos szinten viszont – szemben a vállalati és ágazati megállapodások mechanizmusával – nincs törvényes előírás a szakszervezetek „reprezentativitásáról”. Nagy Sándor MSZOSZ-elnök a hat konföderáció között 1992. szeptemberben kötött megállapodást dörgölte egy nyilatkozatával a Liga meg a Munkástanácsok orra alá. Ennek egyik pontja szerint „a társadalombiztosítási önkormányzati, valamint az üt-választások ismeretében újra kell gondolni és módosítani az ÉT munkavállalói oldalának összetételét”.

Az MSZOSZ kétféle megoldásban gondolkodik, tudtuk meg Vágó János alelnöktől: a választás eredményei alapján vagy országos szinten is meghúzzák azt a szintet, ami fölött egy konföderáció „reprezentatív”, azaz részvételi jog illeti meg (Vágó: „Legyen ez mondjuk tíz százalék.”), vagy pedig „részvénytársaság-szerűén”, a támogatottságuk arányában szavazzanak a konföderációk a munkavállalói oldal álláspontjának kialakításakor.

Az üt-választásokon 1993-ban az MSZOSZ 72, az autonómok 19, a Liga 5-6, a Munkástanácsok 2-3 százalékot értek el. Az MSZOSZ gáláns volt, nem tüsténkedett az ÉT átalakításán, mert a hosszú huzavona után megtartott választások – különösen a tb-választások – az összes szakszervezetet együtt értékelték föl az MDF vezette kormánnyal szemben. Közelegtek a parlamenti választások, a szocialisták puhán, csendesen kampányoltak. Csak a SZEF-es Vadász János sürgette időnként a nagy közszolgálatis fórum, a KIÉT „újragondolását”. Két év alatt azonban sok minden megváltozott: MSZP vezette kormány van, viszont a társadalmi-gazdasági megállapodás kudarcba fulladt, és Bokros csomagjával jócskán szűkült az országos érdekegyeztetés tere. A torta kisebb lett; nem mindegy tehát, hányfelé kell szeletelni.

Mutatja ezt a Munka Törvénykönyve (mt.) módosítása körüli vita is. Eredetileg a konföderációk egy húron pendülve utasították el a kormány előterjesztését (Beszélő, márc. 16.). Az ÉT-ben ugyanis nem tudtak megegyezni a munkáltatókkal, akik szabadabb munkaidő-beosztást és nagyobb túlórakeretet (a mostani mt.-ben előírt évi 144 óra helyett 300 órát) követeltek. A kormány kompromisszumos javaslatot terjesztett be (például ha van kollektív szerződés, a túlórakeret akár 200 óra is lehet), ám a szakszervezetek hangoztatták: a kormány tervezete rontja a munkavállalói pozíciókat.

A kormány május közepére mégis összehívott egy ÉT-ülést, mert módosító indítványokkal még lehetett gyúrni egyet az mt.-n. A Liga, a Munkástanácsok, az autonómok meg az ÉSZT ettől közös nyilatkozattal zárkózott el, május 16-án azonban mégis összejött egy „konzultáció”, amelyen a minisztérium, a munkáltatók, az MSZOSZ, a SZEF és az ÉSZT vettek részt, a többi konföderáció tüntetően távol maradt – esetleg éppen néma jelenlétével adott ennek nyomatékot. Az itt született egyezség szerint, ha több munkáltatóra vonatkozó kollektív szerződés születik, a munkaadók nagyobb szabadságot kapnak a munkaidő-beosztásban, és a túlórakeret akár évi 300 óra is lehet. Az MSZOSZ-nek ugyanis érdeke az ágazati kollektív szerződés megkötése – amely fölértékeli ágazati szakszervezeteit (Beszélő, máj. 11.) – s reményei szerint az új szabályozás ösztönzi erre a munkáltatókat. Egy másik kompromisszum a szakszervezeti tisztségviselők munkaidő-kedvezménye tárgyában született meg. Eszerint a) a nagyobb üzemekben a szakszervezetisek kevesebb munkaidő-kedvezményt élveznek, mint eddig, viszont b) a munkaidő-kedvezmény (legfeljebb a keret fele erejéig) pénzben megváltható, azaz: ezentúl a munkáltatók apanázst adhatnak a munkaidőn kívül érdekeket védő szakszervezeteknek.

E hó elején a parlamentben simán át is ment a május 16-i egyezség, a módosító indítványok Nagy Sándor neve alatt futottak be. Igaz, az MSZOSZ elnöke most már nem erőltette azt a szakszervezete által korábban szorgalmazott módosítást, hogy a törvény fossza meg a munka egyes helyein működő kis, nem „reprezentatív” szakszervezetek aktivistáit a szakszervezetiseket megillető védelemtől. „Vannak helyek, ahol nekünk is szervezkednünk kell – mondja Vágó alelnök. – És persze nem lett volna célszerű újabb politikai vitát kavarni.”

A mostani ÉT tehát nyűg az MSZOSZ-nek, rendet kíván az oldalon belül. Hasonló cipőben jár a legnagyobb munkáltatói szervezet, a Magyar Gazdasági Kamara–Munkaadói Szövetség is. A mai konstelláció szerint azonban az oldalakon belül csak az ott ülők egyetértésével lehetne szelektálni, ami önellentmondás. Ezt csak fölülről, egy érdekegyeztetési törvénnyel lehetne föloldani. Ám – és itt a következő önellentmondás – a kormányzat nem akar ilyen törvényt az oldalak egyetértése nélkül.














Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon