Az MSZOSZ kongresszusa

„A hatalom soha nem baloldali!”

Előző kongresszusán, 1991 novemberében a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) kilépett a nagypolitika színpadára: ellentétben a kékkel, amely az SZOT-ból MSZOSZ-szé alakulás óta a szövetség „hivatalos” színe, nyíltan és egyértelműen vörössé vált (Beszélő, 1991. nov. 30.), még ha van is neki mutatóban egy kereszténydemokrata platformja. A színvallás bölcsnek bizonyult: az MSZOSZ az MSZP-vel karöltve mászott ki a politikai karanténból, amint azt az 1993. májusi a társadalombiztosítási, majd egy évvel később a parlamenti választásokon elért siker mutatja. A többi hagyományos konföderáció (SZEF, ÉSZT és részben az Autonómok) önnön jelentéktelenségükről állítottak ki bizonyítványt a múlt ciklusban mindvégig féltve őrzött politikai semlegességükkel; de hát ők aztán nagy renegátok, zömükben ’89 novemberében hagyták ott a SZOT-ot – amikor úgyis borult a stelázsi.

„Nekünk azért – mondta most, május 5-én Horn Gyula az MSZOSZ-plénum előtt – a múltunk közös sok tekintetben. Meggyőződésem, hogy a jelenünk és a jövőnk is az!” A politikai harc és a makro-munkaharc sokáig fölértékelte egymást. Az Érdekegyeztető Tanácsban nemcsak a mostani, hanem már az előző kormány alatt is az MSZOSZ-nek és elnökének volt a legnagyobb respektusa. Csakhogy amikor az MSZOSZ már-már benyújtaná a számlát, zátonyra fut a tgm, a nagy Társadalmi Gazdasági Megállapodás, és jön a március 12-e, a stabilizáló csomag. A „hatalom”', a kormány mostanában megpróbálja nem hagyni, hogy az MSZOSZ megkösse a kezét.

Most, hogy nagypolitikai síkon az MSZOSZ teret veszít, azaz ott landol, ahová való – a kormány, bármily furcsán hangzik is, válogat az MSZOSZ-es javaslatok között –, vetődik föl az a fogós kérdés, hogy mire megy magától a szakszervezet. Ez volt a mostani kongresszus fő kérdése, s meg kell állapítanunk: e téren az Építők Székházában meglehetős tanácstalanság uralkodott.

Nemcsak az a kérdés, hogy képesek-e a szakszervezetek kemény eszközökhöz nyúlni politikai befolyásuk visszaszerzése érdekében (lásd erről „Brómozás” című cikkünket). Az MSZOSZ egyébként a keménykedésben sem vizsgázott jól: az április végi vasutassztrájk idején komoly szolidaritási akciót egyedül a ligás repülőgép-műszaki szakszervezet produkált (Ferihegyen fél órára leállt a forgalom), az MSZOSZ-es szakszervezetnek csak szolidarító táviratokra meg szolidáris kenyérsütésre futotta. Ám ennél is fontosabb: mire mennek a szakszervezetek az aprómunkában, a munkahelyi és ágazati érdekvédelemben.

Az MSZOSZ szövetségi tanácsának beszámolója közel 1 millió tagról tud, ebből azonban csak 500 ezer az aktív kereső, a többiek – 4-500 ezren – nyugdíjasok, tanulók, munkanélküliek. Köztudott, hogy az ágazati szakszervezetek a „versenyszférán” belül hovatovább a döglődő állami szektorba szorultak vissza, illetve kevés olyan perspektivikus iparág van, ahol aránylag erősek (gyógyszeripar, nyomda- és papíripar); emellett az MSZOSZ-es szervezettség a közszolgáltatásokban számottevő (posta, tömegközlekedés, villamosenergia-ipar). A tb-választáson az MSZOSZ elsősorban az ipari válságövezetekben kasszírozott (Beszélő, 1993. máj. 29.). Az MSZOSZ és ágazati szervezetei jellemzően privatizációellenesek, különösen a külföldi tőkepénzesektől berzenkednek, bár fennhangon helyeslik a „piacgazdaság”-ot. Egy küldött javasolta, emeljen szót a kongresszus a gázszolgáltatás többségi külföldi tulajdonba adása ellen; Sándor László újraválasztott alelnök kompromisszumot javasolt és fogadtatott el, eszerint általában a közművek külföldi többségi tulajdonát ellenzik, ha az „ágazati, fogyasztói érdekeket sért”. A privatizáció igazából „csak” a leépítések rémével fenyeget; nagyobb csapás a szakszervezetek számára a nagyvállalatok földarabolódása, a csődök, az új vállalkozások szaporodása – mindennek következtében ugyanis rémisztően csökken a valóságos szakszervezeti jelenlét a gazdasági életben.

Nemcsak puszta sértődésből ered tehát a csalódás, hogy a „hatalom” hátat fordít az MSZOSZ-nek. A tagszervezetek többsége maga is rászorul a nagypolitikai lobbyzásra. Az állami szektorban vannak ott, így sikert jórészben a makro-munkaharcban mutathatnak föl. Jól példázzák ezt a bérügyek; Nagy Sándor újraválasztott elnök nem véletlenül hangsúlyozza, hogy ezekben az ügyekben a kongresszusnak igenis van mondanivalója. A bérharc ma elsősorban makro-munkaharc. Az MSZOSZ manifesztummal tiltakozik az ellen, hogy a kormány utasította az ÁVÜ-t meg az ÁV Rt.-t az állami cégekben bevezetendő bérkorlátozásra. Az MSZOSZ úgymond a „szabad bérmegállapodás” híve, ám fogas kérdés, mire képesek tagszervezetei a bérkorlátozásra utasított vállalatokkal szemben. Az MSZOSZ szorgalmazza a háromelemes minimálbért – legyen alap-, szakmunkás- és diplomás legkisebb bér –, s ezt mint a bevallott jövedelmek növelésére alkalmas ötletet, a kormány is támogatja. Ám fogas kérdés, hogy ha ebbe a munkáltatók is belemennek, s a három elem rendeletbe foglaltatik: mennyire tudják majd behajtani ezt a szakszervezetek, a „feketegazdaság” ellen harsányan meghirdetett harc jegyében.

Gyengélkedik az ágazati kollektív szerződések és ágazati bérmegállapodások ügye is. Fennhangon az MSZOSZ erre is nagy súlyt helyez. Emiatt robbant ki a legutóbbi vita a Munka Törvénykönyve körül: a szakszervezetek a munkaidőkeret meghatározásában növelni szerették volna az ágazati KSZ-ek szerepét – ezzel is fölmutatnak egy jó pontot a makro-munkaharcban –, a munkáltatók ebbe nem mentek bele, a kormány meg kétségkívül fittyet hányt az Érdekegyeztető Tanács alapszabályára, amikor hátat fordított vitázó szociális partnereinek, és beterjesztette munkatörvénykönyv-módosító javaslatait a parlamenthez (Beszélő, márc. 16.). Valójában az MSZOSZ tagszervezetei mind kevesebb eredményt produkálnak az ágazati KSZ-ek kiharcolásában. A szövetségi tanács beszámolója szerint az ágazati bérmegállapodások 1992-ben még az anyagi ágazatokban foglalkoztatottak 45 százalékára terjedtek ki, ’93-ban viszont már csak 13 százalékára, és ez ’94-ben még tovább csökkent. Részletesebb kutatások szerint a bérmegállapodások már megkötésük pillanatában elértéktelenednek a hivatalosan emelkedő minimálbérhez képest; az ágazati egyezségek egyébként is többnyire ajánlás jellegűek, a munkáltatók kedvükre kibújhatnak alóla, vagy kifejezetten a helyi szakszervezetek ijednek meg tőle, mert az ágazatilag ajánlott nagyobb bér könnyen elbocsátást válhatna ki (Tóth András: Civil társadalom és szakszervezetek – kézirat).

Szövetségi szinten a gyengélkedés főként az MSZOSZ anyagi helyzetében mutatkozik meg. Erről zárt ülésen tárgyaltak. Az MSZOSZ tagszervezetei a hozzájuk befolyó tagdíj 10%-át adják át a szövetségnek; ezt a központiak 13%-ra szeretnék növelni, ám ez ügyben a kongresszus a szövetségi tanácsra bízta a döntést. Állítólag a tavalyi évben a tagdíjelmaradás több tízmillió Ft-ra tehető, a szövetség bevételein a „vállalkozás” – az ingatlanbérletek után szedett díj és a vagyonfelélés – ma már 30%-ra rúg. A kongresszus vívmánya, hogy mostantól fogva a szövetségi tagdíjat évenként határozzák meg, a nem fizetőket pedig „törléssel” távolítják el az MSZOSZ-ből.

„Keresve sem találhattunk volna rosszabb időpontot az MSZOSZ kongresszusának – beszélt a plénumhoz Nagy Sándor elnök. – Hiszen telitalálat ért bennünket az elmúlt hónapokban. Ez azonban egy dolgot nem jelenthet: azt, hogy feladjuk.” De mi a teendő, ha egyszer, mint láttuk, a mozgalom jelen állapotában igencsak rászorul a nagypolitikai munkaharcra? Háromféle választ hallhattunk erre a kérdésre: az MSZOSZ-vezetés, a vasutasszakszervezet és a többi mezei tagszervezet válaszát.

Az első álláspontra talán legjobban Sándor László szónoklata világított rá. Az alelnök szerint az elmúlt egy-másfél év „kényszerű átpolizálódását” követően vissza kell térni egy „valódi” szakszervezeti munkára, de ez nem korlátozódhat a „direkt szakszervezeti eszközök” alkalmazására, ki kell terjednie a „demokrácia adta lehetőségekre” is. Egy szociálliberális kormánytól elvárható egy „pozitív diszkrimináció” a munkavállalóval szemben, aki „még soha nem volt olyan kiszolgáltatott”, mint most. Az MSZOSZ nem kerülhet ugyanarra a platformra, mint azok, akik négy éven keresztül a szakszervezetek szétzúzására törtek (ez nyilván burkolt bírálat volt Nagy Sándor lakiteleki látogatása miatt). A mostani kormányt szerinte „mértéktartóan” kell kritizálni, vigyázva arra, nehogy ebből szélsőséges politizálás kerekedjen ki.

„Puhák vagyunk!” – kiáltotta ezzel szemben Márkus Imre vasasszakszervezeti elnök. Könyörgéssel nem lehet engedményekre bírni a kormányt, erőt kell fölmutatni – fejtegette. A publikum megszeppenve hallgatta. A sztrájkbabérokat a vasutasok igyekeznek nagyobb befolyásra beváltani a konföderáción belül, bár a többi szakszervezet aligha veszi föl a Márkus-féle radikális tempót.

A zöm inkább további vívmányokért küldi a makro-munkaharcba az MSZOSZ-vezetést. Utóbbi még kivédte a 20 ezer forintos minimálbér követelését, így továbbra is 14 800-at követelnek; viszont leszavazták, amikor egy küldött követelte: harcolja ki az MSZOSZ e parlamenti ciklus végéig a jelenlegi 42 órás munkaidő 38 órára csökkentését. „Tarthatatlan, hogy a kongresszus sem a bérben, sem a heti munkaidőben nem jut előbbre!” – kiáltotta a vita e pontján Bársony András (nyomdászszakszervezet, a parlament külügyi bizottságának alelnöke). A plebs további „vívmányai” a kongresszuson: legyen adómentes a műszakpótlék; harcoljon az MSZOSZ azért, hogy a „potyautasok”, azaz a nem szakszervezeti tag dolgozók is járuljanak hozzá a szakszervezetek költségeihez. Vagyis: fizessenek tagdíjat ők is. A bátor munkaharcosoknak ennyi csak dukál.