Loppert Csaba

Nyomtatóbarát változat

„A valódi kérdés nem az, hogy kapitalizmust akarunk-e, hanem hogy milyen legyen az a kapitalizmus” – mondta a Baloldali Tömörülés tagjainak – a kádárista nosztalgiáktól tartókat megnyugtatva – Hajdú János ismert újságíró és parlamenti képviselő. Nos, a két összejövetel azt tükrözte: a szocialista párton belül körülbelül annyi válasz van e „valódi kérdésre”, ahány a magyar politikai paletta egészén.

Tőkekoncentráció és szegénység

Békesi László ismét előadta két jól ismert, szociáldemokratának alig nevezhető alapgondolatát. A kapitalizmus megteremtéséhez tőkekoncentrációra, centralizációra és felhalmozásra van szükség. A meglévő „forrásokat” tehát azok kezébe kell összpontosítani, akiknél abból már amúgy is sok van, akiknél az a legjobban „hasznosul”, és akik garanciái lehetnek annak, hogy áldásait egyszer majd a többiek is élvezhetik. (Rászorultsági alapon? Alanyi jogon?) Másik alapgondolata úgy hangzik: „Pénz nincs.” Mármint egészségügyi, kulturális és oktatási kiadásokra, nyugdíjasok, állami (és magán-) alkalmazottak jövedelmének és létszámának szinten tartására stb.

Hajdú János „álomnak” nevezte „a multikkal versengő magyar nagypolgárság gyors megteremtésének ezt az óhaját”, ő a kis- és középvállalkozások megsegítésére, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek feltámasztására kívánja koncentrálni az erőket. (Tegyük hozzá: a Békesi-álom megvalósítása – az elosztható források összege adott lévén – szociológiai szempontból a középrétegek elszegényedését, az ország kettészakadását segíti elő. Ahogy az angol filozófus, Sir Francis Bacon azt mondta: „A pénz olyan, mint a trágya: csak szétterítve fejti ki a hatását.” Pedig Bacon nem is volt szocialista.)

A tőkefelhalmozás és -koncentráció azért – lassabban persze, mint Békesi szeretné – végbe fog menni. Jó lenne azonban, ha az állam pártatlansága kísérné. Ha ugyanis a jövőben is annak a vállalkozónak lesz sok pénze, aki a hatalom barátja, és nem annak, aki eladható árut termel, akkor semmi sem változott a Kádár-rendszerhez képest.

Szociáldemokrata-e Békesi?

A szocialista párt korábbi nagygyűléseihez képest, mikor is a tagság az állampárti időkből örökölt birkatürelemmel hallgatta az előre kijelölt előadókat, és valóságos bírálat csak a jobboldal címére hangzott el, mára változni látszik a kép. Lassan megjelenik a belső kritika – ha egyelőre még csak a távollévőket illetik is vele. Békesi hétfőn a Szociáldemokrata Társulás ülésén még megtapsolt és támadhatatlan vezérszónok volt, a szombati Baloldali Tömörülés hozzászólói szerint viszont már politikai hulla. (Egyáltalán szociáldemokrata-e Békesi? – tették fel többen a kérdést.) Ebben nemcsak az a tény játszott szerepet, hogy az utóbbin nem volt ott. A volt pénzügyminiszter a hétfői ülésen támadta a szakszervezetekkel kötött választási egyezséget, az elvtársi szolidaritás hiánya pedig – rendszerváltás ide, rendszerváltás oda – elvtársak között még mindig főbűn.

A földön járó ember

Bár a Szociáldemokrata Társulás április 14-i, nyílt zendülést elindító összejövetelén együtt léptek fel a kormánnyal szemben, Békesi László elvi ellenpólusának az MSZP-n belül Kovács Pál, a volt népjóléti miniszter tűnik. „Nincs kitüntetett dimenziója a társadalomnak (tehát a pénzügyi szféra sem az), valamennyit egyénrangúként kell kezelni” – mondta. Szavaiból sugárzott a meggyőződés: nem szabad feláldozni a jelent a jövőért, egészségünket és kultúránkat az erőltetett modernizációért, a mezőgazdaságot a közép-európai pénzügyi központtá válással kapcsolatos zavaros miazmákért, a lakosság többségének létbiztonságát kevés akarnoknak az ötvenes évek elejét idéző voluntarista vágyálmaiért.

A volt miniszter szónoka volt mind a Szociáldemokrata Társulás, mind a Baloldali Tömörülés összejövetelének. Gőzerővel szervezi a szocialista párt belső ellenzékét, és ha sajtónyilvánossághoz most nem is jut, járja az országot, mindenhová elmegy, ahová meghívják. Nem a május 1-jei pedagógustüntetésnek ellendemonstrációt szervező, inkább kormány-, mint népbarát Nagy Sándor, hanem a kormányzati filozófiát átfogóan bíráló Kovács Pál lesz az a szocialista politikus, aki maga köré tömöríti a szocialista pártban a változást akarókat. Szerinte javulást csak akkor lehet elérni, ha „a kormányzati stílus megváltozik” (Horn Gyula talán maga sem gondolta, hogy kedvenc szlogenjét ilyen hamar ellene fordítják), ha „a testületek hozzák meg a döntéseket”, ha „megtörténik a kormányprogram kritikus felülvizsgálata”, ha a programok kidolgozása – az eddigiekkel ellentétben – szakmai teammunkával történik, ha a párton belüli kommunikáció javul, ha az értelmiséggel párbeszéd kezdődik stb.

Szociáldemokrata kommunisták?

A Baloldali Tömörülés üléseire járó sok ősz fej egyike büszkén hajtogatta a plénumnak: „én igenis szociáldemokrata kommunista vagyok”. És a többiek? A gyűlés vezérszónoka, S. Horváth Jenő úgy vélte, hogy „az MSZP és a baloldal menedzseli a Nyugat, a magyar komprádorburzsoázia segítségével kisajátító nemzetközi nagytőke gyarmatává válásunkat”. (Így!) Egy-két éve Kemény László, akkor a tömörülés, ma az úgynevezett Társadalmi Érdekegyeztető Tanács és a Civil Parlament vezéralakja, így beszélt: „közeledik az idő, amikor el kell határolódnunk azoktól, akik felelősek a baloldal pozícióinak 1989-es feladásáért”. Pál László még ellenzéki politikusként ugyanitt fontosnak tartotta hangsúlyozni a privatizáció fékezésének szükségességét. Krausz Tamás pedig néhány hete azt mondta: „Horn Gyula csak ironizált, amikor a Szocialista Internacionálé budapesti értekezletén arról beszélt, hogy a szocialista pártnak jutott a kapitalizmus megteremtésének a feladata.”

Hajdú János merész újítónak tűnhetett ezen a fórumon, amikor kijelentette: nem cél a vadkapitalizmus, de a régi típusú szocializmus visszaállítása sem. Kommunista szociáldemokratákról talán nem beszélhetünk, de a Baloldali Tömörülést – és a Szociáldemokrata Társulást is – bénult ideológiai tisztázatlanság és tarkaság jellemzi, a konformista felszín alatt elfojtott k… ösztönökkel. Valójában még a mértékadó vezetők politikai alapállása is erősen különbözik egymástól.

A nép ellen?

Mindkét platform fontosnak tartotta elöljáróban leszögezni: egyetért a Bokros-csomaggal. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré. A hozzászólók támadásainak céltáblájául inkább a pártdemokrácia hiányosságai, a kormány és a szocialista párt viszonyának egyenetlenségei, a párt romló társadalmi kapcsolatai szolgáltak. Békesi László meglehetősen kemény szavakat használt – nyilvánvalóan Horn Gyulának címezve: „Nem lehet folytatni az elmúlt négy év kritikájából táplálkozó folyamatos bűnbakkeresést”; „Nem lehet folyton csak a népszerűségi listákra függeszteni a szemünket” –, s említést tett bizonyos bevált „bolsevik trükkökről és módszerekről” is.

Kovács Pál elrettentő példaként említette az egyik nagyon magas rangú szocialista politikus nyilvános fórumon elhangzott kérdését: „Megállapodtunk mi abban, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban hozott döntést betartjuk?” Vitányi Ivántól Békesin keresztül Kovács Pálig sokan emlegették a kormányzat és párt, a pártvezetés és a párttagság között kialakuló vagy „már megtörtént szakadást” (Kovács Pál). A munkához szokott, de most tétlenségre ítélt parlamenti frakciótagok is feleslegesnek érzik magukat. Főként azért – mondja Hajdú János –, mert a szocialista frakció nem tud azonosulni a kormány döntéseivel, a kormánytól balra helyezkedik el. Keresztes Jánosné (Bp. XIII.) kerületi párttag kijelentette: „az emberek úgy gondolják, ez a kormány nem a népért, hanem a nép ellen politizál”.

De mindkét gyűlés résztvevői katasztrofálisnak ítélték a szocialista párt belső helyzetét is. S. Horváth Jenő szerint „teljes zűrzavar és fejetlenség uralkodik a pártban”, Domján Katalin, a BIT alelnöke arról beszélt, hogy az MSZP súlyosan vesztett mozgalmi jellegéből, és válság felé tart. A volt népjóléti miniszter országjárásai során rendszeresen tapasztalja, mennyire megváltozott – mégpedig negatív irányban – a szocialista párt tagjainak véleménye a pártról.

Ébredés

A szocialista frakcióban minden bizonnyal komoly szervezkedés folyik: a hatalmi viszonyok „belülről való megváltoztatásában” évtizedes tapasztalatokkal rendelkező profik, mint pl. Hajdú János, a hatalmi centrum felé törekszenek. A Szociáldemokrata Társulás és a Baloldali Tömörülés összehívása valószínűleg a belső hatalomátvételhez elengedhetetlen külső támogatás megszervezésének folyamatába illeszkedik. Alighanem összeülnek a népiek és a hívő szocialisták is. (A liberális körnek most erre nincs ideje: kormányozni kell.) Lehet, hogy elérkezünk egy olyan pontra, amikor a kompromisszum kultusza már nem lesz elég a vezető pozíciók megtartásához.

• Belföld