Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A demokratikus formákra sehol e hazában nem adnak ily keveset. A kisgazdák – írásbeliség, ügyrend, kisebbségi és többségi álláspont rögzítése és más kommunista mételyek helyett – inkább az „ahogy esik, úgy puffan” elvét kedvelik. Ez persze jól jön azoknak, akik épp az ügymenetet irányítják. Egy példa: Nagy Ferenc József elnök a terem idő előtti sajtótlanításával fenyegetőzve keresztülhajtja az általa összeállított napirendet. Vezetőségi beszámolók, választás, vita a koalícióról és a földről, pártalkotmány-módosítás. Az újságírók kiküldésével azért fenyegetőzik, mert egy „ügyrendi kérdésben” felszólaló kifogásolja, hogy három hajdúsági küldött nem választás útján, hanem csak a Szoboszlai utcai központ óhajára kapott mandátumot. Nagy Ferenc nem akarja kiteregetni a szennyest. De ezzel egy füst alatt hatástalanítja Kiss Gyula dr. tárca nélküli miniszter (a híresztelések szerint leendő munkaügyi miniszter) ellenvetését is, amely szerint ha nincs korszerű pártalkotmány, nincsenek meghatározva a hatáskörök sem, amelyekre megválasztják a tisztségek viselőit. Kiss dr. érveit a másik oldalról Balogh György dr. parlamenti képviselő torpedózza meg, de persze nem egyenesen, hanem egy szőlősgazdának válaszolva. A szőlősgazda azt mondja: nem tudni, melyik pártalkotmány érvényes. Egy pártalkotmány van – feleli Balogh – a ’45–46-os! –, és meglobogtatja annak eredeti, megsárgult példányát. Ilyen értékes okirat persze nem osztható szét a közönséges, mezei kisgazdák között. Akkor viszont minek osztanának szét írásos anyagot a bonyolult módosítási javaslatokról? Vagyis a pártalkotmány szintén úgy puffan, ahogy esik. A pártalkotmánnyal állítólag a főtitkár hatalmát akarták növelni, aki az általános várakozás szerint csakis Torgyán József dr. lehetett volna. Torgyán alulmaradt, de a nagyválasztmányülés amúgy is határozatképtelenné vált, mielőtt az új főtitkár, Oláh Sándor testére szabták volna a szabályzatot.

A koalíció leckéje

Dúl a szóbeliség és a humorérzék hiánya. Senki sem neveti el magát, hogy Nagy Ferenc – elnökké újraválasztása után – javasolja az országos vezetők két évre szóló megbízatását, pártalkotmány-módosításként (az eddigi – egyébként csakugyan nem valami rém demokratikus – határozatlan időtartam, azaz akármikori visszahívhatóság helyett. Végül egy évben állapodnak meg). Szintén a választás utánra időzítették a szavazást a vezetői beszámolók felett. Noha a t. Nagyválasztmány „látható többséggel” elfogadhatatlannak találta a beszámolót, senkit sem zavart, hogy még mindig Nagy Ferenc az elnök. De hát miért is bántjuk őt? Aránylag – és ennyiben egyetérhetünk a sajtóvisszhanggal – egész jól szerepelt. Belátta ő készséggel, hogy bár miniszter, nem szakértő olyasmikben, mint a közgazdaság és a jog; de – mondta – ha szakértő lenne, a maga részéről a rendszerváltás pillanatában hatálytalanította volna az összes kommunista törvényt (ily módon – ha jól értjük – egy kis szabadrablásnak-fosztogatásnak teret engedve).

Hosszadalmas és nehézkes szónoklataival az elnök kétségkívül lehűtőleg hatott a hallgatóságra. Úgy is lehetne mondani: sikerült elaltatni a kisgazdasereget, amely elégedetlenségét csak a „szívből jövő”, dühödt méltatlankodással élhette ki. A koalíció és a föld kérdése feletti vitát a megfelelő időpontban későbbre halasztották, aztán a határozatképtelenné vált gyülekezet kénytelen volt a vezetőségre bízni az erre vonatkozó javaslat pontos megszövegezését és kivitelezését. A javaslat szerint amennyiben március 3l-ig nem születik megnyugtató döntés földügyben, a kisgazdapárt visszarendeli földművelésügyi miniszterét, és így az MDF-re hárítja a felelősséget az agrárpolitikáért. Ez a formula nem kötelez semmire. Igaz, a tagság túlnyomó többsége még mindig nem akar engedni a ’47-ből, illetve a jogtalanul elvett föld után esetleg járó értékpapírokat (vagyonjegyet, kötvényt, illetve – a legújabb kormányálláspont szerint – kárpótlási jegyet) keresetlenül „vécépapírnak” nevezi. A pártvezetők viszont, ha kénytelen-kelletlen is, de lassanként beletörődnek az október eleji alkotmánybírósági döntésbe (Beszélő, 40. szám), amely alkotmányellenesnek minősíti, hogy a termőföldet csak úgy ukmukfukk az egykori tulajdonos vagy leszármazottja nevére írják. A kérdés most már csak az, hogy a „Reprivatizáció helyett kárpótlást!” gondolatkörén belül mennyire lehet érvényt szerezni a pártérdekeknek. E keretek mindenképpen szűkek, vagyis a kisgazdának ősi jogaihoz a szerzett anyagiakból és leleményből is jócskán hozzá kell tennie, hogy gazdává válhasson. Minden oldalról óriási a nyomás, hogy elfogadják ezt a kompromisszumot. De ha netán mégse fogadnák el, akkor – erre is lehetőséget kínál az új formula – ki lehet vonulni a szívügynek tekintett földművelésügyből úgy is, hogy mégiscsak egyben maradjon a koalíció.

Ha kompromisszum, hát legyen kompromisszum. De a kisgazda-politika eddig nem megegyezésre törekedett, hanem szó szerint vette jelszavait, amivel állítólag több mint hatvanezer tagot toborzott magának, elhitetve – már akivel tudta – a szép régi világ azonnali eljövetelét. Látszólag kitartott a kisgazdavezetés, pedig folyvást meghátrált – mert kénytelen volt meghátrálni – az erősebb koalíciós partner elől. Tehát puhának bizonyult. A küldöttek fele nem hitt többé abban, hogy Torgyán a „radikális” ember (a másik felét a dunántúliak: a Torgyánnal szövetséges Nagy Ferenc hagyományos bázisa alkották) Ki tudja – gyanakodtak sokan –, mi történt a november 26-i „villásreggelin”, amelyen – Nagy Ferenc elnöki beszámolója szerint – nem osztottak egyebet kávénál, és amelyen a három koalíciós párt elnökei és frakcióvezetői folytattak eszmecserét a kárpótlási törvény elveiről? Akkor ugyebár szemtől szemben kellett ülni a miniszterelnökkel. A Kis Újság a nagyválasztmányra készülődés jegyében közli a villásreggeli Emlékeztetőjét, amelyen csakugyan nem szerepel ugyan Nagy és Torgyán aláírása (merthogy ők így védekeznek), mégis olyasmiről tanúskodik, hogy szóbelileg belementek abba, ami ellen aztán Torgyán fennhangon kikelt a parlament december 10-i ülésén. Bírálták a küldöttek Torgyánt amiatt is, mert az előprivatizációs törvénnyel kapcsolatos frakciós álláspont meghatározásakor a koalícióhoz való lojalitást részesítette előnyben ahelyett, hogy elismertetni igyekezett volna az egykori bolttulajdonosok érdekeit.

Nyílt sisakkal

A kompromisszumkeresés legmarkánsabb figurája a tavaly ősszel az MDF-ből átigazolt Kiss Gyula dr. Fagyos légkörben, de feszült figyelemmel kísért beszédében bírálta a demagógiát és a merev ragaszkodást a ’47-hez. Igen rugalmas szóval jelöli meg azt a végső pontot, amiből a kisgazdák nem engedhetnek: ez szerinte a „rehabilitáció” elve. Kiss mögé sorakozik fel most a magát polgárinak nevező szárny, amelynek nem egy képviselője ott bábáskodott a párt ’88. novemberi feltámadásánál. Szerintük ez az egész ’47-es dolog torzulás, amit a párton belüli hatalom eltolódása eredményezett ’89–90 fordulóján. A másik kompromisszumkereső a maga útját járó, önálló szakértői stábbal dolgozó, igen ambiciózus Zsíros Géza dr., aki kérdésünkre válaszolva úgy nyilatkozott: ő csak a földművelési tárcát vállalja, nem éri be holmi másodhegedűs államtitkári székkel. Neki van ideje – tette hozzá, de hát nem is lett országos pártvezető, holott a miniszterelnök elvárja a mezei párttagok szavazataiból eredő legitimitást is kormánya tagjaitól. Zsíros dr. a november közepi – tévesen ötpárti megegyezésnek nevezett – kompromisszumnak köszönhetően áll különös becsben a kisgazdák között. Egyébként az a kompromisszum is a volt földtulajdonosok értékpapírral (tehát „vécépapírral”) való kárpótlását, azaz korántsem teljes kártalanítását tartalmazza. A kompromisszumkeresők között eleddig Oláh Sándor frakcióvezető-helyettes mutatkozott a legkeményebbnek: a Magyar Hírlapnak adott múlt heti interjújában bírálta is a „koalíciós szuperlojalitást”. Oláh májusban csakugyan kritikus szavakkal illette a „Nemzeti megújhodás” programját, majd később az előprivatizációs törvény ellen szavazott.

Mindnyájan nyílt sisakkal mentek bele a nagyválasztmányi választás küzdelmeibe; csak egy-egy funkcióra vállaltak jelöltséget, dupla vagy semmi alapon. Zsíros főtitkári, Oláh elnöki jelöltségéről mondott le (nyilvánvalóan egymás javára). Szoros és felemás eredmény született: Nagy Ferenc 22 szavazattal megelőzte Zsíros Gézát, Torgyán pedig egyetlen szavazattal maradt alul Oláh Sándorral szemben. Hogy azonban valamennyi kisgazda elismerje ezt a tényt, arra a rettegett sajtónak (amely péntek délutántól ki volt rekesztve) még szombat délelőtt is várnia kellett egy darabig. Odabent a teremben ugyanis egy állítólag a padlón talált, Torgyánt támogató szavazócéduláról vitáztak, meg a központ által meghívott húsz küldöttről, akik közül csak nyolcnál érték el a szavazójog megvonását a meghívásos eljárás ellen tiltakozók. Végül azonban Torgyán az igaz demokrata nagyvonalúságával kijelentette: nem tart igényt a padlón talált pluszszavazatra.

• Belföld