(eö) [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Amilyen átfogó a kormány múlt héten benyújtott javaslata a munka törvénykönyvének módosítására, annyira jelentéktelen is. A félszáz pont, amelyben az előterjesztés változtatni kiván a fő munkajogi kódexen, nem változtatja meg érdemben a munkavállalói kontra munkaadói pozíciókat. Két apró módosításnak a bérből és fizetésből élők örülhetnek. A jogutód nélkül bezáró munkáltatóknak meg kell fizetniük a fölmondás idejére járó bért; a kismamák pedig nem a negyedik hónaptól (mint eddig), hanem már a terhesség megállapításától fogva nem helyezhetők át más helységbe.

A szakszervezeti szervezkedés joga várhatóan kétjottányit nő: az előterjesztés megerősíti azt az egyesülési jog szerint magától értetődő evidenciát, hogy „a munkavállalók jogosultak a munkaszervezeten belül is szakszervezet létrehozására”; ezenkívül ha egy szakszervezetis nem az adott munkáltató alkalmazottja, azaz kívülről látogat el olyan munkahelyre, ahol a szakszervezete található, a munkáltató nem tagadhatja meg tőle a belépést. A középvállalati kategóriákban (száz és kétezer alkalmazott között) némelyest csökkenni fog az üzemi tanács (üt) tagjainak száma, ezenkívül új titulust vezetnek be, aminek hála üt-póttagok alkotják az üzemi demokrácia tartalékseregét.

Mégis, mivégre a törvénymódosítás? Egy csavart a munkaügyi kományzat lazábbra szeretne engedni, s ha ez sikerül, a munkaadók kevesebb kötöttséggel szabhatják meg alkalmazottaik munkaidejét. Egy másik csavaron pedig húzni akar az előterjesztő, hogy valamivel kevesebb bért kelljen kifizetni a szabadság, munkaszüneti nap és más okok (állampolgári kötelezettség teljesítése, kötelező orvosi vizsgálat stb.) miatt kieső munkaidőkre.

A ma hatályos szabályozás szerint, ha a munkaidő-beosztás olyan, hogy az egyes munkanapok tartama különbözik egymástól, akkor sem dolgozhat egy ember egy nap 4 óránál kevesebbet és 12 óránál többet, továbbá – s ez most a lényeg – 2 hónap átlagában meg kell lennie a törvényes munkaidőnek, azaz ennyi idő alatt ki kell egyenlíteni a napi munkaidők ingadozásait. A múlt héten benyújtott törvényjavaslat szerint először is „munkaviszonyra vonatkozó szabály” (rendelet, kollektív szerződés, munkaszerződés) előírhat ilyen egyenetlen beosztást (más szóval „munkaidőkeret” alkalmazását), másodszor kollektív szerződés lehetővé teheti, hogy az egyenetlenségek 2 helyett 5 hónap alatt egyenlítődjenek ki. Ember legyen a talpán, aki öt hónapon át számon tartja, melyik nap mennyit dolgozott. (Egy másik módosítás szerint egy ember 4 egymást követő napon legfeljebb 8 órát túlórázhat, szemben a jelenleg 2 egymást követő napra előírt 4 órás korlátozással.)

Persze ha egy szabályt amúgy sem tartanak be (márpedig az élet bizony sok helyen törvénytelen túlmunka végzésére kényszerít), akkor furcsamód erősödhetnek a munkavállalói pozíciók a munkáltatóknak tett engedmények által: a sérelmektől épp a lazítás kíméli meg őket. A szakszervezetek szerint azonban a szabadabb munkaidő-beosztás elősegíti, hogy többek munkáját megnövelt munkaidőben kevesebbek végezzék el – azaz növeli a munkanélküliséget. Élen az MSZOSZ-szel, azt is javasolták, hogy a szabadabb munkaidő-beosztást csakis kívülről, ágazati szinten megkötött kollektív szerződés engedhesse meg. Az MSZOSZ tehát erősnek tudja ágazati szakszervezeteit, de nem bízik abban, hogy tagszervezetei képesek a munka konkrét helyein, konkrét munkáltatókkal szemben konkrét vívmányok kicsikarására. A másik oldalon azonban a munkáltatók egyénileg erősek ugyan, de – szervezettség híján – nem tudnak ágazati kollektív szerződést kötni az ágazati szakszervezetekkel. Kósáné Kovács Magda miniszter asszony ez utóbbi körülményt ítélte perdöntőnek.

A kieső munkaidőkre a tervek szerint úgynevezett „távolléti díjat” fognak fizetni a mostani „átlagkereset” helyett. Az ezzel járó szigorítások miatt a közalkalmazotti bérek várhatóan 1,5-2 százalékkal csökkennek, ám az ezáltal megtakarított 5-7 milliárdot sajnos nem lehet központi költségvetési spórolásként figyelembe venni. A szabadságra, munkaszüneti napokra járó béreket ugyanis már eddig is „kifelejtették” a büdzséből, így ezt az intézményfönntartó önkormányzatok állják.

„A munkavállalói oldal a törvényjavaslattal és annak parlamenti beterjesztésével nem ért egyet, míg a munkáltatói oldal, mintegy a munkavállalók és a munkáltatók közötti végső kompromisszumos javaslatként azt (mármint a törvényjavaslatot és beterjesztését) elfogadta” – konstatálja ékes magyarsággal az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) január 27-i üléséről kiadott tájékoztató. A kormány ennek ellenére benyújtotta a törvényjavaslatot, holott az ÉT alapszabálya – annak is 13.3. g) és 21. pontja – szerint csak „a szociális partnerek egyetértése esetén” születhet olyan törvényjavaslat, amely a törvényes munkaidőt érinti. A szakszervezetek – mint január 31-i állásfoglalásukban írják – többek között azért nem értettek egyet, mert elég a megszorításokból, amelyekkel szerintük a költségvetés amúgy is sújtja a munkavállalókat. Azaz: a novemberi egyezségért cserébe – amelyben elfogadták a költségvetést – próbáltak vétózni januárban, ám mindhiába. A kormány még azt a korábban, az ÉT-n tett ígéretét sem tartotta be, hogy a munkatörvénykönyv-módosítással egy időben törvény születik a munkaügyi ellenőrzésről is, hogy általa a munkaügyi hatóságok cégszerűen megbírságolhassák a munka törvénykönyvét megszegő munkáltatókat. A ma érvényes jog szerint csak szabálysértési eljárás keretében, személy szerint lehet keresetet indítani az önkényeskedő főnökökkel szemben.

• Belföld