(eö) [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Január 12-i számunkban részletesen foglalkoztunk a küszöbön álló szigetközi vízpótlás kormány előtt fekvő terveivel. A vízügy és az érte felelős minisztérium azt pártolta, hogy építsük meg végre a fenékküszöböt vagy ennek vízből kilátszó változatát, a keresztgátat Dunakilitinél. Ez esetben üzembe kell helyezni a kiliti duzzasztózsilipet, sőt esetleg a tározót is; márpedig e két objektum – mint a Bős–Nagymaros-vízlépcsőrendszer „fő létesítménye” – eddig tabunak számított, mivel tartani lehet attól, hogy használatuk rontja esélyeinket a hágai perben. A környezetvédelmi minisztérium álláspontja az volt, hogy a már kiépült vízpótlórendszer (elsősorban a mosoni-dunai vízkivétel) fenékküszöb és szivattyúzás nélkül is alkalmas a Duna elterelése okozta károk enyhítésére, ha e rendszerbe elegendő vizet juttat a szlovák fél; de ha mégsem, akkor szükséghelyzet áll elő, amit a szivattyús vízpótlással kellene megoldani. Mivel azonban a Duna el van terelve – hangsúlyozta a környezetvédelmi tárca –, egyik műszaki megoldás sem óvja meg a Szigetközt a talajvízszint-csökkenés okozta végleges pusztulástól. Tudomásunk szerint a fenékküszöb-pártiak nem cáfolták érdemben ezt az érvelést.

Végül a kormány attól tette függővé a döntést, sikerül-e a miniszterelnöknek garanciát kapnia szlovák kollégájától a vízmegosztást illetőleg. A szigetközi vízpótlás ügye ezzel magasabb szférákba emelkedett: abba a konstellációba, amelynek a magyar–szlovák alapszerződés nyélbe ütése kimondatlanul is része. A január 25-i Horn–Meciar-találkozón a magyar fél ígéretet kapott arra, hogy Szlovákia jóval több vizet enged át az Öreg-Dunába, mint eddig (ám tegyük hozzá: jóval kevesebbet, mint amennyi az Európai Közösség 1993. decemberi ajánlásában szerepel), sőt mi több, elegendő vízpótlás érkezik a Mosoni-Dunába is. Ennek fejében viszont meglesz a fenékküszöb.

A találkozó után nyomban megváltozott a hágai per viteléért felelős külügy álláspontja. Január 9-én Szénási György, aki a nemzetközi bíróságon a magyar kormányt képviseli, még ekként foglalt állást: „A szlovák fél következetesen elzárkózik a vízmennyiség akár csak kis mértékben való növelése elől, így az EK ajánlását is elutasította, csupán annak egy része (fenékgátak) megvalósítására mutatott készséget. A magyar fél… természetesen nem mehetett bele, és a jövőben sem mehet bele ilyen, a perben képviselt pozícióval ellentétes ajánlatba… A nemzetközi jogászok semmilyen olyan műszaki megoldást nem támogatnak (legyen fenékgát vagy bármi más műtárgy igénybevétele), amely anélkül valósulna meg, hogy az elterelés előtti állapothoz közelítene, azt sugallva ily módon, hogy a magyar fél belenyugodna… a fennálló vagy ahhoz közeli állapotba…” Mi több – kockáztatta meg Szénási, nemzetközi jogi szakértők véleményére hivatkozva – „minél kevésbé hasonlít egy megoldás a szlovákok által javasolthoz, annál könnyebb azt védeni”. A külügy azonban bekért más külföldi jogászvéleményeket is, és a Horn–Meciar-találkozó előestéjén, január 23-án meg is érkezett egy olyan állásfoglalás, mely szerint nem lesz semmi baj a fenékküszöbbel, ha egyúttal a szlovákok garantálják, hogy több vizet kapunk. Horn aztán habozás nélkül ezt az útmutatást követte.

A külügy jogásza, Torzsa István úgy nyilatkozott a múlt héten az Objektívnek, hogy a fenékküszöb, mint ideiglenes megoldás nem rontja hágai pozíciónkat. Hirtelen az „ideiglenes” jelzőre tevődött át a nemzetközi jogászi hangsúly, ennek örve alatt a dunakiliti zsilip is üzembe helyezhető, mivel „fő létesítmény” mivolta szintén ideiglenessé lényegül át. Ugyanakkor a vízügy – legalábbis Jakus György, az Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője – nem ideiglenes dimenziókban gondolkodik. Az Objektív kérdésére, miszerint a vízlépcső megépítése tulajdonképpen hasznos-e a Szigetköznek, az igazgató így válaszolt: igen, hasznos.

A kulcs tehát a külügy kezébe került, s örve alatt a vízügyért felelős tárca – élén az SZDSZ-es Lotz Károly miniszterrel – parlamenti határozati javaslattal szorgalmazza a korábbi szivattyúpárti álláspont megváltoztatását. A javaslat január 30-án került a Ház asztalára, és másnap már meg is szavazták rá a sürgősséget (senki nem észrevételezte, hogy e szavazást a házszabály szerint csak egy hét múlva ejthették volna meg). Február 1-jei ülésén a környezetvédelmi bizottság nehezményezte ugyan, hogy az előterjesztés a „keresztgát” kifejezést használja a létesítendő objektum megjelöléseként – a vízügy a beterjesztett terminus technicust akként védelmezte, hogy a „keresztgát” szó nem lényegileg, hanem csak a „fordítás miatt” mutat eltérést a „fenékküszöb” megjelöléstől –, összességében azonban simán átment az előterjesztés, bár a jelen lévő szabad demokrata képviselők nemmel szavaztak a tárgyalásra alkalmasság kérdésében. A szocialista képviselők legtöbbje a helybéliek kívánságára hivatkozott. Valóban, a szigetközi önkormányzatok és a Győr-Sopron-Moson megyei önkormányzat megjelent képviselői amellett törtek lándzsát, hogy, mivel eddig nem született kielégítő megoldás, „eddig senki nem hallgatta meg a szigetköziek véleményét”, legyen fenékküszöb. Lám, a kormány-előterjesztés is azt írja: „a korábban elfogadott szivattyús víztáplálás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”. Baráth Etele bizottsági elnök – és nyomában a bizottság – annyiban módosította a diagnózist, hogy a „szigetközi vízpótlás érdekében hozott korábbi országgyűlési határozatok végrehajtása nem volt kielégítő”. Finom fülekre szabott szövegezés ez – nem föltétlenül a választott megoldással, inkább a végrehajtással volt baj –, de nem sokat változtat a lényegen. Mint ahogy az sem, hogy az SZDSZ-es frakció, tekintettel az egyszerre feszítő koalíciós pozícióra és környezetvédelmi vonzalmakra, nem írta elő kötelezően tagjai számára, hogy egyetértsenek a Lotz által jegyzett javaslattal. (Egy próbaszavazás tanúsága szerint a frakció valamivel több, mint fele egyetért, kb. tíz százaléka nem ért egyet az előterjesztéssel, a többiek tartózkodnak.)

Hogy miképp dönt majd a parlament, az aligha kérdéses. Esetleg, módosítva a határozati javaslatot, a kormányra bízza a vízpótlás mikéntjének „részletkérdését” – a döntés ez esetben is könnyen megjósolható. De vajon megkapjuk-e a szlovákoktól buzgalmunk jutalmaként az ígért vízmennyiséget? Szóban kaptunk erre garanciát, az írást február végéig kell produkálni, külügyes szinten. Ha előbb meglesz a parlamenti határozat – márpedig, figyelve a nagy buzgalmat, nem zárhatjuk ki ezt –, a vízmegosztási ígéret könnyen mézesmadzaggá válhat. Az átengedett vízmennyiségről eddig is módszeresen nagyobbat mondtak a szlovákok, mint a magyarok. A fejlemények baljósak: azt tükrözik, hogy hátrább léptünk a hágai oppozícióból a „peren kívüli” egyezkedés felé. Ha tovább hátrálunk, akkor Európa végképp nem szabhat már gátat a Meciaroknak és Bindereknek.

• Belföld