Skip to main content

Acsargó habon tovatűnt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Meglehet, hogy túlságosan tagolatlanul (hogy ne mondjam: faragatlanul) szemlélem a politikát, de a nevezetes Társadalmi Gazdasági Megállapodást mindig is a kormány és a kormánypártok kissé gyanús kártyapaklijának véltem. Először is túl nagy csinnadrattával húzták elő minduntalan, amikor nem akaródzott konfliktusok lehetőségéről gondolkodni, s még kevésbé világosan beszélni, azután némileg zavaros volt a társadalmi gazdasági paktumpartnerek ülésrendje. (Ti. a nagy szakszervezetek vezetői a kormánypártban.) De leginkább bizonyos aránytalanság zavart: a paktum értelmében azoknak, akik munkaerejük eladásából élnek, azonnal kellene adni, ti. engedni bérigényükből, a magántőkének is le kell mondania a profit maximalizálásáról, ám a kormány főképp csak ígéreteket adhat. Viszont ha ígéreteit nem tudja teljesíteni, annak is főleg mások isszák a levét. Nevezetesen a szociális partnerek. A politikai kockázat (ez tagadhatatlanul a kormányé) valahogy mégsem annyira húsba vágó.

Talán a TGM felmondását a kormány részéről úgy is érthetnénk, hogy felhagyott a szédelgéssel, nem játssza tovább, hogy itt egyenrangú, hasonló esélyű és azonos kockázatot viselő felek egyezkednek. Jelentős alkuk amúgy is megköttettek egészen másutt, pl. térségfejlesztés, térségi válságkezelés címén, védővámok formájában.

Pedig talán születhetett volna széles körű társadalmi gazdasági megállapodás. Úgy 1990 táján, s akkor kicsit talán előbbre is lehetnénk. Nem könnyebbek, hanem akár keservesebbek is lettek volna ezek az évek, nem maradtak volna kevesebben munka nélkül, nem szűkültek volna be kevésbé sokak perspektívái, de esetleg kicsit kevesebb lenne az államadósság, és beleszoktunk volna némely dolgokba, tandíjba, gyógyszer- és energiaárba, amelyekbe így majd eztán kell beleszokni. A friss szabadság lendületében talán sokan keserűség nélkül lemondtak volna az azonnali kíméletlen taposásról, és tudomásul vették volna, hogy kicsit várni kell. (Bár nem biztos, elvégre ha valamit, hát a nagy sumákot megtanultuk a puha diktatúrában. Hogy csöndesen és titkon azt csináljuk, ami épp a legelőnyösebb, és fütyüljünk minden másra.) Csak hát ehhez igazán nagy formátumú politikusok kellettek volna, nemcsak józansággal, hanem képzelőerővel, dinamizmussal is megáldva. Mert egyáltalán nem lett volna könnyű. El kellett volna sodorni az óvatos többséget, amelyik így inkább kivárt, s bizony rajtavesztett.

Társadalmi gazdasági megállapodást most? Amikor a politikai, a kulturális elit már saját körein belül sem képes semmiben megyegyezni? Amikor a piac és tulajdon körül kavargó amúgy is súlyos érdekellentétek mellé még a kárpótlás sérelmeit és konfliktusait is felgerjesztették nagyvonalú belátásra teljességgel képtelen politikusok? Amikor az ügyesebbek és gátlástalanabbak már jól berendezkedtek saját világukban?

Ez a hajó, mint annyi más, elment, vagy, hogy szebben mondjuk: acsargó habon tovatűnt. 1994-ben a TGM-et már csak a társadalmi tényektől elrugaszkodva vagy sanda trükként lehet a kormányprogram tengelyébe állítani. Felejtsük el.



Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon