Skip to main content

Veszettek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„A veszetteket keresi? Ott, arra följebb laknak. Mitől félnék? Mi nem érintkezünk cigányokkal” – beszél egy asszony a hétvégi Népszabadságban. Faragó József és Ránki Péter riportja fellebbenti a fátylat a szomorú történet egyik száláról – ha nem lényegéről.

A szerdai (október 26.) Híradóból és a csütörtöki napilapokból az ország népe értesülhetett a hátborzongató eseményről: a BAZ megyei Ricsén egy kétéves kisfiú (T. Attila) és egy negyvenéves asszony (Sz. Szilvia) meghalt veszettségben. A halálesetek után a kisfiú családtagjai a budapesti Szent László Kórházba kerültek megfigyelésre, a környék kutyáit, macskáit pedig kiirtották. A veszett macska a másik halálos áldozaté, Sz. Szilviáé volt, aki maga nemrég költözött Ricsére. A tévé híradásában szerda este még világos volt, ám az írott sajtóban már kicsit életlenné vált a históriának az az eleme, hogy a szerencsétlen kisfiút anyja a végzetes macskaharapás után rögtön, még este elvitte az orvoshoz, de az a seb ellátásán kívül mást nem csinált, semmiféle óvintézkedést nem tett, holott nyilvánvalóan macska okozta sérülésről volt szó. A magamfajta sokat látott „terepjáró” már ekkor gyanakodni kezdett egy kicsit, hogy az áldozatok alighanem cigányok lehetnek. Elvégre volt alkalma találkozni az elmúlt évtizedek folyamán azzal a gyakorlattal, amely az alkalmasint tolakodóan, gyakran pallérozatlanul viselkedő, iskolázatlan cigány páciens elhárítását tekinti fő feladatának. A meglepő – sajnos – inkább a sajtó viselkedése volt: tisztesség ne essék, lapított és sumákolt.

Október 27., csütörtök. A Népszabadság miskolci tudósítója a megyei tisztifőorvosra hivatkozva megemlíti, hogy a kisfiút orvoshoz vitték, de fel sem veti a felelősség kérdését. Magyar Nemzet: szót sem ejt orvosról. Csak a veszettségjárvány rémlátását igyekszik elhárítani. Magyar Hírlap: saját információként inkább dezinformál. Legalább négy pontatlan vagy hamis adatot tesz közzé. Népszava: Illisz L. László és Kiss Mariann az első oldalon egyedülállóan korrekt és pontos. Új Magyarország, 8. oldal: forrást nem jelöl, az orvosepizódot nem említi. A pénteki (október 28.) Magyar Hírlap nevezetes 7. oldalán („a hír szent, a vélemény szabad”) viszont már ezt olvastam: „Körültekintéssel, elővigyázatossággal a tragédia megelőzhető. E két halálesetet is az okozta, hogy az áldozat nem ismerte a tennivalókat: a sérüléseket okozó állatot agyonütötték, és elásták. Ezzel befejeződött a »baleset«. Holott ha a macskatetemeket vizsgálatra átadják az állatorvosnak, és rajta keresztül az Állategészségügyi Intézetnek, nyomban megállapíthatták volna a veszettséget, a megmart embereket beoltották volna.” Irta: dr. Lontai Imre, az OKI Vírusoltóanyag Ellenőrző Osztályának vezetője. A tudós szerző egészségügyi ismeretterjesztést folytat, mint hasonló helyzetben, mondjuk a hatvanas években volt szokás, de azért a Magyar Hírlapnak nemcsak szerzője, hanem szerkesztője is van! Ő utolsó szó gyanánt hagyja azt bevésni a köztudatba, hogy a tragédiáért kizárólag a tudatlan kárvallottak a felelősek? A hétvégi Népszabadság egyébként körültekintő és alapos riportjának elején is, végén is anakronisztikus, nem is tudom, milyen színű farok: „Sz. Szilvia tényleg a saját hanyagságának áldozata. Nem mondható el ugyanez T.-ékről (…), ami T. Attilával történt, bárhol, bármikor és bárkinek a gyerekével megeshet.

Hát itt tartunk? A szabad sajtó hagyja elaludni ennek a gyerekhalálnak azt a szálát, ami az orvos felelősségét feszegetné? A cigányok a hibásak? Vessenek magukra?

Gondolod, nyájas olvasó, hogy ha nem cigány gyerek lett volna az áldozat, akkor ez ugyanígy történik? Sajnos, én azzal a gyanúperrel is élek, hogy ha nem cigány gyerek az áldozat, nem is lenne áldozat. Cigányokkal szemben mintha máshol húzódnának a lelkiismeret határai. A független sajtóban is.

(Ui.: A november 1-jei rádióhírekből kiderült, hogy az orvos ellen megindult az eljárás. De hát nem is erről van szó…)












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon