solt

Nyomtatóbarát változat

„Én nem lennék híve a körzetesítésnek, annak, hogy több település egy iskolát hozzon létre. De azért el kell gondolkodni azokon a nyugati példákon is, hogy buszokkal szállítják a gyerekeket, mert ötven gyerek számára nem érdemes egy iskolát fenntartani egy kistelepülésen” – mondotta Horn Gyula november 4-én a salgótarjáni lakossági fórumon Ruzsányi János, a helyi Egészségügyi Szakközépiskola igazgatójának a kérdésére. Még azt is megemlítette, hogy az elmúlt évek során folyamatosan csökkent az egy pedagógusra jutó tanulók száma olyannyira, hogy ma országos átlagban alig 14 gyerek jut egy tanítóra. A költségvetésben előirányzott mértéken túli béremelés, amit a pedagógus-szakszervezetek oly keményen követelnek 1995-re, csak létszámcsökkentéssel egybekötve képzelhető el.

Sok vagy kevés 14 gyerekenként 1 pedagógus? (Vagy pláne 11,3, mert a legfrissebb adatok szerint az általános iskolákban már itt tartunk.) Érdemes vagy nem érdemes 50 gyerekre iskolát fenntartania egy településnek? Ha néhány számtani alapműveletet végzünk, nyilvánvalóan kiderül, hogy 22,6 gyerek pedagógusonként olcsóbb, mint 11,3, és 2000 gyereket összegyűjteni egy iskolába még közlekedési költségekkel együtt is kevesebbe kerül, mint 40 iskolát fenntartani. Valamint olcsóbb lenne, ha mindenki pontban fél hétkor kelne fel az országban, s mondjuk negyed nyolctól délután kettőig nem közlekedne.

Az úgynevezett rendszerváltásra többek között azért került sor, mert az emberi életet, vágyakat és motívumokat számtanpéldákká változtatni nem lehet. Ez a nagyszabású törekvés kudarcba fulladt. Nemcsak élhetetlenné, hanem megfizethetetlenül drágává is vált az a berendezkedés, amelyik tervszámokba préselve igyekezett megszabni a „fejlődés irányát”. Horn Gyula elfelejtette volna?

„Optimális iskolaméret”, a gyerekek buszoztatása a racionalitás jegyében, ez már volt. Nyomában elsorvadt az ország sok száz települése, lakhatatlanná váltak a forszírozottan fejlesztett városok, s ma azon törhetjük a fejünket, hogy hogyan szabaduljunk meg az Országos Településfejlesztési Koncepció áldásaitól.

Amikor az ország települései új közjogi státust kaptak, s létrejöttek az önkormányzatok, az újraéledő kistelepülések jó részének első dolga volt visszaállítani a megszüntetett iskolát. Alighanem igen sok esetben azért, mert úgy gondolták, hogy az iskola nem puszta gyerekképző üzem, hanem a helyi társadalom fontos intézménye. 1988-ban 10, ’89-ben 26, ’90-ben 41, ’91-ben 119 s ’92-ben 116 új iskola kezdte meg működését. Az előző – nemegyszer „fejlődésellenesnek” aposztrofált – ciklus parlamentje még külön költségvetési támogatást is megszavazott a száz főnél kisebb tanulólétszámú iskoláknak. 1993-ban például 640-nek, 276,2 millió forint értékben. 1992-ben ez a pénz még kicsit több volt, 1994-ben viszont megszűnt. Feláldoztatott a költségvetési deficit lefaragásának oltárán. Ilyen plusztámogatás persze 1995-ben sem lesz.

Egy csomó faluban indult iskola, egy csomóban meg nem. Egyik fontosnak és olcsóbbnak tartotta, a másik ésszerűbbnek látta, ha nem vág bele az iskolai önállósulásba. Vajon minden új iskola teljesíti a helyi kistársadalom hozzá fűzött reményeit? Bizonyára nem. De hát a humán ráfordítás már csak ilyen. Hatékonysága számos bonyolult tényezőtől függ, és elég sokára, elég nehezen mérhető.

Mi különféle előjelekből olvasván csak attól tartunk, hogy az efféle merengéseket elsöpri a most készülő modernizációs kormányprogram. A hajdan Országos Területfejlesztési Koncepciót teremtő központi racionalitás szunnyadó apparátusai egy-egy ilyen miniszterelnöki szóra ébredezni kezdenek. Majd ismét ők akarják kiszámítani, hogy kinek, mi, meddig. Mert ez a szabadság és ez a botladozás megengedhetetlenül költséges.

• Néző-pont