Skip to main content

…Pilátus a Crédóban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A tiszteletre méltó emlékű győri püspök valóban úgy került 1944-es tevékenysége kapcsán a római holocaust-megemlékezésen kirobbant botrányba, mint a Szentírásban szereplő római helytartó neve az Apostoli Hitvallás szövegébe. Apor Vilmos boldoggá avatása, amelynek szentszéki eljárása megindult, a legjobb értelemben vett nemzeti ügy. A magyar szentek rangos galériáját a demokratikus utókor is vállalhatja örökségként. Az Árpád-kori Magyarországnak a nyugati keresztény világban elfoglalt helyét jól mutatja, hogy az európai dinasztiák közül az Árpád-ház adta a legtöbb katolikus szentet (István, Imre, László, Erzsébet, Margit). A rangos sort méltó módon folytatná az antitotalitárius ügy mártírjaként elesett főpap. Márton Áronnal együtt a zsidóság elhurcolásával szembeszegülő egyházi törekvések legkövetkezetesebb harcosa volt, majd a másik totalitarizmus áldozata lett, amikor híveit védte a szovjet katonák erőszakoskodási szándékával szemben. Boldoggá avatása a magyar politikai katolicizmus demokratikus vonulatát emelné a legrangosabb egyházi méltatás magaslatára.

A római holocaust-megemlékezésen a szentszéki Római Magyar Intézet igazgatója Apor püspökről tartott előadást. Beszédét azzal indította, hogy ismertette Apor tiltakozását amiatt, hogy a retorziók a kikeresztelkedett zsidókat is érintik. A római főrabbi tiltakozásul elhagyta az ülést, amely így botrányba fulladt. A főrabbi később sem volt hajlandó szóba állni a magyarázkodni próbáló magyar egyházi és követségi tényezőkkel, s kijelentette: mindent megtesz, hogy megakadályozza Apor boldoggá avatását. Egyházi külképviseletünknek megint sikerült begyűjtenie egy vaskos fiaskót. A kormány sem lehet büszke a történtekre: a kínos epizóddal az elődje által teremtett rossz hagyományt folytatja. A magyar követséget ugyanis, ha másért nem, a körültekintés hiányáért mindenképpen felelősség terheli. Ráadásul egy különösen fontos nemzeti ügyben.

Ha a magyar klérus 1944-es szerepét vizsgáljuk, óvatosan kell bánni mind az elmarasztalással, mind a felmagasztalással. Ehhez is, ahhoz is találunk fontos adalékokat. Az elmarasztalást leginkább az indokolja, hogy a magyar politikai katolicizmust felelősség terheli 1944 előkészítéséért. A múlt század utolsó évtizedében keletkezett katolikus Néppárt döntő szerepet játszott a magyarországi politikai antiszemitizmus megszületésében. Az egyház 1919 őszén, 1920–21-ben teljes hivatalossággal támogatta a kurzus antiszemita politikáját. Ez akkor is igaz, ha a kilengések ellen esetenként egyházi körök is felléptek. Az antiszemitizmus 1921 után is szerves része volt a Horthy-rendszer hivatalos ideológiájának, és továbbra is élvezte az egyház támogatását. Változás csak akkor következett be, amikor Serédi Jusztinián lett a hercegprímás. Ekkor az egyház Gömbös táborával szemben a Bethlen-irányzat mellé állt, s a háború idején a kiugrási vonalat támogatta. A zsidótörvények ellen ugyan nem lépett fel, de 1944-ben félreérthetetlenül távol tartotta magát az üldözéstől, és semmilyen módon nem járult hozzá az antiszemitizmus szításához.

A felmagasztalás felé billenti a mérleg nyelvét, hogy intézményként csak a történelmi egyházak vállaltak szerepet az üldözöttek mentésében. Elég a jezsuita tartomány példájára hivatkozni. Igaz, a püspöki kar csak a színfalak mögött, a nyilvános állásfoglalást nem vállalva lépett fel az üldözés ellen, s ez túlzott óvatosságnak is minősíthető. Bár figyelembe kell venni, hogy a németekkel kollaboráló kormányzat fenyegetése, miszerint az egyház nyílt fellépését az üldözötteken fogják megtorolni, bizonyára nem volt üres fenyegetés. Voltak olyan egyházi megnyilatkozások is, amelyek úgy ítélték meg: a zsidóság a korábbi keresztény- és vallásellenességével sok tekintetben maga is oka balsorsának. Ez a szempont olykor a zsidók védelmében született nyilatkozatokban is felbukkan. Az egyházi körök egy részét joggal illeti az a vád is, hogy csupán az üldözést ítélték el, a zsidótörvényekben megnyilvánuló állampolgári megkülönböztetést nem.

A Római Magyar Intézet referátumából arra lehet következtetni, hogy az ott dolgozó egyházi személyiségek az 1945 előtti hivatalos magyar katolicizmus szellemi rezervátumában élnek. Nem érzékelték, hogy a nyugati világban a katolikus egyház zsidóüldözéssel kapcsolatos magatartását elítélik, és nemcsak azok, akik Hochnuton nevelkedtek. A nyugati demokratikus közvélemény sem a Vatikán, sem a német, osztrák és magyar egyházak kiállását nem tartja kielégítőnek. Az álláspontok a cinkosság vádja és a jóra való restség vétkében való elmarasztalás között ingadoznak. A megemlékezés közönsége nyilván önkritikus vagy legalábbis önvizsgáló, a múlttal számot vető egyházi magatartást várt. Apor szembekerült az opportunista egyházi vezetéssel, amikor nyíltan kiállt az üldözöttek mellett. Ezért a közönség az egyház mentegetőzését sem vette volna jónéven. Így érthetően váltott ki tiltakozást, hogy az előadás Aport a magyar klérus tipikus képviselőjének állította be, és példáját az egyház akkori magatartásának felmagasztalására használta fel.

Gonda Imre atyának és a magyar nagykövetnek mindezzel számolnia kellett volna, s az előadást ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével kellett volna megírni.

A történtek után csak remélhetjük, hogy Apor boldoggá avatására végül mégiscsak sor kerül.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon