Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

T. G. M. rendkívül színvonalas esszéjében képtelenül rövid terjedelemben a német problematika négy vonatkozását is tárgyalja. Mind a négyhez van megjegyzésem, de erőteljes vitám csak azzal, amit a cím jelez, és kevésbé erőteljes a német baloldaliság második világháború utáni történetének megítélésében.

Az esszé a ma hangulatába illeszkedő nosztalgiahullám hangján elsiratja a nosztalgia tárgyát képezhető múlt századi–század eleji német Közép-Európát. Mint a nosztalgia tárgya ez a német világ a biedermeiertől a szecesszióig terjed, és nem foglalja magába a német problematika politikai részét: a kisnémet vagy nagynémet egység kérdését, vagy a német–cseh nyelvharc kérdéskörét (amiből a nácizmus kisarjadt). A hiány megjelölése már megmutatja a megjegyzés irányát: ebben a múlt századi közép-európai német kultúrvilágban – amelyhez, mint T. G. M. nagyon indokoltan kifejti, a német nyelvű közép-európai zsidóság is tartozott – olyan, később történelmet alakító, feszültségek lappangtak, amelyeket Kafka írásai kifejeznek, és a tömeggyilkossággá fajuló német politikai antiszemitizmus ezen a német világon belül alakult ki ennek a belle epoque-nak éveiben.

A tanulmány fontos mondanivalója a második világháborút követő németellenes terrorhullám a szovjet megszállta országokban. A kérdés egyik és kétségtelenül legfontosabb, de nem egyetlen dimenziójában T. G. M.-nek maradéktalanul igaza van. A volksdeutschok, a közép-kelet-európai térség német nemzeti kisebbségi szórványainak felszámolása az 1915-ös örmény mészárlás után a legkegyetlenebb és legembertelenebb „Endlösung”-ja volt nemzeti kisebbségi problémának. Viszont már itt is álljunk meg egy pillanatra. A német az első és az egyetlen nagyhatalmi méretű kultúrnemzet. A német nyelvterület és a német állam sohasem fedte egymást, és a német nacionalizmus kitermelte azt az „alldeutsch” programot, hogy minden terület, ahol német kisebbségek élnek, a német állam része legyen. Ha a második világháború után az érintett országok vezető körei úgy vélték, hogy ezt a veszélyt csak a német kisebbségek felszámolásával tudják végleg megszüntetni (amely felszámolás mégsem szisztematikus kiirtásukat jelentette, mint a zsidók esetében), akkor ezt a reakciót is meg kell bizonyos mértékig értenünk. Ehhez jön a német kitelepítésprobléma másik két dimenziója. Egyik: a német kisebbségek a megszállás idején valóban játszottak ötödik hadoszlop szerepet. Természetesen nem mindenki – a kollektív megtorlás mindig csak igazságtalan lehet –, de a döntő többség. Ehhez jön harmadik dimenzióként az, hogy a lengyel és az orosz területeken a német megszállás idején történt egészen képtelen mértékű kegyetlenség (Curzio Malaparte Kaputjában az „íráspróba” epizód nem kitalálás – a legkeményebben dokumentált szakmunkák igazolják, hogy ez az eljárás volt!) bosszúreakciót váltott ki, amit ugyanúgy meg kell értenünk, mint a németek sérelmét.

A lényegi kérdés azonban a harmadik probléma, az 1985-ös német Historikerstreit megítélése és az itt felszínre jutott problémákról alkotott vélemény. A három nagyon rangos német szaktörténész: Nolte, Hillgruber, Hildebrand lényegében azt a kérdést vetik fel az eladdig szokásostól erősen eltérő megvilágításban, amit a német publicisztika „unbewältigte Vergangenheit” – szabadon fordítva a feldolgozatlan múlt problémájaként tárgyal. Hívták ezt korábban másképpen is: „der deutsche Sonderweg” – ismét szabadon: a német különfejlődés. Mindkét esetben – különböző értékelési előjellel arról van szó, hogy Németország fejlődése eltért a nyugati társadalmak fejlődésétől, és ez az eltérő fejlődés termelte ki a német szélsőjobboldaliságot, amely Hitler rendszerében tetőzött. A második világháború befejezésének negyvenedik évfordulóján, amikor a német társadalomnak újra végig kellett gondolnia, hogy 1945 „felszabadulás” vagy vereség volt-e, az eladdig kötelező „felszabadulás” állásponttal szemben a német történészszakma elitjében megszólalt az ellenvélemény.

A nagy vihart kiváltott írások szemléleti álláspontja az volt, hogy a német fejlődés nem „Sonderweg”, elvileg és lényegében nem különbözik a többi európai ország fejlődésétől. A német fejlődés extremitásai olyan szélsőségek, melyek egy normális fejlődés során is előfordulhatnak, miattuk nem kell elvileg más fejlődésre következtetni. A német „reakciós” múltat rehabilitáló, a deheroizálást deheroizáló professzorok ösztönzést nyertek a hosszú ideje uralkodó szakmai divatirányzattól, a neopozitivizmustól, amely számára normalitás és különút, eltérő vagy éppenséggel eltorzult fejlődés értelmezhetetlen fogalmak. E felfogás számára a történeti fejlődés csak leírható, nem értékelhető. Nolte és Hillgruber felfogása nem egészen ez a pozitivizmus. Ők elfogadják az értékelés lehetőségét. Szerintük a német fejlődés normális, amihez képest elvileg lehetne eltorzult. A hitleri Németország történetét esetleges, korabeli körülmények hatásaként értelmezik, nem a német fejlődés XVI. századtól kezdve zajló fejlődése produktumának. A nácizmus antiszemita vérengzését a két kísérlet ilyenféle normális fejlődésen belüli extremitásként próbálja értelmezni. Hillgruber a nácizmus zsidóirtását azonos jelenségnek veszi a hazájukból elüldözött kisebbségi németek pusztításával. A különbség kézenfekvő. A német üldözés a kisebbségi kérdés rendkívül kegyetlen „Endlösung”-ja volt, a zsidóság elleni Endlösung esetében nem kegyetlen módon elüldöztek, hanem börtönbe zárva szisztematikusan elpusztítani kívántak egy társadalmi csoportot. Ez a csoport annak a totalitárius rendszernek ellenségképét képezte, amely ellen társadalmukat politikailag mozgósították. Ez egészen más és súlyosabb politikai konfliktusforma, mint az előző. Ahol a totalitarizmus, mint politikai modell felmerül programként, sőt uralomra jut – az a hely nem illeszthető be a normális fejlődés menetébe. Nolte a nácizmust reaktív fejleménynek tekinti: a bolsevista totalitarizmus ellenhatásának. Nincs helye annak, hogy történészi részletérveléssel próbáljam cáfolni Nolte tézisét. Csupán leírom álláspontomat: a német nácizmus reakció volt, de nem a szovjet totalitarizmusra, hanem a német modernizáció eltorzult voltára. Ez a modernizáció abban volt torz, hogy egyes szektorok a fejlődés élvonalába ugrottak, míg mások hozzájuk képest leszakadtak. Ez súlyos feszültségeket okozott. A mese rólunk, magyarokról is szól. Nálunk is az a kérdés, hogy az újkori magyar történelem „normális történelem” volt-e, amit vállalhatunk – ahogy ezt a szentkoronás szemlélet véli –, vagy zsákutcás modernizáció, ahogy Bibó jellemezte.

Vitám van T. G. M. írásával a német baloldal megítélésében is. Ez a vita következik a mondottakból. Készséggel elismerem, hogy ennek a baloldalnak szinte eszeveszett USA-ellenessége és az ezzel azonos szovjet vonzalom olyan káros, ahogy vitapartnerem írja. Zárómondatai szívemből szólnak. Ugyanakkor azonban, ha a német fejlődés torz volt, akkor ennek a baloldalnak elévülhetetlen érdeme, hogy felvetette, népszerűsítette, rendkívül magas színvonalon, művek tömegével (a T. G. M. által magisztrálisnak méltatott Dahrendorf-könyv idetartozik) érvényesítette a szellemi életben a Vergangenheitsbewältigung (a múlt birtoklása) problematikáját. Nem teljes sikerrel. Ezt a Historikerstreit árulja el. A múltat igazoló szerzők, a wilhelminus Németország, a „reakciós poroszság” újkeletű apologétái nyilvánvalóan szóltak valakikhez. Számítottak arra, hogy szakmai szemmel nézve ordenáré módon triviális fejtegetéseik sokaknak tetszeni fognak. Aki végiglapozza három évtized nyugatnémet folyóiratanyagát, megnézi a megjelent művek listáit, nem fog ezzel a közönséggel találkozni. Az 1985-ös vita felszínre hozta, hogy létezik Nyugat-Németországban egy hallgató többség, amelynek véleményét nem a nyomtatásban megjelent betű, nem az iskola, a televízió formálta, hanem az, amit a náci múltját magában soha meg nem tagadó apa mesélt. A szerzők ismerték ezt a közvéleményt magánbeszélgetésekből, és a negyvenéves évfordulón elérkezettnek látták az időt, hogy mozgósítsák a CDU–CSU-politika mellett. A közvélemény szintén jelentékeny nem hallgató részében főképp a baloldal hatására végbement az átélt szakítás a német múlttal. A mai Németországban senki sem mondhatja, hogy a Nolte–Hillgruber–Hildebrand-álláspont a német közfelfogás konszenzusos álláspontja. Sőt, valószínű, hogy kisebbség, ha jelentős véleménykisebbség is. Magyarország ma sokkal rosszabb helyzetben van. A Kádár-rendszer nem elsősorban hiteltelensége és szerzői gyenge színvonala miatt nem tudta elérni a magyar múlt hasonló feldolgozását, hanem azért, mert nem akarta. Nem akarta egyrészt azért, mert az egyik totalitarizmus gazságai egy elnémított kultúrában példabeszédek a hazai totalitarizmus gazságairól, másrészt, mert a kádári konszolidáció mindent szőnyeg alá söpréséhez az is hozzátartozott, hogy az 1945 előtti, az 1944-es gazságokat sem hánytorgatjuk. Mivel ez túl sokakat érintene, rontaná „országunk” példásan jó politikai közérzetét.

A Kádár-rendszer a bűnös abban is, hogy ma az országnak nincs demokratikus szellemi közvéleménye, amely végigjárta volna intellektuálisan a Bibó által mutatott utat, és leszámolt volna az eltorzult magyar alkat következményeivel, hanem olyan közvélemény uralja a politikai felszínt, amelyhez hasonlónak a német történész múltigazolók szólnak. Remélem, a „csacsogó felszín” alatt ott hallgat egy demokratikus többség, amely ösztönösen végiggondolta a félresikerült magyar közelmúlt következtetéseit.

• Vita