Skip to main content

Zsákutcás magyar történelem és unbewältigte Vergangenheit

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


T. G. M. rendkívül színvonalas esszéjében képtelenül rövid terjedelemben a német problematika négy vonatkozását is tárgyalja. Mind a négyhez van megjegyzésem, de erőteljes vitám csak azzal, amit a cím jelez, és kevésbé erőteljes a német baloldaliság második világháború utáni történetének megítélésében.

Az esszé a ma hangulatába illeszkedő nosztalgiahullám hangján elsiratja a nosztalgia tárgyát képezhető múlt századi–század eleji német Közép-Európát. Mint a nosztalgia tárgya ez a német világ a biedermeiertől a szecesszióig terjed, és nem foglalja magába a német problematika politikai részét: a kisnémet vagy nagynémet egység kérdését, vagy a német–cseh nyelvharc kérdéskörét (amiből a nácizmus kisarjadt). A hiány megjelölése már megmutatja a megjegyzés irányát: ebben a múlt századi közép-európai német kultúrvilágban – amelyhez, mint T. G. M. nagyon indokoltan kifejti, a német nyelvű közép-európai zsidóság is tartozott – olyan, később történelmet alakító, feszültségek lappangtak, amelyeket Kafka írásai kifejeznek, és a tömeggyilkossággá fajuló német politikai antiszemitizmus ezen a német világon belül alakult ki ennek a belle epoque-nak éveiben.

A tanulmány fontos mondanivalója a második világháborút követő németellenes terrorhullám a szovjet megszállta országokban. A kérdés egyik és kétségtelenül legfontosabb, de nem egyetlen dimenziójában T. G. M.-nek maradéktalanul igaza van. A volksdeutschok, a közép-kelet-európai térség német nemzeti kisebbségi szórványainak felszámolása az 1915-ös örmény mészárlás után a legkegyetlenebb és legembertelenebb „Endlösung”-ja volt nemzeti kisebbségi problémának. Viszont már itt is álljunk meg egy pillanatra. A német az első és az egyetlen nagyhatalmi méretű kultúrnemzet. A német nyelvterület és a német állam sohasem fedte egymást, és a német nacionalizmus kitermelte azt az „alldeutsch” programot, hogy minden terület, ahol német kisebbségek élnek, a német állam része legyen. Ha a második világháború után az érintett országok vezető körei úgy vélték, hogy ezt a veszélyt csak a német kisebbségek felszámolásával tudják végleg megszüntetni (amely felszámolás mégsem szisztematikus kiirtásukat jelentette, mint a zsidók esetében), akkor ezt a reakciót is meg kell bizonyos mértékig értenünk. Ehhez jön a német kitelepítésprobléma másik két dimenziója. Egyik: a német kisebbségek a megszállás idején valóban játszottak ötödik hadoszlop szerepet. Természetesen nem mindenki – a kollektív megtorlás mindig csak igazságtalan lehet –, de a döntő többség. Ehhez jön harmadik dimenzióként az, hogy a lengyel és az orosz területeken a német megszállás idején történt egészen képtelen mértékű kegyetlenség (Curzio Malaparte Kaputjában az „íráspróba” epizód nem kitalálás – a legkeményebben dokumentált szakmunkák igazolják, hogy ez az eljárás volt!) bosszúreakciót váltott ki, amit ugyanúgy meg kell értenünk, mint a németek sérelmét.

A lényegi kérdés azonban a harmadik probléma, az 1985-ös német Historikerstreit megítélése és az itt felszínre jutott problémákról alkotott vélemény. A három nagyon rangos német szaktörténész: Nolte, Hillgruber, Hildebrand lényegében azt a kérdést vetik fel az eladdig szokásostól erősen eltérő megvilágításban, amit a német publicisztika „unbewältigte Vergangenheit” – szabadon fordítva a feldolgozatlan múlt problémájaként tárgyal. Hívták ezt korábban másképpen is: „der deutsche Sonderweg” – ismét szabadon: a német különfejlődés. Mindkét esetben – különböző értékelési előjellel arról van szó, hogy Németország fejlődése eltért a nyugati társadalmak fejlődésétől, és ez az eltérő fejlődés termelte ki a német szélsőjobboldaliságot, amely Hitler rendszerében tetőzött. A második világháború befejezésének negyvenedik évfordulóján, amikor a német társadalomnak újra végig kellett gondolnia, hogy 1945 „felszabadulás” vagy vereség volt-e, az eladdig kötelező „felszabadulás” állásponttal szemben a német történészszakma elitjében megszólalt az ellenvélemény.

A nagy vihart kiváltott írások szemléleti álláspontja az volt, hogy a német fejlődés nem „Sonderweg”, elvileg és lényegében nem különbözik a többi európai ország fejlődésétől. A német fejlődés extremitásai olyan szélsőségek, melyek egy normális fejlődés során is előfordulhatnak, miattuk nem kell elvileg más fejlődésre következtetni. A német „reakciós” múltat rehabilitáló, a deheroizálást deheroizáló professzorok ösztönzést nyertek a hosszú ideje uralkodó szakmai divatirányzattól, a neopozitivizmustól, amely számára normalitás és különút, eltérő vagy éppenséggel eltorzult fejlődés értelmezhetetlen fogalmak. E felfogás számára a történeti fejlődés csak leírható, nem értékelhető. Nolte és Hillgruber felfogása nem egészen ez a pozitivizmus. Ők elfogadják az értékelés lehetőségét. Szerintük a német fejlődés normális, amihez képest elvileg lehetne eltorzult. A hitleri Németország történetét esetleges, korabeli körülmények hatásaként értelmezik, nem a német fejlődés XVI. századtól kezdve zajló fejlődése produktumának. A nácizmus antiszemita vérengzését a két kísérlet ilyenféle normális fejlődésen belüli extremitásként próbálja értelmezni. Hillgruber a nácizmus zsidóirtását azonos jelenségnek veszi a hazájukból elüldözött kisebbségi németek pusztításával. A különbség kézenfekvő. A német üldözés a kisebbségi kérdés rendkívül kegyetlen „Endlösung”-ja volt, a zsidóság elleni Endlösung esetében nem kegyetlen módon elüldöztek, hanem börtönbe zárva szisztematikusan elpusztítani kívántak egy társadalmi csoportot. Ez a csoport annak a totalitárius rendszernek ellenségképét képezte, amely ellen társadalmukat politikailag mozgósították. Ez egészen más és súlyosabb politikai konfliktusforma, mint az előző. Ahol a totalitarizmus, mint politikai modell felmerül programként, sőt uralomra jut – az a hely nem illeszthető be a normális fejlődés menetébe. Nolte a nácizmust reaktív fejleménynek tekinti: a bolsevista totalitarizmus ellenhatásának. Nincs helye annak, hogy történészi részletérveléssel próbáljam cáfolni Nolte tézisét. Csupán leírom álláspontomat: a német nácizmus reakció volt, de nem a szovjet totalitarizmusra, hanem a német modernizáció eltorzult voltára. Ez a modernizáció abban volt torz, hogy egyes szektorok a fejlődés élvonalába ugrottak, míg mások hozzájuk képest leszakadtak. Ez súlyos feszültségeket okozott. A mese rólunk, magyarokról is szól. Nálunk is az a kérdés, hogy az újkori magyar történelem „normális történelem” volt-e, amit vállalhatunk – ahogy ezt a szentkoronás szemlélet véli –, vagy zsákutcás modernizáció, ahogy Bibó jellemezte.

Vitám van T. G. M. írásával a német baloldal megítélésében is. Ez a vita következik a mondottakból. Készséggel elismerem, hogy ennek a baloldalnak szinte eszeveszett USA-ellenessége és az ezzel azonos szovjet vonzalom olyan káros, ahogy vitapartnerem írja. Zárómondatai szívemből szólnak. Ugyanakkor azonban, ha a német fejlődés torz volt, akkor ennek a baloldalnak elévülhetetlen érdeme, hogy felvetette, népszerűsítette, rendkívül magas színvonalon, művek tömegével (a T. G. M. által magisztrálisnak méltatott Dahrendorf-könyv idetartozik) érvényesítette a szellemi életben a Vergangenheitsbewältigung (a múlt birtoklása) problematikáját. Nem teljes sikerrel. Ezt a Historikerstreit árulja el. A múltat igazoló szerzők, a wilhelminus Németország, a „reakciós poroszság” újkeletű apologétái nyilvánvalóan szóltak valakikhez. Számítottak arra, hogy szakmai szemmel nézve ordenáré módon triviális fejtegetéseik sokaknak tetszeni fognak. Aki végiglapozza három évtized nyugatnémet folyóiratanyagát, megnézi a megjelent művek listáit, nem fog ezzel a közönséggel találkozni. Az 1985-ös vita felszínre hozta, hogy létezik Nyugat-Németországban egy hallgató többség, amelynek véleményét nem a nyomtatásban megjelent betű, nem az iskola, a televízió formálta, hanem az, amit a náci múltját magában soha meg nem tagadó apa mesélt. A szerzők ismerték ezt a közvéleményt magánbeszélgetésekből, és a negyvenéves évfordulón elérkezettnek látták az időt, hogy mozgósítsák a CDU–CSU-politika mellett. A közvélemény szintén jelentékeny nem hallgató részében főképp a baloldal hatására végbement az átélt szakítás a német múlttal. A mai Németországban senki sem mondhatja, hogy a Nolte–Hillgruber–Hildebrand-álláspont a német közfelfogás konszenzusos álláspontja. Sőt, valószínű, hogy kisebbség, ha jelentős véleménykisebbség is. Magyarország ma sokkal rosszabb helyzetben van. A Kádár-rendszer nem elsősorban hiteltelensége és szerzői gyenge színvonala miatt nem tudta elérni a magyar múlt hasonló feldolgozását, hanem azért, mert nem akarta. Nem akarta egyrészt azért, mert az egyik totalitarizmus gazságai egy elnémított kultúrában példabeszédek a hazai totalitarizmus gazságairól, másrészt, mert a kádári konszolidáció mindent szőnyeg alá söpréséhez az is hozzátartozott, hogy az 1945 előtti, az 1944-es gazságokat sem hánytorgatjuk. Mivel ez túl sokakat érintene, rontaná „országunk” példásan jó politikai közérzetét.

A Kádár-rendszer a bűnös abban is, hogy ma az országnak nincs demokratikus szellemi közvéleménye, amely végigjárta volna intellektuálisan a Bibó által mutatott utat, és leszámolt volna az eltorzult magyar alkat következményeivel, hanem olyan közvélemény uralja a politikai felszínt, amelyhez hasonlónak a német történész múltigazolók szólnak. Remélem, a „csacsogó felszín” alatt ott hallgat egy demokratikus többség, amely ösztönösen végiggondolta a félresikerült magyar közelmúlt következtetéseit.




Számos olvasónk kifogásolta, hogy – gyakorlatunkban először – éppen Tamás Gáspár Miklós Magyarok és németek című írása (1990. június 30.) alatt jegyeztük meg, hogy a cikket vitacikknek tekintjük. Itt tehát megismételjük: a lapunkban megjelent írások – T. G. M., Bauer Tamás, továbbá valamennyi állandó szerzőnk és szerkesztőnk írásai – vitacikkek.

















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon