Skip to main content

Vita

Ungváry Krisztián: Félrevarrt szálak


William Totok Történelmi összefonódások című, a román szélsőjobboldaliságról írt cikkét (Beszélő, 2004. július–augusztus) – feltehetően az objektivitás érdekében – a magyar nacionalistákra tett utalásokkal zárja. Nem lehetne ebben semmit sem kifogásolni, hiszen a Totok által Romániában megfigyelt aggasztó jelenségeknek léteznek magyar párhuzamai. Ahelyett azonban, hogy Totok ezekre mutatna rá, csúsztatásokkal operál, és a forráskritika legelemibb szabályait sem tartja be.

Yehuda Lahav: A „fal” – mint hátráltató gát


Fal épül az izraeli és palesztin területek között, vagy kerítés? – kérdezi Mink András kissé tanácstalanul, mint sokan mások is, „Divide – a kudarc fala” című cikkében (Beszélő, 2004. szeptember). Erről szól egy igaz történelmi anekdota, amely ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindenképpen érdekes és tanulságos.

Méray Tibor: Rájár a nyelvünk?

A magyar nyelvet fenyegető veszedelmekről


Ha az ember együtt él, vagy valahol – mondjuk: a munkahelyén – évtizedeken át nap mint nap találkozik valakivel, nemigen szokott változásokat észrevenni rajta. Aligha tűnik fel neki, hogy az illetőnek új ránc jelent meg a homlokán, új szarkaláb a szeme sarkában, és ma három szál hajjal kevesebbje van, mint tegnap. De ha egy asszonyt vagy egy férfit, akit valaha jól ismert, tíz, húsz vagy harminc évig nem lát, és hirtelen-váratlanul szembe találkozik vele, akkor alig tudja leplezni a meglepődését, olykor a csalódását: istenkém, mennyire megváltozott.

Fenyő D. György: Az irodalomtanítás állapotáról

Keresztesi József: Héraklész kontra Hercules (Beszélő, 2000. június)


1. Van egy óriásplakát, fekete-fehérben. Rajta idős tanárnő, fehér köpenyben, fáradt, rosszkedvű, lestrapált. Mögötte öreg tábla, krétával számok, képletek, körben elhasznált, leselejtezésre megérett, régi fizikai-kémiai kísérleti eszközök. A szöveg: ő csak maradjon a régi szürkénél. (Lehet, hogy nem pontosan emlékszem: elképzelhető, hogy vagy a régi, vagy a szürke nem is szerepel a mondatban.) Aztán változik a kép, és jön az ifjúság: Haverok, buli, színek. Az élet.

A másik – ez mostanában jelent meg az utcákon. Budapesti városi busz, Ikarusz, BKV.


Arató László: Dialógus a szakadékban

Keresztesi József: Héraklész kontra Hercules (Beszélő, 2000. június)


Látképet kaptunk a szakadékról: a gyakorló irodalomtanár szeme előtt feltáruló kulturális szakadékról. A munkánkat nehézzé tevő, néhol megkérdőjelező adottságokról. Érzékletességben, élményszerűségben nem is próbálok versengeni Keresztesi Józsefnek a magyartanítás állapotáról adott beszámolójával. Inkább szelíd meditációját agresszívabb gondolatmenetté formálom, hogy egy remélhető vitában azután alkalom nyíljék a sarkított állítások alátámasztására, kibontására vagy visszavonására.

Kis János: Kőszeg visszanéz


Kőszeg Ferenc esszéje (Tölgyessy és a rendszerváltó pártok alkonya. Beszélő, 2000. április) tekervényes írás, de főbb állításai röviden összefoglalhatók. Az SZDSZ megrokkant; az MSZP-vel kötött koalícióba rokkant bele. A koalíciókötés nem véletlen kisiklás volt, hanem egy évekkel korábbi politikai választás logikus következménye: a jobboldali fenyegetésre hivatkozó összefogás – a Demokratikus Charta – készítette elő s tette elkerülhetetlenné.

Ez a nézet nem ismeretlen.


Karsai László: Válasz

Karsai László: Lőni vagy túlélni című cikkéről (Beszélő, 1999. július–augusztus)



Avihu Ronén és David Gur indulatos, személyeskedő hangvételű „hozzászólásai” több olyan állítást és vádat is tartalmaznak, amelyekre viszonylag könnyű válaszolni. Álságosnak vélem Ronén sajnálkozását, hogy nem írtam „módszeres” bírálatot könyvéről, hiszen ha az ő igényeit is kielégítő kritikát írtam volna, abban nyilván még élesebben fogalmaztam volna. Nem tudom értelmezni állítását, mely szerint 1990-es budapesti beszélgetésünk alkalmával ő megértette volna, hogy „nincs kilátása” magyarországi levéltárakban kutatni.

Vámos György: Túlélni vagy átélni?

Karsai László: Lőni vagy túlélni című cikkéről (Beszélő, 1999. július–augusztus)


Sokáig tépelődtem, hogy Karsai László Lőni vagy túlélni? című írására magánlevélben vagy nyilvánosan reagáljak. Meg kell magyaráznom, miért. Először is: elfogult vagyok. Ismerem és tisztelem azokat az egykori cionista ellenállókat, akikről Avihu Ronén Karsai által megbírált könyve szól. Egy évtizeddel ezelőtt ismerkedtem meg velük Izraelben.

David Gur: Történelem – vagy kákán csomót keresni

Karsai László: Lőni vagy túlélni című cikkéről (Beszélő, 1999. július–augusztus)


Hol is kezdjem, mire is reagáljak?

Dr. Avihu Ronén: Harc az életért

Karsai László: Lőni vagy túlélni című cikkéről (Beszélő, 1999. július–augusztus)


Bevezető megjegyzés


E héten kaptam meg Karsai cikke fordítását, amely könyvem – Harc az életért – kritikáját tartalmazza. Bevallom, haboztam – reagáljak-e a kritikára, mivel csak eléggé korlátozottan felelhetek könyvem magyar fordításáért. Ugyanakkor úgy tűnik, Karsai kritikája azzal próbálkozik, hogy bevonjon engem olyan vitákba, amelyekkel nem foglalkoztam, és amelyek nem is érdekelnek különösebben. Mégis, nem akarok és nem tudok kibújni az alól, hogy ne foglalkozzam néhány, a könyvre vonatkozó kérdéssel és a benne felhozott problematikával.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon