Karsai László

Nyomtatóbarát változat

Avihu Ronén és David Gur indulatos, személyeskedő hangvételű „hozzászólásai” több olyan állítást és vádat is tartalmaznak, amelyekre viszonylag könnyű válaszolni. Álságosnak vélem Ronén sajnálkozását, hogy nem írtam „módszeres” bírálatot könyvéről, hiszen ha az ő igényeit is kielégítő kritikát írtam volna, abban nyilván még élesebben fogalmaztam volna. Nem tudom értelmezni állítását, mely szerint 1990-es budapesti beszélgetésünk alkalmával ő megértette volna, hogy „nincs kilátása” magyarországi levéltárakban kutatni. Nem igaz az sem, hogy én „nem javasoltam” neki a Magyarországon őrzött, témájába vágó dokumentumok felhasználását. Ha ilyen „tanácsot” adtam volna neki, akkor még mindig lehetősége lett volna nem hallgatni rám és felkeresni a Magyar Országos Levéltárat, Budapest Főváros Levéltárát, a Magyar Zsidó Múzeum Levéltárát stb.

David Gur téved, 1990–1993 között, amikor Ronén könyvén dolgozott, a magyarországi levéltárakban az 1944-es iratokban már komolyabb korlátozások nélkül lehetett kutatni. Az már más kérdés, hogy miért olyan történészt bíztak ők meg a kutatással, aki nem tud magyarul, de erre nem nekem kell válaszolnom. Egyetértek Vámos Györggyel, ezt a könyvet, ebben a formában nem lett volna szabad kiadni magyarul.

Ha nem indulataiktól elvakítva olvasták volna bírálatomat, Ronén és Gur is megérthette volna, hogy éppen a könyv fő tételével, a magyarországi somér ellenállók tevékenységének értékelésével foglalkoztam a legtöbbet.

Recenziómban igyekeztem pontosan megfogalmazni, hogy én is Yehuda Bauer álláspontját fogadom el, szerintem is ellenállás emberek elrejtése, szökevények átsegítése a határon, hamis papírok készítése. Sajnálom, ha Vámos György félreértette idevágó soraimat. Pontosan idéz engem, „érdemleges” magyar ellenállás hiányáról írok, olyanról, amely fegyverrel tudta volna segíteni a somérokat. Ilyen nem létezett Magyarországon. Nem azt írtam, hogy semmiféle ellenállás nem volt, csak olyan nem, amely akár csak csekély mérvű károkat is tudott volna okozni a náci-nyilas hatalomnak.

Ronén válasza megerősített abban a meggyőződésemben: ő komolyan azt hiszi, hogy pusztán egyetlen forráscsoport, kb. 300 volt cionista ellenállóval készített interjú segítségével képes megírni a magyarországi somér ellenállás történetét. Állításával ellentétben nem nagyszámú, nem különböző és nem független forrásokból származó tanúságtételekről van szó. David Gur vezetésével évtizedek óta közösen formálják, csiszolják, esztergálják emlékeiket a volt somér ellenállók. Nem csoda, hogy egyre „pontosabban” és egyre több hőstettükre emlékeznek.

Nekem is vannak személyes emlékeim David Gurról és barátairól. 1997 tavaszán, mint recenziómban jeleztem is, Izraelben jártam, többükkel hosszú beszélgetéseket folytattam. David Gur volt olyan tapintatos, hogy nem írta meg: akkori utam költségeinek egy részét a Yad Vashem Archives és főmunkahelyem mellett ők, a volt somér ellenállók fizették. Személyesen is meggyőződhettem arról, hogy a Ronén-féle reagálásban is említett szervezet tagjai rendszeresen összejárnak, háború alatti kapcsolataik nem szakadtak meg. Közösen idézgetik emlékeiket, az egymástól is hallott történeteket. Előfordul/hat, hogy évekkel, évtizedekkel később az egyes történetek, hőstettek átértékelődhetnek emlékeikben. Éppen ezért nem lehetünk mi, az utókorban élők teljesen biztosak abban, hogy amit ma nekünk elmondanak, pontosan úgy történt, ahogy arra emlékeznek.

Ronént ők szerződtették, és hűséges krónikásként publikálta is mindazt, amit neki elmondtak. Egzisztenciális és módszertani okai is vannak annak, hogy Ronén minden kritika nélkül átvette olykor a legképtelenebb állításaikat is. A visszaemlékezéseket össze kellett volna vetnie a magyarországi, izraeli, svájci, svédországi levéltárakban található eredeti forrásokkal, és ahol ellentmondásra bukkan, ott alkalmaznia kellett volna a történeti forráskritikát.

300 tanú nyilatkozata nem „empirikus adatanyag”. 1860 áprilisában Garibaldi mintegy 1000 emberével szállt partra Marsalában. Amikor 20 évvel később a marsalai ezret megemlékezésre hívták össze, csaknem nyolcezren jelentek meg. Nyiszli Miklós Auschwitzban a „halál angyala”, Mengele boncoló orvosa volt. 1947-ben megírta emlékeit, könyvét angolra is lefordították, a nemzetközi szakirodalomban sokszor idézett alapműnek számít. Két fiatal történész, Kádár Gábor és Vági Zoltán a Magyar Zsidó Múzeum Levéltárában, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság iratai között megtalálta azt a jegyzőkönyvet, amelyet a Degob központjában Nyiszlivel 1945. július 29-én készítettek. Nyiszli 1945-ben több eseményre, dátumra másként emlékezett, mint ahogyan azokat emlékirataiban megörökítette. De a példamutatóan gondos jegyzetapparátusban a Kádár–Vági szerzőpáros arra is több ízben rámutat, hogy Nyiszli nemcsak 1947-ben tévedett, szépített, módosított emlékein, hanem már 1945-ben elmondott visszaemlékezései is tévedéseket tartalmaznak. Csak néhány példát: 1945-ben Nyiszli úgy emlékezett, hogy Auschwitzba érkezése után két hétig a Buna Művekben dolgozott, és a gyár főorvosa válogatta ki a patológus gyakorlattal rendelkező orvosokat. Emlékirataiban nem említi a gyárban töltött két hetét, és Mengelét jelölte meg, mint aki már a rámpán kiválasztotta őt. Nyiszli tábori „politikai SS”-ről beszélt 1945-ben, ma már tudjuk, hogy a tábori Gestapo hivatalos neve „Politische Abteilung” volt. Rosszul emlékezett a Sonderkommando 1944. novemberi létszámára, és tévesen adja meg a krematóriumok sorszámát is stb.[1]

A ma élő történésznek természetesen könnyebb dolga van, mint annak, aki pusztán emlékeire próbál hagyatkozni. Auschwitzról és magából a haláltáborból is viszonylag sok korabeli, eredeti dokumentum, sőt a Sonderkommando tagjaitól származó két naplófeljegyzés is fennmaradt. Két, később kivégzett zsidó is vezetett feljegyzéseket, ezeket elásták a krematóriumok közelében. (David Gur ezekre a naplókra céloz, amikor az Üvegház pincéjében el nem ásott feljegyzésekről ír.)
A túlélők emlékeit az egykorú iratokkal kell összevetni, ez a történész szakma egyik, Ronén által semmibe vett alapszabálya. Érdekes egyébként, hogy Komoly Ottó naplóját sem használta föl Ronén. Pedig Komoly a Cionista Szövetség és a Mentőbizottság elnöke (tehát pro forma Kasztner főnöke) is volt, és a Vöröskereszt A osztályát is ő vezette.

Ronén nem egyszerűen „zavarban van”, amikor definiálnia kell az ellenállás fogalmát, hanem könyve alapmondanivalóját sem tudta világosan megfogalmazni. Ronén azt állítja, hogy a Budapesten működő diplomaták embermentő tevékenysége pusztán „külső erőfeszítés” volt, de nem vált ellenállási harccá. Born, Wallenberg, Lutz és kollégáik is sokszor életüket kockáztatva próbáltak segíteni az üldözött zsidóknak, ezt „külső erőfeszítésnek” degradálni súlyos történelmi tévedés, történelemhamisítás.

Recenziómban nem tettem kísérletet Szálasi rehabilitálására, és nem csak azért nem, mert Magyarországon is élnek még olyanok, akik szemtanú-túlélői a nyilas „nemzetvezető” uralmának. Recenziómban a gúnyosnak szánt „tolongás a dicsőségért” alcím alatt Szálasit azok között soroltam föl, akik a budapesti zsidók megmenekülését maguknak próbálták tulajdonítani. Recenziómban nem írtam azt, hogy a nyilas terror annak következtében tört ki, hogy Szálasi elveszítette volna türelmét. Sajnálom, hogy Vámos György „gusztustalannak” véli, hogy egy felsorolásban említem Himmlert és a somérokat. David Gur, nyilván akaratlanul, mintha engem igazolna. Most már Ronénnak diktált szövegén is túlmenve, egész Európa „legátfogóbb, legsikeresebb zsidó ellenálló-önmentő” mozgalmaként próbálja tevékenységüket beállítani. Azt is sugalmazva, hogy a magyarországi nem zsidó „ellenálló szervezkedések” semmit sem tettek. Megismétlem: a Svéd Követségen dolgozott Raoul Wallenberg, a Svájci Követségen Carl Lutz. Ők és diplomata kollégáik ellenálltak a náciknak és nyilas cinkosaiknak. Házak tucatjait helyezték védelmük alá, az ért annyi, ha nem többet, mint ezerszám gyártani a sokféle minőségű védleveleket.

Tapintatból nem tettem említést arról, hogy tavaly tavasszal a somérok egy csoportját Magyarországon kitüntették. Biztos információim vannak arról, hogy a nem kitüntetett ellenállók közül többen, Izraelben és Magyarországon is, megsértődtek. David Gur a kitüntetettek között volt.

Vámos Györgynek teljesen igaza van abban, hogy ebből a könyvből nem derül ki világosan, hogy a somérok közül hányan születtek Magyarországon. De ha David Gurék 1998-ban így tartották fontosnak emlékeiket közreadni, ebbe már nem akartam/nem mertem belekötni.

Ronén könyvében egyetlen szó sincs arról, amit most végre nyíltan elismer: a somérok voltak a legbaloldalibb (párton kívüli) kommunista ellenállók. Ha ezt leírta volna könyvében, akkor egy kritikai megjegyzéssel kevesebbet kellett volna megfogalmaznom.

Ronén egyszer azt állítja, hogy nem tartozott témájához a semleges diplomaták embermentő tevékenységének vizsgálata, majd maga is elismeri, hogy a somérok – többek között – a Nemzetközi Vöröskereszt vagy a svájci követség (nem konzulátus, mint könyvében következetesen tévesen írja) nyújtotta „legális” védelmet is kihasználva harcoltak. Ha ez igaz, akkor legalább arra vehette volna a fáradságot, hogy figyelmesen elolvassa Randolph L. Braham (nem Brahms és nem Brahm) professzor magyar holokauszt-monográfiáját. Ha ezt megtette volna, akkor a könyvében hemzsegő tárgyi tévedések, kisebb-nagyobb pontatlanságok egy részét nyilván nem írta volna le.

Vámos György „benyomása” téves. Schmidt Mária nem a kiadó, hanem Braham professzor döntése miatt maradt ki A népirtás politikája második magyar kiadásából. Hernádi Miklós gyakorlatilag újrafordította a könyvet. Schmidt „történész” még arra sem ügyelt az első kiadás alkalmával, hogy az eredetileg magyarról angolra fordított dokumentumokat, parlamenti felszólalásokat, rendeleteket stb. az eredetiből idézze. Szegény fordítói sok esetben nem tudták az angol címeket, beosztásokat magyarra fordítani, sok alispánból így lett rendőrkapitány, főispánból polgármester, polgármesterből csendőr stb. Ha egyszer nagyon sok időm lesz, akkor – Karinthy után szabadon – megírom az első fordítás/ferdítés történetét A Gangesz partjától a Pick-család deportálásáig címmel.

Vilnával kapcsolatos megjegyzésem nem „kihívó”. Jól gyanítottam: Ronén fordítójának hibája, hogy az 1940-es évekről olvashatunk a magyar változat 83. oldalán, miközben ő eredetileg 1940-et írt. Apró tévedést most is elkövetve: nemcsak 1940 első feléig, hanem kora őszéig engedélyezte az NKVD a zsidó kivándorlást.

A magyar változat 164. oldalán 1944. július eleje szerepel, mint a budapesti zsidók sárga csillagos házakba tömörítésének dátuma.

Ronén felületesen írta meg válaszát. Könyvében – tévesen – március 30-ra teszi a sárga csillag viselését előíró rendelet dátumát. Most, Asher Cohenre hivatkozva március 29-ről ír. Ha megnézte volna a Budapesti Közlöny 1944-es számait vagy Braham professzor könyvét, akkor meggyőződhetett volna arról, hogy a rendeletet március 31-én adták ki, és április 5-től tették kötelezővé a sárga csillag viselését a zsidóknak. Hogy mennyire nem csak apró-cseprő adatokról, eseményekről vitázunk, azt jól mutatja David Gur egyik tévedése is. Horthy nem 1944 júniusában, hanem július 6-án állította le a zsidók deportálását. Ha ezt a döntését már június 6-án meghozta volna, legalább 300 ezer magyar zsidó nem került volna Auschwitzba, ugyanis naponta átlagosan 10-12 ezer embert „sikerült” Eichmann-nak és magyar cinkosainak a haláltáborba vinni.

A magyar változat 126–127. oldalán Ronén igenis azért ünnepli Kasztnert, mert a Zsidó Tanáccsal ellentétben nem állított össze listát a deportálandókról. A magyarországi Zsidó Tanácsok sem. David Gurnak, ellentétben Ronénnal, volt lehetősége a könyv magyar változatát elolvasni, tehát a Zsidó Tanáccsal kapcsolatos, igazságtalan vádat a fentebb jelzett oldalakon megtalálhatta volna.

Most Ronén megint lengyel Judenratról ír, ismét azt a látszatot keltve, mintha nem lenne tisztában azzal a ténnyel, hogy Lengyelországban nem volt a magyarországihoz hasonló Központi Zsidó Tanács, az egyes városokban működő Judenratokat a németek elszigetelték. Nem értem felháborodását: miért ne lehetne folytatni vagy akár újrakezdeni a Kasztner-vitát? Ő nem értékeli elég árnyaltan Kasztner tevékenységét, én arra mutattam rá, hogy mindazok a vádak, amelyeket a Központi Zsidó Tanácsra szór, mutatis mutandis Kasztnerre is állnak. Ő is csak a prominens, illetve cionista és gazdag zsidókat próbálta menteni, ő sem tájékoztatta például a kolozsvári gyűjtőtábor foglyait arról, hogy milyen sors vár rájuk Auschwitzban stb. Csaknem 1500 zsidót megmentett, emlékét joggal őrzi kicsiny emlékpark Izraelben, de hogyne lehetne bírálni például Kurt Becher SS-tiszt mellett tett tanúvallomásáért…

Recenziómban egyetlen sort sem írtam arról, hogy végül is hány svájci védlevelet (nem igazolványt) adtak át a somérok az üldözötteknek. Azt viszont megírtam, hogy Ronén minden kritika nélkül átveszi Grósz Dávidék állítását: a nagyarányú okmányhamisítást fenntartás nélkül dicséri. Mostani válaszában pedig úgy tesz, mintha maga is elhinné, hogy az „átadott” menlevelek, védőútlevelek stb. valóban garantálták is tulajdonosaik biztonságát. A valóságban, mint erről eredeti iratok és – Ronén által nem idézett – visszaemlékezések is tanúskodnak, a nagyarányú okmányhamisítás valamennyi védlevél értékét veszélybe sodorta. A nyilasok tudtak arról, hogy a cionisták nyakló nélkül hamisítanak, sok embert azért deportáltak vagy lőttek a Dunába, mert svájci védlevelet mutatott föl, amikor igazoltatták.

Recenziómban nem állítottam, hogy 1944. december 12. után valamennyi vöröskeresztes gyermekotthont a gettóba telepítették. Igaz, azt sem írtam meg, hogy nem a cionistáknak köszönhető, hanem Angelo Rotta pápai nunciusnak, Raoul Wallenbergnek és kollégáinak, hogy a gyermekek betelepítését időlegesen leállították. A döntésben szerepet játszott Stöckler Lajos és a Zsidó Tanács igen sikeres, időhúzó taktikája is.

Vámos Györgynek igaza van, magam is írtam arról, hogy milyen okok miatt szánták rá magukat a cionisták arra, hogy az eredetileg csak saját mozgalmuk számára készített okmányokból másoknak is adjanak. Zavart akartak kelteni, 1944. október 15. után abban bíztak, hogy a Vörös Hadsereg napokon, heteken belül felszabadítja Budapestet. Bizonyos, hogy voltak, akik jobban érezték magukat, magabiztosabban viselkedtek, ha volt ilyen okmány a zsebükben. Tudjuk, hogy volt „piaca” a védleveleknek. David Gur szerint ők, a somérok soha senkitől egyetlen fillért sem fogadtak el. A túlélők és eredeti okmányok szerint David Gur ebben az esetben is rosszul emlékezik.

David Gur szerint nincs bizonyíték arra, hogy rajtuk kívül bárki más is próbált volna élelmet szállítani a Nagy Gettóba. A Zsidó Tanács korabeli naplója szerint, a Svéd Vöröskereszt Gazdasági Osztályának iratai szerint is téved. De gondoljunk bele: ha körülbelül 70 ezer embernek arra kellett volna várnia, hogy mikor engednek be a gettóba a nyilasok egy-egy vöröskeresztes teherautót vagy a somérok egy-egy küldeményét, akkor hetek alatt éhen haltak volna.

A hősies, önfeláldozó, szünet-szakadatlan az egész budapesti zsidóság megmentésén fáradozó somér ellenállókról Stöckler (nem Steckler) Lajosnak, a Zsidó Tanács vezetőjének, mint recenziómban idéztem is, nagyon lesújtó véleménye volt. Indulatait sokféle okkal lehet magyarázni, most csak egyetlenegyet említek. 1945. január 8-án, életét kockáztatva, néhány emberrel elment a somérokhoz. Fogadtatásukról a következő feljegyzésben számol be:

„PRO MEMORIA!


Többszöri tárgyalás után Weyermann[2] úrral megállapodtam, hogy a Vöröskereszt A. osztály raktáraiban lévő élelmiszer, amennyiben a szállítás problémája megoldható, a gettó részére átvehető, illetőleg elszállítható.


Hosszas utánjárás után sikerült két kézikocsival 8 személyt a Wekerle Sándor utca 17. sz. alatt lévő raktárba kijuttatni, ahol azonban az áru kiadását megtagadták, és a Paulay Ede u. 1. sz. alatti raktárba utasították azzal, hogy majd ott kapnak árut. Az átvételezők odaérkeztekor úgy magam, mint dr. Nagy József a Wekerle Sándor u. 17-ben voltunk, és kértük, hogy ha embereink megjelennek, adjanak ki árut. Az ott jelenvolt Groszmann és Benkó kijelentették, hogy sárga csillagos embereket nem engedhetnek be a Követség épületébe, mert ezzel az ottlévők biztonságát veszélyeztetnék. Megállapítom, hogy a raktár helyisége a Követség épületével összefüggésben nincs, mert hiszen a területen kívüliséget élvező helyiség a II. emeleten van elhelyezve. Közöltem fentiekkel, hogy mi csak csillagot viselő személyekkel tudjuk az élelmiszert a gettóba szállítani.


A mai napon újból megjelentem említett helyen dr. Nagy Józseffel egyetemben, és felelősségre vontam az áru kiadását megtagadó fent már megjelölt személyeket, mely alkalommal Benkó újból kijelentette, hogy sárga csillagot viselő egyénekkel nem veszélyeztetheti az épület biztonságát.


Megállapítom, hogy mindez akkor történt, amikor a gettó területén kb. 64 000 fő ellátásáról kell gondoskodni, és a meglévő készletek alig 2-3 napra elegendők, és a beszállítás a lehető legnagyobb nehézségekbe ütközik.”[3]

A svájci követség viszonylagos védettségét élvező cionisták 1945. január 8-án kiüzennek a zsidóknak, hogy sárga csillagosoknak nem adnak élelmiszert, mert ezzel saját biztonságukat veszélyeztetnék. 1945 januárjában a gettó éhezett, erről nem csak ez a dokumentum tanúskodik. Hogy Ronén számára is meggyőző bizonyítékot idézzek: Budapesten bujkáló édesapámat ezekben a napokban fogták el a nyilasok, és némi habozás után nem lőtték agyon, hanem bekísérték a Nagy Gettóba, ahol, mint nekem elmesélte, négy napig egyáltalán nem jutott élelemhez.

A Világ Igaza kitüntetést olyan nem zsidók kaphatják meg, akik önzetlenül, életük kockáztatásával próbáltak meg zsidóknak segíteni, akik zsidók életét mentették meg. Izraelben nem róluk beszélnek, nem az ő példájukat állítják a jövendő nemzedékek elé, hanem a varsói zsidó ellenállókat vagy a fegyveres zsidó partizánokat.

Nem jogtalan arról beszélni, hogy a somérok ellenálló tevékenysége önvédelmükből kinőtt kísérlet. Úgy kezdődött, hogy saját mozgalmuk tagjait, barátaikat, ismerőseiket próbálták átmenteni Romániába, majd megszerezték maguknak a Vadász utca 29.-et, majd elkezdték oda bevinni a városban szétszórtan bujkáló cionistákat. Ezt követte a nagyarányú okmányhamisítás stb.

1944-ben a zsidók döntő többsége meg sem kísérelt ellenállni, vagy legalább szökni. Alig 30-35 ezerre becsülhetjük azoknak a számát, akik keresztényeknél vagy nem zsidók elhagyott lakásaiban próbáltak elbújni. Csak egy maroknyi cionista próbált szembeszállni a nácikkal és magyar cinkosaikkal. Hősies harcuk megörökítése, túlzások, elhallgatások és torzítások nélkül, komoly történetírói feladat, még elvégzésre vár. Erre a munkára nem alkalmas az egyre emelkedő világítótorony csúcsa, ezt a levéltárak csöndjében kell elvégezni, természetesen összevetve a dokumentumokat a somérok emlékeivel.

Jegyzetek

[1] Kádár Gábor–Vági Zoltán: Magyarok Auschwitzban. Holocaust füzetek, 1999/12. sz. 99–123. o.

[2] A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (VKNB) budapesti képviselője, Born helyettese. Ezekben a januári napokban a VKNB főképviselője, Friedrich Born Budán, a képviselet Fillér utcai központjának pincéjében tartózkodott, a pesti oldalon helyette és nevében Weyermann próbált segíteni az üldözötteknek.

[3] Magyar Országos Levéltár, K-150-Belügyminisztérium általános i., XXI. kútfő, Lakásügyi Osztály i., 4517. cs. 11. o.

• Vita