Kovács Eszter [Szalai Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

Ha Kis János cikkének tartalmát egyetlen mondatban akarnánk összesűríteni, úgy fogalmazhatnánk: jóra és rosszra egyaránt nyitott helyzetben vagyunk, magunk is alakítói lehetünk országunk további történetének, ehhez azonban a korábbiaknál tisztábban kell megfogalmaznunk értékeinket, közelebbi és távolabbi céljainkat. Bár a kifejtett gondolatok számos elemével vitatkoznék – ezt részben meg is fogom tenni –, általános értékelésével egyetértek. Jogosnak érzem a megállapítást a kelet-európai válság nem csupán nagy veszélyeket tartogat számunkra, de nagy lehetőségeket is. Ha a meglévő vívmányokra építkezve a felső vezetés rábírható újabb reformokra, Magyarország növelheti külső önállóságát és belső viszonyainak pluralizmusát.

Kérdés: kik fogják erre rábírni?

1. A liberális alternatívában érdekelt társadalmi csoportok

Úgy tapasztalom, manapság az emberek gondolkodásában, várható politikai magatartásában két dolognak van nagy jelentősége: az egyik a lengyelországi események alakulása, a másik a gazdasági nehézségek fokozatos megjelenése életszínvonalunkban. Alapvetően azonos élethelyzetben lévő emberek is eltérő következtetésekre jutnak. Vannak, akik úgy gondolják: örüljünk annak, ami van, még mindig nálunk van a legnagyobb jólét és demokrácia, ne hagyjuk, hogy egyesek a kelleténél tovább feszítsék a húrt, mert oda jutunk, ahova Lengyelország. Mások viszont úgy látják, gyökeresen változtatnunk kell belső viszonyainkon, különben a Kelet-Európán eluralkodó válság előbb-utóbb bennünket is utolér. Ez utóbbi véleménnyel vezető pozícióban lévő pártfunkcionáriustól kezdve szakmunkásig egyaránt találkoztam, és bár nincs általános képem arról, hogy az eltérő vélemények mennyire jellemzőek egyik vagy másik társadalmi rétegre, nagyon valószínűnek tartom, hogy mindegyikben megfogalmazódik mindkettő – az első persze szabadabban megnyilvánulhat, ezért úgy tűnhet, ez az uralkodó nézet is.

Bár a gazdasági helyzet folyamatosan romlik, és az újratermelési folyamat egyre több ponton akadozik, az országra továbbra is jó szemmel néznek Nyugaton. Közvetlen gazdasági jelentősége ennek igen csekély: annyi, hogy újabb és újabb – de nem igazán jelentős – hitelek felvételével valamelyest enyhíteni lehet a válság okozta feszültségeken. Ahhoz képest, hogy milyen gazdasági helyzetben vagyunk, az ország felső vezetésének önbizalma első látásra csak igen kevéssé ingott meg, deklarált céljai nem változtak. Továbbra is elkötelezettnek vallja magát a reform mellett, sőt, megkezdődtek egy komolyabb reformlépés előkészítésének munkálatai is – zárt ajtók mögött, szabályozóelemenként. A tevékenységeiket koordináló bizottság munkájába pedig már végképp csak a legfőbb bennfentesek látnak bele. Mindamellett terebélyesednek a gazdasági szükségállapot intézkedései, a politikai élet területén pedig egyre gyakrabban éleződnek ki a liberálisok és konzervatívok közötti konfliktusok.

Éleződő gazdasági feszültségek, szükségállapot-intézkedések – 1978 óta stabil reformígéretek. Mi jut kifejezésre ebben az ellentmondásban? Egyrészt az, hogy a gazdasági helyzet rosszabbodása részben ösztönzi, részben visszafogja az ígéretek megvalósítására irányuló szándékot. Ösztönzi annyiban, hogy világos a felső vezetés számára: a politikai stabilitás hosszabb távú fenntartása érdekében gyökeres fordulatra van szükség. Visszafogja viszont azért, mert folyamatosan romló gazdasági feltételek között egyre nagyobb lehet egy komolyabb reformlépés azonnali politikai kockázata. Másrészt az jut kifejezésre a fenti ellentmondásban, hogy a vezetés rendcsinálási reflexeit korlátozza valami, illetve valamik. Az egyik kétségtelenül az ország kedvező képének a fenntartásához fűződő érdeke. A másik – szerintem jelentősebb – tényező belső viszonyainkkal függ össze. A magyar társadalomban az eddigi reformok eredményeként felhalmozódott már annyi liberális vívmány, hogy jelentős társadalmi rétegek ragaszkodjanak hozzájuk, illetve legyen mit félteniük, ha a vezetés nyílt ellenreformot kezdeményezne. Ezt erősíti az a közvéleményben már elterjedt felismerés, hogy az a Magyarország van a legkevésbé rossz helyzetben Kelet-Európában, ahol a legmélyrehatóbb gazdasági reformot hajtották végre 1968-ban, és ahol viszonylag legkevésbé korlátozzák a politikai véleménynyilvánítás szabadságát.

Egy sajátos és viszonylagos patthelyzet alakult ki, melynek végső soron az az alapja, hogy sem a reform tábora nem gyűlt össze, sem a konzervatív és reformellenes erők nem tudnak úgy megszerveződni, hogy nyíltan a maguk javára módosíthatták volna az erőviszonyokat. Nagyon oda kell azonban figyelni a gazdasági élet területén jelentkező centralizációs tendenciák erősödésére. Ezek lényege az, hogy miközben látványos fordulat nem történt stabilizációs intézkedések címén olyan folyamatok indultak be, amelyek egyre tovább visznek egy reformképes gazdasági állapottól.

Az egyedi elbírálási rendszer kiszélesítése jelenleg közvetlenül a külkereskedelmi egyensúly javításának szándékához kötődik, és elsősorban a nagyvállalatokat érinti. A nagyvállalatok, az 1968-ban induló reformfolyamat visszafordításának gazdasági-politikai bázisai azonban egyelőre megosztottabbak, mint 1972 körül voltak. Legfőbb szövetségeseik, az ágazati minisztériumok megszűntek, néhányukat szétbontották, főként pedig az egyedi támogatási rendszer fenntartásához és szélesítéséhez fűződő közös érdekük nem annyira erős, mint 1972 körül volt. Ezt az érdekközösséget azonban ismét megteremtheti részben a gazdasági nehézségek fokozódása, részben a megkülönböztetett kezelésük. A nagyvállalati ideológia újjáéledésének máris vannak jelei.

Nemcsak ettől kell azonban tartani. Lehet, hogy sem nagyvállalati, sem semmiféle ideológia nem kell ahhoz, hogy az átmenetinek tekintett szükségállapot csendes ellenreformba csússzon át. Egyszerűen csak annyi történik, hogy önmagát erősítő folyamatként egyre áttekinthetetlenebbé válnak a piac jelzőrendszerei, viszont az egyedi beavatkozások olyan erőátcsoportosításokat és strukturális módosulásokat hoznak a gazdaságban, melyeket majd csak utólag lehet konstatálni.

Ebben a helyzetben különösen fontos sorra venni azokat a társadalmi csoportokat, melyek már ma is érdekeltek a liberalizálódás alternatívájában, valamilyen – legalábbis egyéni – szinten már megtanulták a helyzetük sajátosságainak megfelelő érdekérvényesítés módozatait, és hajlandóak is a tanultak alkalmazására.

Liberális alternatíván – gazdasági téren – a többfajta termelési viszonyt hordozó gazdálkodó egységek egymás mellett élésének lehetőségét értem. Ennek politikai-társadalmi megfelelője, ill. feltétele az a lehetőség, hogy a társadalom különböző rétegei és csoportjai ne csak a politika jelenlegi hivatalos intézményeinek csatornáin keresztül manőverezve, hanem az elkülönült érdekeiket jobban kifejező, önálló intézményrendszerek létrehozásával és működtetésével is képviselhessék akaratukat. A liberalizálódás alternatívája akkor vezethet a demokratizálódás alternatívája felé, ha a társadalom legszélesebb rétegei – elsősorban a nagyipari munkásság – is megteremtik, megteremthetik önálló intézményeiket. Ezek jelenthetnek ugyanis garanciát arra, hogy a többfajta termelési viszony egymás mellett éléséből ne születhessenek egy új – bár történelmileg már ismert – kizsákmányolás lehetőségét hordozó viszonyok.

A liberalizálódás alternatívájában érdekelt társadalmi csoportok alábbi felsorolása nem teljes, és a csoportok érdekeltsége sem azonos.

a) A demokratikus ellenzék létezésének puszta ténye is jelentősen befolyásolja az „állami intézmények sáncain belül mozgó” értelmiség haladó és konzervatív tagjainak magatartását és azok egymáshoz való viszonyát. Hatására a szabadabban gondolkodók a korábbinál többet engednek meg maguknak a konzervatívokkal való vitában, mivel nyitva áll előttük egy másfajta magatartásminta útja is. A demokratikus ellenzék mai jelentőségét éppen ennek a másfajta magatartásmintának a fokozatos társadalmi elfogadtatásában látom. Még azok is félelemmel vegyes tisztelettel nézik az ellenzékieket, akik sohasem vagy csak ritkán kerülnek szembe feletteseikkel. Az ellenzéki mozgalom másik vívmánya a hivatalos kommunikációs intézmények monopóliumának megtörése.

b) A társadalomtudomány hivatalos intézményeiben tevékenykedő értelmiségieknek azok a tagjai, akik nem kívánván feladni autonómiájukat, az adott intézményen belül periferikus szereppel is megelégszenek. Bence György és Kis János A szovjet típusú társadalom marxista szemmel c. tanulmányukban a következőképpen jellemzik ezek helyzetét: „A hierarchia alsóbb szintjein egy darabig még előre lehet jutni pusztán a szakmai tudás bizonyításával. Ezen a szinten amúgy is természetesebb, ha valaki periferikus részproblémákat választ, s a publikálási kényszer sem nagyon erős még. Harmincéves kor körül kezd sürgetővé válni a választás. Ha az ember tovább akar emelkedni az akadémiai szamárlétrán, centrálisabb témákat kell választania, többet kell publikálnia, s elkerülhetetlenné válik, hogy komolyabb ideológiai engedményeket tegyen, aktívabb szerepet vállaljon. Ezen a ponton az óvatos nonkonformisták elindulnak a belső marginalizálódás felé. A többség megpróbál ésszerű kompromisszumot kötni. Ehhez azonban kivételes képesség és nagy szerencse kell. A kompromisszum a legtöbb esetben vagy tiszta karrierizmushoz vezet, vagy a vezetéssel való összeütközéshez és esetleg marginalizálódáshoz.”

Az idézett tanulmány születésekor, a hetvenes évek derekán valóban ez volt a helyzet. Mára azonban a határok jelentősen eltolódtak, részben éppen az ellenzék fellépésének következtében. A Charta ’77 aláíróit sújtó szankciók differenciáltak voltak, és ez csak részben volt tudatos megosztási politika kifejeződése. A sáncokon belüliek esetében igen sok múlott a helyi közösség erején és a helyi vezetés ellenálló képességén is, így sokan megtarthatták állásukat. Ez a többi bent lévő értelmiségi számára precedenst teremtett arra, hogy az egyéni meggyőződés nyílt vállalása nem feltétlenül jár állásvesztéssel. És ha élesebbé válik a helyzet, a második nyilvánosság vállalása jobb megoldás lehet, mint a kompromisszum. Hasonló hatása volt annak a tiltakozó akciónak, amely egy fiatal történész-szociológus elbocsátásának ügyében szerveződött. (Lásd Mégsem dobták ki – Beszélő 4.)

A másik tényező, mely ha nem is problémamentessé, de viszonylag tartóssá teheti a belső marginálisok helyzetét, a tudományos közvélemény differenciálódása: az adott intézmény keretein kívüli publikálási lehetőségek bővülése csökkenti a kutatók függését a közvetlen hierarchiától.

c) A különböző szintű irányító apparátusokban felnőtt, és egyre inkább szóhoz jut az a nemzedék, amely a feltételek kedvező alakulása esetén alkalmas lehet egy korábbinál radikálisabb reform központi feladatainak végrehajtására. Ezek egy része a hatvanas években, a hetvenes évek elején végezte egyetemi tanulmányait és bár azóta jelentős kompromisszumokat kötött, nem korrumpálódott, nem kötelezte el magát a konzervatívok oldalán. Más részük, a kicsit fiatalabbak még nem kerültek olyan helyzetbe, melyben lényeges kompromisszumokra kényszerültek volna, és tudatában vannak annak is, hogy viszonylag rövid időn belül csak úgy tudnak fontosabb szerephez jutni, ha intézményük szakmai-politikai színvonala lényegesen javul.

d) Egy pont alatt szerepelnek, de a kívánatos változás bázisát jelentik azok a fiatal szakmunkások, egyetemisták, művészek, műszakiak, egészségügyi dolgozók, kisvállalkozók stb., akik már többször is érintvén cselekvési lehetőségeik korlátait, egyre inkább megtanulják összekapcsolni a saját – egyéni vagy csoportos – konfliktusaikat a politika és a gazdaság általánosabb összefüggéseivel. Ösztönösen, később tudatosan és fokozatosan kitapasztalják az egyéni és csoportos identitás valamilyen szintű megőrzésének módjait, kezdetben a számukra adott intézményeken belül. Óriási jelentősége van ennek a sikerekben és kudarcokban egyaránt gazdag tanulási folyamatnak, mert így a gyakorlat tényei erősíthetik meg bennük azt a meggyőződést, hogy a közelebbi és távolabbi felettesek nem mindenhatóak, érdemes és lehet is az adott kereteket tágítani, és még túl is lehet rajtuk lépni. Más oldalról számos radikális mozgalom negatív tapasztalatai – az elit és a tömeg szétválása – mutatják, milyen kudarcok következhetnek be akkor, ha egy rendszer kereteinek meghaladását nem előzi meg a kereteken belüli hosszabb, evolúciós fejlődés. Ennek során a társadalom széles rétegei fokozatosan elsajátíthatják a politikai kultúra alapelemeit, és azért válik belső igényükké a keretek meghaladása, mert megtanulták tágítani őket; csakis ebben a folyamatban lehet ugyanis felismerni a keretek tágíthatóságának végső határait, és így fogalmazódhat meg túllépésük igénye is.

Nem vállalkozom rá, hogy a felsorolt csoportok tényleges társadalmi súlyát és jelentőségét megítéljem. Létezésük azonban tény, és ebből kell kiindulni. A másik fontos és figyelembe veendő tény, hogy a mindenható, mindent számon tartó és minden nem konform cselekedetet megtorló fantomhatalom nem létezik. Az állami irányítás, a párt, a szakszervezet, a KISZ stb. intézményei megosztottak, és ebből nemcsak az a száraz igazság következik, hogy pozícióharcuk során egyes intézményeknek vagy az ezeken belüli frakcióknak hosszabb-rövidebb ideig érdekük lehet a liberális alternatíva támogatása, hanem – hasonló logika alapján – az is, hogy a felső gazdasági vezetés ma kizárólag annak alapján egyensúlyoz centralizmus és liberalizmus között, hogy éppen melyiktől reméli inkább a válságállapot elkerülését vagy legalább elodázását. A politikusok még taktikai okokból sem tűzhetnék fel a liberalizmus jelszavát zászlójukra a liberális és demokratikus alternatíva értékei mellett elkötelezett csoportok létezése és nyomása nélkül. Másrészt a reform következetes hívei túlléphetnek a politikusok által megszabott játékszabályokon. Időnként helyi párt-, KISZ-, szakszervezeti fórumokon is lehet igen radikális nézeteket kifejteni, vagy lépést megtenni.

Eddigi mondanivalóm lényege röviden az, hogy Magyarország sajátosságaiból adódóan a demokratikus ellenzék mellett és részben annak példája nyomán a legális intézmények sáncain belül is számos olyan csoport létezik, melyek a hivatalos kereteket tágítva azok meghaladását alapozhatják meg.

2. Hogyan válhatnak a liberális alternatívában érdekelt csoportok hatékony társadalmi erővé

A jelenlegi helyzetben, amikor a gazdasági válság fenyegető szele még nem jelent meg a politikai szféra válságában, és nem váltott ki jelentősebb társadalmi feszültségeket sem, többfajta lehetőségre kell felkészülni.

a) A gazdasági centralizáció folyamata erősödik, és áttevődik a politikai szférára is. Ezen az úton odázható el a legtovább, hogy a gazdasági nehézségek nyílt társadalmi feszültségekként jelenjenek meg. A centralizáció hátterében ugyanis nagyon valószínű, hogy ismét a nagyvállalatok javára történő erőforrás-átcsoportosítás áll. A pótlólagos erőforrások kimerülésével azonban oly gyorsan csökkenhet a nagyipari munkásság reáljövedelme, hogy elemi erővel törhet fel az elégedetlenség és a változtatás igénye.

b) Nem erősödik tovább a centralizáció, de nem kerül sor radikális reformokra sem. Ebben az esetben már viszonylag korán jelentkező és elhúzódó feszültségekkel kell számolni. Az eredmény végül ugyanaz lehet, mint az előző esetben.

c) A gazdaság felső vezetése rábírható átfogóbb reformokra, de szigorúan a gazdasági élet területére korlátozva azokat. Az 1968 utáni tapasztalatok alapján azonban azt mondhatjuk, hogy valóban komoly reformok jelentős társadalmi feszültségekkel járnak, és ha csak a gazdasági szférára korlátozódnak is, előbb-utóbb vagy maguk után vonnak politikai reformokat – mint Kis János írja, a gazdasági feszültségek miatt növekedhet a politikából kizárt csoportok elégedetlensége, akiknek politikai engedményeket kell tenni –, vagy a középirányító apparátus és a nagyvállalati vezetők érdekeinek megfelelően megindul a reform vívmányainak nyílt vagy burkolt leépítése. Ebben az esetben visszajutunk az első vagy a második helyzethez.

d) A felső vezetés meggyőzhető arról, hogy a gazdasági reformokat politikai reformokkal kell összekapcsolnia. Ennek puszta belátása alapján azonban első lépésként ez esetben sem igen fog túlmenni a már működő hivatalos intézmények megreformálásának gondolatán és a nagypolitika szempontjából nem jelentős, kisebb érdekvédelmi intézmények engedélyezésén. Mégis ezt tartom a legkedvezőbb alternatívának, mert még a gazdasági feszültségek válsággá mélyülése előtt indíthatja be a politikai intézményrendszer átalakításának folyamatát, mely a külső körülmények kedvező alakulása esetén és jelentősebb társadalmi nyomásra tartóssá válhat.

Akármelyik lehetőség válik is valósággá, az életszínvonal csökkenését elkerülhetetlennek tartom az elkövetkező öt éven belül. Ugyanígy a társadalmi feszültségek fokozódását is. Semmiképpen sem mindegy azonban, hogy ez a folyamat egy válságállapot kezdetét jelzi-e majd, vagy pedig egy pozitív irány és fejlődés óhatatlan kísérőjelensége lesz-e. Ezért volna fontos, hogy a liberális alternatívában már ma érdekelt, de elszigetelt társadalmi csoportok egyrészt tudomást szerezzenek egymás létezéséről, másrészt tisztázzák közös és eltérő céljaikat. Így körülhatárolhatóvá válnának azok a területek, ahol hajlandóak közös és nyílt állásfoglalásra.

A liberális alternatívában érdekelt csoportok közötti kapcsolat megszervezésére a legkülönbözőbb formájú, kötöttségű és legalitású intézményeket lehetne létrehozni, és a demokratikus ellenzéknek ebben igen komoly szerepe lehet. A Beszélő megjelenése már ilyen irányú kezdeményezéseinek egyik eredménye.

3. Az ellenzék helyzetéről, programjáról és ideológiájáról

Kis János vitaindítójának megjelenése óta sok minden történt az ellenzéken belül és körül. Amikor hozzászólok a cikkben felvetett kérdésekhez, nem lehet ezektől elvonatkoztatni. Főként, mert néhány észrevételem ma már nyitott kapukat döngetne. Másrészt azért is érdemes szót ejteni a változásokról, mert ezzel juthatunk közelebb a lényeget érintő kérdésekhez.

Cikkem elején említettem, hogy a gazdasági bajok fokozódásával párhuzamosan az elmúlt időszakban gyakrabban éleződtek ki a liberális és a konzervatív vonal képviselői közötti konfliktusok a politikai élet területén is. Egyéb tényezők mellett ennek egyik megjelenése lehetett az is, hogy ’82 nyarától kezdve több kísérlet is történt az ellenzék elszigetelésére. Ennek mozzanatai a novemberi széles körű aláírás-elhárítási kampány, majd a Rényi Péter cikkével[SZJ] induló akció a szamizdat ellen és a januári ideológiai konferencia, ahol világosan megmondták: nem kell marxistának lenni, csak ellenzékinek nem szabad lenni.

Ennek az akciósorozatnak az ellenzék elszigetelésén kívül más funkciói is lehettek. Gesztus Moszkva felé: reformokat akarunk, de az alapokat nem hagyjuk érinteni. Iránymutatás a sáncon belüli értelmiségieknek: lehet egy kicsit szabadabban gondolkodni, de annyira azért nem. Végül – a talán legveszedelmesebb – szelepnyitás a társadalomban felhalmozódott negatív indulatok levezetésére: az ellenzékiek a gazdasági helyzet romlására spekulálnak, és alá akarják ásni vívmányainkat.

Az elszigetelés kísérlete nem járt eredménnyel, aminek fényes bizonyítéka a Duray Miklós ügyében szervezett sikeres aláírási akció. A lengyel december 13-a mutatja: milliós tömegmozgalmat is el lehet fojtani, hogyne lehetne gúzsba kötni a maroknyi magyar ellenzéket. Bizonyos, hogy a felső vezetés nem egységesen áll a rendőri és hatósági intézkedések mögött. Másfelől arról is kevés esetben hallottam, hogy sáncokon belüli értelmiségiek közül valaki elhatárolta volna magát az ellenzéktől.

Miért volt fontos mindezt elmondani? Mert ezek után vált igazán nyilvánvalóvá, hogy az ellenzék ma már kiszakíthatatlan, szerves része a magyar értelmiségnek. Nem is elsősorban nézeteik miatt, hiszen az ellenzéken belül is többféle áramlat létezik, és „általában” nincsenek is ellenzéki nézetek. Inkább az álláspontok vállalásának következetessége, az autonóm magatartás példája vált és válik egyre vonzóbbá.

De ma már ennél is többről szó van. A Beszélő 5-6. Hogyan keressünk kiutat a válságból c. szerkesztői cikke társadalmi programjavaslatot fogalmaz meg. Arra keresi a választ, hogy a politikai intézményrendszer oldaláról milyen feltételei lennének egy komolyabb gazdasági reformlépésnek – társadalmi megrázkódtatások nélkül. A válasz lényege: olyan intézményes biztosítékrendszert kell kialakítani, hogy a reform nyomán a társadalom egyetlen rétege se kerülhessen tartósan hátrányos helyzetbe. A magam részéről ezzel az alapgondolattal egyetértek, mert csakis ilyen módon kerülhető el, hogy a szükségintézkedések átmenetinek tekintett mechanizmusai ne váljanak tartóssá, a stabilizációs időszak ne váltson át csendes ellenreformba.

Bár a programjavaslatot nem az ellenzék, hanem a Beszélő szerkesztői jegyzik, megszületését fordulópontnak tartom az egész ellenzék történetében. Ez a fajta, a társadalmon belül álló gondolkodásmód ugyanis túllépését jelenti annak a gondolkodásmódnak, mely gyakran eleve megkérdőjelezte a már meglévő hivatalos intézményeken belül kivívható liberális és demokratikus vívmányok értékét, olyan vélekedés alapján, hogy ha érintetlenül hagyják az adott kereteket, akkor inkább azok fenntarthatóságát igazolják.

A Beszélő szerkesztői cikkének javaslatai komoly alapot jelenthetnek az ellenzék társadalmi kapcsolatainak kiszélesítéséhez, ami nemcsak a társadalmi-gazdasági reform ügyét viheti előbbre, hanem az ellenzék elemi érdeke is. És itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy legyen-e az ellenzéknek önálló ideológiája. Ebben nem tudok egyértelműen állást foglalni, mert ezt csak az ellenzéken belüli demokratikus vita döntheti el. Fontos azonban felhívni a figyelmet az igényre, mely motiválja a kérdés felvetését. Ez nem más, mint az ellenzék önmeghatározásának, érdekei tudatosításának és a társadalom többi rétegéhez való viszonya tisztázásának az igénye. Ez pedig azt jelzi, hogy az ellenzék fejlődésének új szakaszába érkezett: szerintem az identitás megőrzése melletti társadalmi integrálódás szakaszához. Fontos hangsúlyozni: egyenjogú félként. Az a fajta felfogás ugyanis, mely az ellenzéket pusztán valamiféle intellektuális szabadkikötőnek tekinti, nemcsak morálisan támadható, de mivel ellentmond az ellenzék érdekeinek, tartósan meg sem valósítható. Amellett, hogy küzdeni kell a legalitásért, már rövid távon olyan feltételeket kellene teremteni, olyan érdekvédelmi intézményeket lehetne a szövetségesek közreműködésével létrehozni, melyek közelebb vihetnek ahhoz, hogy az ellenzékhez tartozó értelmiségiek a többiekéhez hasonló esélyekkel rendelkezzenek önmaguk megvalósításához.

• Vita