A katonai doktrínáról

Definíció és eredet

Mi, akik katonai kiképzésünket a régi honvédségben kaptuk, a háborút pedig végigharcoltuk, majd egyenként változó mértékben és változó intenzitással hadtörténeti és hadtudományi kérdésekkel is foglalkoztunk, mindig furcsának tartottuk a „katonai doktrína” kifejezést, és nem tudtunk mit kezdeni vele. Úgy tanultuk ugyanis, s ezt a háborúban és a békeszolgálatban szerzett tapasztalataink is igazolták, hogy a katonai hivatás által megkövetelt készségeket, képességeket és ismeretanyagot nem lehet tantételekbe, zárt doktrínába foglalni, mert a soha nem ismétlődő és mindig merőben új problémákat felvető háborús helyzetek doktrinerségtől mentes eredeti gondolkozást, mai kifejezéssel kreativitást kívánnak meg. Ősidők óta ez volt a felfogás minden hadseregben, és ezt a közmegegyezést fejezi ki egy század eleji német katonai kézikönyv ezekkel a szavakkal: „Doktriner az, aki valamilyen tanhoz vagy metódushoz ragaszkodik, és képtelen az egyedi esethez alkalmazkodni.”

A „katonai doktrína” kifejezés szovjet eredetű, s bár egyes elővigyázatlan nyugati – főleg amerikai – szakírók is használják; azonban soha nem olyan általanos és kiterjesztett értelemben, mint a szovjetek. Sajnos, eléggé hosszadalmasan kell közölnöm a Szovjet Katonai Enciklopédia terjengős és tudálékos definícióját, mert lényegét röviden összefoglalni képtelen vagyok, viszont bármit is kihagyni belőle önkényesnek, esetleg rosszhiszeműnek tűnhetne.

Ez tehát a definíció: „Katonai doktrína. A marxista–leninista hadtudomány értelmezésében: a lehetséges háború jellegéről és céljairól, az ország és a fegyveres erők háborúra való felkészítéséről, valamint a fegyveres küzdelem módjairól egy államban vagy szövetségben (adott időben) elfogadott nézetek rendszere. A KD rendszere meghatározza: milyen ellenséggel kell a lehetséges háborúban harcolni; a háború jellegét és céljait, melyben az államnak és fegyveres erőinek részt kell vennie; a háború megvívásához szükséges fegyveres erőket és azok fejlesztési irányait; az ország védelmére való felkészítés rendjét; a fegyveres küzdelem módjait. A KD-nak két szoros kapcsolatban lévő és egymást kölcsönösen feltételező oldala, része van: a társadalmi-politikai és a katonai-technikai. A társadalmi-politikai oldalnak vezető szerepe van. Felöleli: a háború politikai jellegét és céljait érintő kérdéseket, ezek hatását a fegyveres erők fejlesztésére és az ország háborúra való felkészítésére. A katonai-technikai oldal a fegyveres küzdelem módjait, a hadsereg fejlesztését, a technikai ellátást és a hadsereg harckészültségét foglalja magában… A KD a marxizmus–leninizmusnak a háborúról és a hadseregről szóló tanításaira, a marxista–leninista hadtudományra…” és más tudományokra támaszkodik.

Milyen kísérteties a hasonlóság a „szocreálról”, a „szocialista gazdaságtanról”, a „szocialista etikáról” és más szocialista dolgokról és jelenségekről írt zavaros definíciókkal!

Igen érdekes figyelemmel kísérni a katonai doktrína genezisét és a szovjet hadtudományban betöltött funkcióját, egész pontosan funkciónélküliségét. A fogalmat Frunze vezette be 1921-ben. Rá hivatkoznak a későbbi szerzők is, nem említve azonban, hogy javaslata nem aratott osztatlan tetszést. Ezt tőle magától tudjuk. Ezt mondta ugyanis egyik 1922 márciusában tartott előadásában: „Egyes elvtársak a »doktrína« szót nem tartják különösen szerencsésnek, mert erről egyszeriben valami mozdulatlan, dogmatikus és sablonszerű fogalom jut az eszükbe… Nem is úgy tűnik, hogy ez a szó nem éppen a legmegfelelőbb… A »doktrína« szóból valóban valamilyen doktriner levegő árad… A katonai doktrínát… néhány elvtárs kísérletnek tekinti valamilyen sajátságos katonai katekizmus, szabálykódex megteremtésére, melyből azután le lehetne vezetni a hadászatunkra, harcászatunkra és csapataink kiképzési rendjére stb. vonatkozó valamennyi többi következtetést.”

Frunze ellenfelei között ott volt Trockij is. A katonai doktrínát illető kritikája érthető, mondhatnék természetes volt. Műveltsége és élénk intellektusa tiltakozott a bolsevikok vulgármarxista túlzásai ellen, és ostobaságnak tartotta, hogy a marxizmusnak mindent megoldó, mindent megalapozó, mindent helyére tevő szerepet tulajdonítsanak. Épp ezért tagadta, hogy létezne külön marxista katonai teória, így írt erről: „A marxista módszer a történeti és társadalmi tudományok módszere. Nincs a háborúnak tudománya, és soha nem is lesz. Viszont több olyan tudomány is van, mely kapcsolatos a háborúval. De maga a háború nem tudomány, hanem gyakorlati művészet és szakértelem. Már hogy lehetne a hadművészet elveit a marxista módszerrel kidolgozni? Ez éppúgy képtelenség, mint az, hogy a marxizmus segítségével alkossuk meg az építőművészet elméletét, vagy hogy megírjanak egy állatorvosi kézikönyvet.” Majd így folytatja: nem szabad ilyen dolgokat „unalmas marxista közhelyekkel terhelni. A szovjet állam stratégiájának törvénye az legyen, hogy állandó készültségben legyünk, és nyitva tartsuk szemünket” – azaz semmi szükség sincs katonai doktrínára.

Természetes, hogy nem lehetett igaza Frunzéval szemben, aki Vorosilovval együtt a Sztálin vezette „katonai ellenzékhez” tartozott. Sajnos, nem ismerem Trockij Katonai doktrína vagy katonai áldoktrinerség című cikkét, melyben bírálja Frunze felfogását, így csak Frunzének a cikkére tett megjegyzéseiből lehet véleményére következtetni. Viszont egy másik írásában bírálja Frunzénak a „nagy szkémák iránti hajlamát”. Feltehetően ebben a hajlamban találta magyarázatát annak, hogy Frunze eljutott a katonai doktrína fogalmához. Ez a kijelentése viszont már közvetlenül a katonai doktrínát veszi célba: „Semmilyen katonai doktrína nem tud megfelelni a körülmények minden együttesének és minden előre nem látható fejleménynek.”

Egyébként igen érdekes, hogy Frunze későbbi írásaiban és beszédeiben – persze azokban, melyeket alkalmam volt megismerni – egyáltalán nem találkoztam a „katonai doktrína” kifejezéssel, pedig azokban igen fontos katonai kérdésekkel foglalkozik, méghozzá nem kis szakértelemmel. És ezekben olyan kijelentések is találhatók, melyek szöges ellentétben állnak mindazzal, amit a katonai doktrínáról előzőleg állított. Egy példa erre: „A katonai elmélet nem nyújthat semmiféle kész, sablonos megoldást a hadvezér művészetének, ezért csak vezető-, irányítóelv lehet.”

A harc és a harcot elősegítő tevékenységek

„A háború tulajdonképpeni jelentésében harc; a harc ugyanis az egyetlen hatóeszköz abban a sokrétű tevékenységben, amit tágabb értelemben háborúnak nevezünk.” A „hadművészet beosztásáról” elmélkedve írta le e sorokat Clausewitz, rögzítve egyben azt a régi gyakorlatot, mely szigorúan elkülönítette egymástól a harcot és a harcot előkészítő, kisegítő tevékenységeket. A felszerelés, a fegyverzet, az élelemellátás, a ballisztika, a hadmérnökség stb. mind-mind nélkülözhetetlen előfeltétele a harcnak, de nem tartoznak magához a harchoz. Ilyenformán – folytatja Clausewitz – „a hadművészet tulajdonképpeni jelentésében az adott eszközök felhasználásának művészete, és nem is lehet rá találóbb kifejezést használni, mint hadvezetés”.

Miután pedig a harc több egyedi, önmagában zárt aktusból áll, „melyeket ütközeteknek nevezünk”, maga a hadvezetés két alapvetően különböző tevékenységből adódik össze: „az egyes ütközetek elrendezéséből és vezetéséből, valamint azoknak a háborús cél érdekében való összekapcsolásából; az előbbit taktikának, az utóbbit stratégiának nevezzük.”

Bármely kort nézzük, a háborúval kapcsolatos tevékenységeknek ez a megkülönböztetése fennállt. Így volt ez már akkor, amikor még nem voltak írásban rögzített szabályai és előírásai a háborúnak. Már ekkor élesen elvált egymástól a harcot ténylegesen megvívó harcosréteg harcászati és hadászati tevékenysége a harcot kiszolgáló mesterek, mérnökök és hivatalnokok tevékenységétől. Amikor pedig az írásbeliség kifejlődésével a háborúval kapcsolatos ismeretanyag írásban is rögzült, azaz kialakultak a hadtudományok, a harc és a harcot kiszolgáló tevékenységek egymástól elkülönítve, nemegyszer önálló művekben tárgyaltattak.

A Szovjet Katonai Enciklopédia szerint katonai doktrína mindig létezett – amiről egyébként a hadtudományok története mit sem tud –, ami tehát azt jelentené, hogy a háború ismeretanyagát valamilyen a priori felállított elv rendszerezte, szervezte, sőt iniciálta volna. Ez persze merő képtelenség. A hadtörténet éppen azt bizonyítja, hogy az egyes népek, országok, hatalmak politikai és katonai vezetői, folytonos alkalmazkodás során, utólag igazították hozzá katonai intézményeiket és eljárásaikat a folyton változó társadalmi, gazdasági, külpolitikai, fegyvertechnikai körülményekhez.

A sok kérdés közül, melyeket a katonai doktrína fogalma oly alaposan összezavar, a hadvezetés és a hadtudományok viszonya az, amit itt tisztázni szerettünk volna.

Az elmélet és a gyakorlat viszonya

A közölt definíció szerint a katonai doktrína határozza meg a harcászatot és a hadászatot is. Ez teszi szükségessé, hogy futó pillantást vessünk az elmélet és a gyakorlat viszonyára.

Legjobbnak az látszik, ha újfent Clausewitzhez nyúlunk vissza. Szerinte a háború teóriájának kidolgozásánál az ember szinte leküzdhetetlen nehézségekkel találja magát szemben. Három körülményből erednek a nehézségek. Először is abból, hogy a harc veszéllyel jár, márpedig a veszélyérzet döntően befolyásolja az ember viselkedését és döntését, aminek ellensúlyozására nem dolgozható ki elmélet; másodszor a harc kölcsönhatásokkal teli kétoldalú cselekmény, így tele van egymástól alapvetően eltérő egyedi esetekkel, melyek nem rendezhetők el valamilyen teória keretei között; végül pedig: a háborút óriási bizonytalanság terheli, úgyannyira, hogy benne minden „cselekvés bizonyos fokig félhomályban megy végbe”.

Mindebből következik, hogy lehetetlen kidolgozni a hadvezetés „pozitív tanát”, azaz nincs arra lehetőség, hogy olyan teóriát dolgozzunk ki, „mely a cselekvő számára minden esetben támpontul szolgálna”. Itt Clausewitz a „tan” kifejezést a doktrína értelmében használja. (Így látják a dolgot a Vom Kriege amerikai fordítói is, amikor az „eine positive Lehre”-t „a positiv doctrine” kifejezéssel fordítják.)

Szerencsére mindez nem a háború egészére vonatkozik, jelenti ki Clausewitz. A taktika elmélete ugyanis kidolgozható, mert itt „a jelenségek világa sokkal zártabb, a célok és eszközök száma sokkal kisebb, az adatok pedig szilárdabbak”, kézzelfoghatóbbak. A stratégiában azonban, ahol „az ütközetek hatását” kell mérlegelni, és ahol az ütközetek „anyagi eredményei válnak motívumokká”, így „szellemi természetű dolgokkal” kerülünk szembe, a kérdés már sokkal nehezebb.

A megoldás tehát, amit Clausewitz javasol: „a stratégia ne legyen pozitív tan, hanem pusztán szemlélet”, és nem szükséges – de nem is lehetséges –, hogy konkrét utasításokat adjon a cselekvésre.

Többek között ezért jelentette ki Raymond Aron, Clausewitz életművének eddig legjobb kutatója, hogy a Vom Kriege nem is a háború teóriáját nyújtja, hanem a „teória teóriáját”. Ez azonban szerintem tévedés. Clausewitz valójában nem dolgozta ki – szerencsére – a stratégia „normatív teóriáját”, de olyan „leíró elméletét” nyújtotta a háborúnak, aminél jobbat azóta sem tudott létrehozni a hadtudomány, és amelynek helyességét az újabb praxeológiai kutatások egyre inkább bizonyítják. Mint deskriptív teória valójában nem ad receptet a cselekvésre, de pontosan feltárja a háború törvényszerűségeit, átvilágítja a stratégia problémáit, megteremti a kommunikációhoz szükséges fogalmi készletet, végül pedig szilárd alapokat nyújt „a célok és eszközök természetének” vizsgálatához és azok egyeztetéséhez.

A háború teóriája a tapasztalatra épül – hangsúlyozza Clausewitz. Háromféle tapasztalatról van szó: a háborúban szerzett, a hadtörténetből merített és a kiképzés során nyert tapasztalásról. Legértékesebb természetesen a haditapasztalat, de annak megszerzése nem lehet folytonos, hiszen háborúhoz van kötve. Így nagy jelentősége van a hadtörténetből szerzett tapasztalatnak és a belőle levonható tanulságoknak. Két előfeltétele van azonban ennek: az elegendő információt szolgáltató forrásanyag és a helyes kutatási módszer. Amint a hadtörténetírás története mutatja, ez a két feltétel eléggé ritkán teljesül.

E két tapasztalás korlátozott volta miatt van oly nagy jelentősége a békekiképzés fegyverkipróbálásainak, kísérleteinek, csapat- és vezetési gyakorlatainak, hadijátékainak és nagy hadgyakorlatainak. Ezekben ugyan a legfontosabbat, a háború veszélyekkel, testi és lelki megpróbáltatásaival terhes atmoszféráját nem lehet rekonstruálni, viszont kétségtelenül alkalmat adnak a helyes eljárások kialakítására, a vezetés rutinjainak elsajátítására és a kreatív döntéshozatal gyakorlására. A „katonai doktrína” szempontjából két következtetés vonható le mindebből. Először is az, hogy ha már a háború normatív teóriáját sem lehet kidolgozni, akkor mennyivel lehetetlenebb olyan doktrínát kiagyalni, mely konkrét szabályokat adhatna a hadvezetésre. A másik következtetés pedig az, hogy az elmélet karbantartásához a tapasztalat és a folytonos gyakorlat ellenőrzése kelletik. Egy a priori felállított, merev doktrína éppen ezt az ellenőrzést nehezíti meg vagy teszi éppen lehetetlenné.

A szovjet hadtudomány és a katonai doktrína fantomja

Ismerve a szovjet hadtudomány kimagasló eredményeit, negatív véleményünk a bolsevik eredetű katonai doktrínáról alaptalannak tűnhet. Közelebbről megnézve azonban a szovjet katonai irodalmat, abban a szerzőknek három tábora különböztethető meg: a mesterségüket kitűnően ismerő szakembereké, a katonai doktrínáról fecsegőké, végül azoké, akik szakmai szempontból ugyan kimagaslót alkottak, de konvencióból itt-ott említést tesznek a katonai doktrínáról. Mintha tehát a katonai doktrína fantomként lebegne a szovjet hadtudomány felett, de annak irányultságát és konkrét alakulását semmiben sem befolyásolná.

Így van ez már a harmincas években. Ebben az időben heves viták folynak világszerte a páncélosok, a légierők, valamint az ejtőernyős deszantegységek alkalmazásáról. Nos, a Szovjetunióban nemcsak vitatkoznak a problémákról, de gyakorlatban is megvalósítják a páncélosok és ejtőernyősök tömeges bevetését. Sorra véve most már a szóban forgó időszak öt kimagasló katonai szakértőjét, Saposnyikovot, Tuhacsevszkijt, Kamenyevet, Jegorovot és Triandafillovot, egyedül Tuhacsevszkijnél találtam magam szembe a „katonai doktrína” kifejezéssel.

Megnézve azonban a szövegkörnyezetet és a tartalmi mondanivalót, az a benyomás támad az emberben, hogy Tuhacsevszkij pusztán konvencióból használja a kifejezést, és annak nincs funkciója a tárgyalásban, sőt elhagyása jelentősen megkönnyítené a megértést. Amikor olyan problémákat tárgyal – nagy szakértelemmel –, melyekre a Szovjet Katonai Enciklopédia szerint csakis a katonai doktrínából kiindulva lehetne választ adni, a kifejezés nem fordul elő szövegében; ilyenek pl. „A magasabbparancsnokság kérdései”, „A szervezés stratégiája”, „A háború új kérdései”, „A hadművészet”.

Amikor viszont használja a kifejezést, akkor az, mint említettem, vagy fölösleges, vagy éppen bizonyos kételyekről árulkodik. Így amikor arról beszél, hogy az első világháború alatt az egyes hadvezetőségek ez általános viszonyokhoz és a fegyvertechnika változásaihoz alkalmazkodva szinte évente megváltoztatták szabályzataikat, ez olvasható szövegében: „A háború különböző időszakai nem használhatják egy és ugyanazon katonai tételeket, egy és ugyanazon katonai doktrínákat.” Másutt viszont leteszi a garast a katonai doktrína mellett, például akkor, amikor kijelenti, hogy nem szabad a hadműveleteket „meggondolatlanul” vezetni, éppen ezért valamilyen „módszerre” van szükség, majd hozzáteszi: „Ez az állításunk nem az egységes katonai doktrína szükségességét hirdető meddő óhaj. Ez a doktrína évről évre mindinkább áthatja Vörös Hadseregünk zömét.” Ez viszont mintha oldalvágás lenne a katonai doktrínával szemben: „A korszerű harc élettanát nem ismerő doktriner szigorúan akarja tervezni csapataink cselekményeit.”

Problémánk szempontjából rendkívül fontosak a vezérkari kiképzésüket a harmincas években elnyert és a második világháborúban és azt követően jelentős szerepet játszó Zsukov, Vaszilevszkij, Szokolovszkij, Styemenko és Grecsko visszaemlékezései, illetve teoretikus műveik. Leírásukból fogalmat alkothatunk a szovjet katonai vezetők rendkívül alapos, a gyakorlatot és az elméletet ötvöző kiképzéséről: nincs év, melyben ne vennének részt egy vagy több tanfolyamon, csapatgyakorlaton és hadijátékon. Az emberben az olvasottak alapján az a vélemény alakul ki, hogy a szovjet katonai vezetőknek egyszerűen nem volt magánéletük, mert minden idejüket a hivatás gyakorlása vette igénybe.

Nos, a felsoroltak közül csupán kettő, Zsukov és Grecsko szövegében találtam rá a „katonai doktrína” kifejezésre. Zsukov egyszer tesz említést róla, akkor is Frunze működésével kapcsolatban. Grecsko magatartása egészen sajátos. Szokolovszkijjal együtt ugyanis ő már ahhoz a generációihoz tartozik, melynek alkalma volt megismerkednie a katonai kibernetikával, a háború matematikai modellezésével, az „automatizált csapatvezetési rendszerben” a komputer alkalmazásával. Mindketten igen nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek az új hadtudományi diszciplínának, mely – de ezt már én teszem hozzá – mindenben igazolja Clausewitz zseniális felismeréseit a háború valószínűségi természetéről, ennek megfelelően a katonai döntésben a valószínűségek mérlegelésének fontosságáról, a kreatív döntésről és a háború játékelméleti értelmezéséről. Sőt, áttételesen még a taktika és a stratégia elméletének különbségeire tett megjegyzései is igazolódtak, amennyiben bebizonyosodott, hogy a szilárd vagy legalábbis kis valószínűségi határok között ingadozó paraméterekkel működő légi, tengeri és rakétaharc, valamint a szárazföldi taktika viszonylag könnyen modellezhető, míg a stratégiában a modell kifejlesztése nem megy végbe automatikusan, mert állandó újraértékelésekre és heurisztikákra van szükség.

Azt tehát, hogy a katonai doktrína képtelen dolog, fából vaskarika, a katonai kibernetika nagyon világosan és kézzelfoghatóan bizonyítja. Mégis, Grecsko, aki oly elismeréssel ír róla, kiadósán foglalkozik a katonai doktrínával. Frunzéra hivatkozik, és kijelenti, hogy a szovjet katonai doktrína kidolgozása a harmincas években fejeződött be; rámutat a kapitalista katonai doktrína – ami a mondottak szerint a szovjethez hasonló, kiterjesztett értelemben nem létezik – és a szovjet doktrína különbségeire: az előbbi „reakciós, kommunistaellenes”, az utóbbi „alapját a dolgozók szocialista vívmányai védelmének, a népek biztonságeszméi alkotják”, sőt még azt is kimondja, hogy „a hadászat a katonai doktrínán alapszik”.

Kételyeink a katonai doktrínával szemben azonnal megszűnnének, ha a nagyon tehetséges Grecsko marsall legalább egy alkalommal kimutatta volna visszaemlékezéseiben, hogy konkrétan hogyan, milyen úton-módon befolyásolta a háborúban, majd a háború utáni magas beosztásaiban hozott döntéseit a katonai doktrína!

Javaslat

Most, amikor az új honvédség megszervezése és az országvédelem merőben megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodó koncepciójának kidolgozása égetően sürgős feladat, a legelső tennivaló lenne a katonai, doktrína és a hozzá tapadó téves eszmék száműzése a politikai és katonai terminológiából! És Isten mentsen meg attól, hogy katonai szakértőink egy obskúrus „katonai doktrína” kidolgozására pazarolják idejüket és energiáikat, főleg pedig attól, hogy annak „kimunkálásához” igazítsák a „haderőreformot”, és még a bécsi tárgyalásokon is ennek jegyében tegyék meg javaslataikat, amint ezt Pick Róbert ajánlja.

De nem értem egészen Pick Róbertnek ezt a kijelentését sem: „A hiteles magyar katonai doktrína kidolgozásához nélkülözhetetlen az önálló magyar hadtudomány.” Felteszem, hogy olyan hadtudományra gondol, mely mentes a szovjet hatásoktól. Hát éppen ilyen szempontból vannak aggodalmaim javaslatával szemben! Két dolgot nem lehet ugyanis itt szem elől téveszteni. Egyik a szovjet hadtudomány azon részének igen magas színvonala, mely nem bíbelődik a „katonai doktrínával”. A másik az, hogy honvédségünk vezérkari tisztjei és magasabbparancsnokai nagyrészt a Szovjetunióban kapták kiképzésüket. Nemcsak pazarlás, de kimondottan veszélyes lenne éppen most ezt az igen értékes tapasztalati és tudásanyagot sutba vágni!

Kétes értékűnek tartom Pick Róbertnek azt a javaslatát is, hogy a magyar hadtudomány, függetlenül a honvédség főparancsnokságától, az MTA keretei között műveltessék. Ennek eredménye ugyanis többek között az lenne, hogy a „katonai doktrínával” foglalkozók most már egy, a katonai szakmához mit sem értő civil felügyelet védőszárnyai alá húzódva, teljesen szabadon, minden szakmai kontroll nélkül gyárthatnák kétes értékű elméleteiket, és tovább folytassák azt a múltbeli gyakorlatot, hogy a témával foglalkozva akár akadémiai doktori fokozatot is nyerhessenek. Meg azután, ismerve a gyakorlat és elmélet szoros összefüggését, hogyan is lehetne a hadtudományban bármilyen értelmes dolgot kimondani a honvédség által szervezett kipróbálások, csapatgyakorlatok és hadijátékok nélkül?

Perjés Géza
hadtörténész