Kun Ágota [Szabó Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Felgyorsult a történelmi idő. Nem szoktunk hozzá, hogy fél év alatt változik valami, s lám, csupán néhány hónap telt el Kis János cikkének megjelenése óta, és immár nem is december 13-a, hanem a legújabb hazai szigorító intézkedések után vagyunk. A nyári áremelések jóval felülmúlták a korábbiakat; ráadásul a vasúti és távolsági autóbusz-díjszabás többszörös emelése követte őket, majd a hatalom éppen azon a területen hozta a legsúlyosabb szorító intézkedéseket, ahol már eddig sem a legjobb, inkább a legrosszabb barakk voltunk a lágerben: a lakáshelyzet terén.[SZJ]

Mindez elkerülhetetlenül meghatározza az ellenzék számára a „hogyan tovább” kérdését. Egyetlen csoport sem szerepelhet ellenzékként, amely kitér az életszínvonal-romlás felvetette kérdések elől. Egy ellenzék – helyzeténél fogva – igen egyszerű, csattanós választ is adhat ezekre. Meghirdetheti, hogy a szorító intézkedések jogtalanok, s felhívhatja az érintetteket, hogy tiltakozásul emeljék fel szavukat, vagy ha kell, hát az öklüket. Ezt az ellenzéki zászlót ki lehet bontani akkor is, ha nem várható, hogy a tömegek tülekedve sorakoznak majd alája. De ennél igényesebb az az ellenzék, amely nem csupán azt mondja, hogy az intézkedések jogtalanok, hanem azt is, hogy indokolatlanok, s álláspontját erős érvekkel támasztja alá.

Nos, ez utóbbit a jelenlegi magyar ellenzék nem teheti. Az intézkedések ugyanis két szempontból indokoltak. Egyrészt az adott helyzetben semmilyen kormányzat és rezsim nem tudná változatlanul fenntartani az életszínvonalat; másrészt a fogyasztói árak emelése része a gazdaság piacszerűvé alakításának – annak a reformnak, melyet az ellenzék is szorgalmaz.

De mégis van valami, amit az ellenzék feladata szóvá tenni. A reform jegyében történő áremelések hovatovább tizenöt éve esedékesek volnának. A kormányzat halogatta őket, amire a hetvenes évek hiteldömpingje adott lehetőséget. Az életszínvonal-romlásban tehát nyertünk tíz-egynéhány évet. Nyertünk, mondom – de hát kicsoda nyert? A rendszer mindenképpen, méghozzá sokat politikai tőkét, amely most, a szorítások idején kamatozik. Ha ez a szorítás 1970 táján tört volna a magyar népre, alighanem jóval nagyobb elégedetlenség fogadja, mint most, tíz esztendő után. Ez a tíz év volt az az időszak, amikor a rendszer a köztudat számára „az ügyek vitelére alkalmas és a lakosság helyzetével törődő” kormányzat hírébe került. De vajon ugyanennyi-e a néptömegek haszna is a halasztásból? Korántsem. A hetvenes évek elején az áremelések a világgazdasági fellendülés idején történtek volna, amikor sok lehetőség volt életszínvonal-rontó hatásuk mérséklésére – most azonban, az általános gazdasági visszaesés idején, hatásukat semmi sem tudja enyhíteni. Az ellenzék dolga felhívni a közvélemény figyelmét a késlekedés felelősségére. De ez nem minden.

Mert ha elfogadjuk is gazdaságilag indokoltnak a szorító intézkedéseket, jövedelempolitikai következményeiket nyomós okunk van bírálni. Kérdés ugyanis, hogy a szociális szempontok annyira alárendelhetők-e a gazdálkodási hatékonyság elvének, ahogy ezt az új szorító intézkedések teszik. Vissza kell utasítani a lakbérintézkedéseknek azt az indoklását, hogy azért kellett az állami lakások bérét jelentősen emelni, mert a magánerőből építkezőkhöz képest az állami lakáshoz jutók jogtalan előnyöket élveztek. Ha ez a vezető beosztású, személyekre vonatkozik, természetesen igaz az indoklás. De akkor fel kell tennünk a kérdést hogyan kaphatták éppen ők a kedvezményes lakások jelentős hányadát? Hiszen az érvelésből arra kell következtetnünk, hogy jelentős hányadról van szó. Továbbá: miért nem olyan intézkedéseket hoztak, amely kizárja őket a változatlan bérű állami lakásokból? Ha viszont nem az a helyzet, hogy az állami bérlakások zömét nagy jövedelmű vezetők bérlik, akkor az intézkedések indoklása egyenesen gyalázatos. Azt állítja, hogy a sokgyermekes kétkezi dolgozó, a kis jövedelmű fiatal házaspár indokolatlan előnyöket élvezett. Nem arról volt inkább szó, hogy a magánerőből építkezőket indokolatlanul nagy teher nyomta? Helyénvaló, hogy a legalacsonyabb jövedelműek még az olcsó állami lakás lehetőségétől is elesnek? Éppen most, amikor az „ág is húzza” őket? Nem inkább az volna elvárható egy szocialista államtól, hogy ha aránytalanság van az állami lakások bére és a magánerőből épített lakások költségei között, akkor ezt az állami lakásépítkezés bővítésével oldja meg, nem pedig a magánerős építkezés még nagyobb mértékű szorgalmazásával? Ha pedig erre nincsen pénze, akkor ezt mondja, és ne hozakodjon elő olyasmivel, hogy az emeléssel a terheket teszi méltányossá.

Joggal fogja megkapni a fenti gondolatmenet a „demagóg” minősítést. Csak követel, csak sérelmeket hánytorgat fel, miközben nem helyezkedik bele a döntéshozó helyzetébe, nem gondol a lehetőségekkel. Valóban, attól az embertől, aki csak követeléseket támaszt, s nem hajlandó olyan döntések feltételeit mérlegelni, amelyek meghozatalából kizárják: nem áll távol a demagógia. Aki azonban csak a demagógia Szkülláját akarja mindenképp elkerülni, könnyen a kormánypolitikától függő reformizmus Kharübdisze közelébe sodródhat. A szélesebb közvéleménynek nem lesz miért figyelnie rá, esélyei kizárólag azon múlnak, hogy a kormány milyen mértékben támogatja elképzeléseit.

Mindkét rossz végletet elkerülheti az ellenzék, ha olyan megoldási javaslatokkal áll elő, amelyeket a kormányzat csak vonakodva teljesíthet ugyan, de amelyek az adott körülmények között nem lehetetlenek. Az ellenzéknek nem kell elmulasztania a felelősség felvetését és a kész intézkedések indokolt bírálatát, de nem jut sokra, ha tevékenysége kimerül ebben. Úgy látszik, reá vár a feladat, hogy a javasolt reformok olyan irányú továbbfejlesztését indítványozza, amely a kormányzatot a legnehezebb feladat elé állítja. Arra gondolok, amit a hivatalos sajtó a „veszteséges termelés” megszüntetéseként emleget. A korszerűtlen, eladhatatlanul drága termékek gyártása felfalja az importot, amelyet csak a belső fogyasztás terhére lehet majd exporttal fedezni. A sorban állás rémét akkor űzhetjük el, ha vállaljuk a hasznot nem hozó, elavult termelés leállítását. Jóval több ez, mint ami termelési profilváltásokkal megoldható. A rögös út, ami ehhez a célhoz vezet: a veszteséges üzemek bezárása, vállalatok teljes felszámolása és munkaerő-átcsoportosítások. A kelet-európai típusú kollektivista rendszerek legtöbbre tartott szociális vívmánya a munkahely biztosítása. Az érintettek a leépítési intézkedésekre – az üzemen belül – jóval erősebben reagáltak, mint az áremelésekre. Kérdés: az ellenzék lovagolja-e meg ezt a spontán ellenállást, agitáljon-e a leépítések ellen?

A fentiekből nyilvánvaló a válasz: ne! Ezekre az intézkedésekre valóban szükség van. Akkor talán azt mondja meg az ellenzék, hogy melyik gyárat kell megszüntetni? Azt sem! Ez a kormány szakértőinek a dolga. Az ellenzék a nehéz program társadalmi lebonyolításához, illetve a feltételek megteremtéséhez dolgozhat ki javaslatokat. Nevezetesen: hogy a leépítés ne puszta hatalmi kényszerrel történjék, hanem az érintettek bevonásával. Fel kell vetnünk valamiféle Létszámpolitikai Munkabizottságok gondolatát. Ezek alulról, társadalmi aktivitásból alakulnának meg, s feladatuk az volna, hogy képviseljék az érintettek érdekeit és elképzeléseit a munkaerő-átcsoportosítási intézkedések során. Részt vehetnének – akár ötletekkel, akár kezdeményezésekkel – a munkanélküliség problémájának általánosabb megoldásában is. Velük kellene a kormányzatnak megtárgyalnia a megoldási javaslatokat: munkanélküli-segély, átképző tanfolyamok, a felszabadult munkaerő külföldi foglalkoztatása, közmunka vagy limitált idejű kényszeráthelyezés legyen-e, illetve ezeknek milyen kombinációja lenne optimális? Mindezt kétoldalú egyeztető tárgyalások formájában.

Szóval, a magyar Szolidaritás?! Így akarják becsempészni! Valóban. Valami olyasmi volna ez, de egészen más feltételek között. A magyar kormányzat még nem játszotta el a lehetőséget, hogy idejében cselekedjék, s ne megint megkésve, ne csak akkor, amikor feldühödött tömegek nyomása kényszeríti erre. Még módja van megkísérelni, hogy egy nehéz reformintézkedést ne puszta kényszerrel, hanem a lakosság jóváhagyásának birtokában, kompromisszummal hajtson végre. Maga is tudja, hogy álintézkedések, felülről létrehozott formális bizottságok, látszatakciók efféle kompromisszumot nem hozhatnak létre, inkább provokálóan hatnak. Amennyiben a rendszer megkísérli elkerülni, hogy a puszta erőszakra hagyatkozzék, nincs más útja, mint amit az adott történelmi pillanatban nyíltan csak az ellenzék ajánlhat neki: menjen elébe az önálló társadalmi érdekvédelmi kezdeményezéseknek, mert csak ettől remélheti, hogy kialakul az a kölcsönös kompromisszumkészség, ami Lengyelországban nem tudott létrejönni. Öntevékeny érdekvédelmi szervezet alakítását ugyanis csupán az ellenzék kezdeményezheti. Ha a kormány próbálkozik effélével, az érintettek – okkal – bizalmatlanok lesznek vele szemben, attól tartanak, hogy lesz még egy formális szervezet, amely az ő szabadidejük terhére gyűlésezik, s ebben aztán ki is merül minden tevékenysége. Ha viszont az érintettek tennék meg a kezdő lépést, a kormányzat a másodikat, óhatatlanul abba a látszatba keveredne, hogy gyengeségből, nyomásnak enged. Jóval kevésbé fenyegeti ez, ha a javaslatot egy gyenge ellenzéki csoport teszi, melyről senki nem gondolja, hogy valódi nyomást tud gyakorolni a hatalomra, viszont az innen kiinduló javaslatot az érintett tömegek nem fogadnák bizalmatlanul. Az ellenzéket tehát – folytathatnám utópikus gondolatmenetemet – magának a kormányzatnak kellene nehéz helyzetében kitalálnia, ha – isteni szerencséjére – nem létezne máris.

Milyen elszomorítóan képtelen, megvalósíthatatlan gondolatok! Pedig minden úgy igaz, ahogy leírtam. De megvalósíthatatlan gondolatok ezek, mert a kormányzat nehézkes, elkényelmesedett a sikereitől, ugyanakkor mégis bátortalan: sikerei fő forrásának az eredményes halogatást tekinti. A néptömegek letargikusak, nem figyelnek a politikára; huszonöt éven át hozzászoktak, hogy a „kiskapukon” közlekedjenek, s eszükbe sem jut, hogy a „nagykaput” döngessék. Az ellenzék pedig túl kicsiny ahhoz, hogy bármelyik fél reá figyeljen. Nem azért hozakodtam elő „utópiámmal”, mert gyermetegen azt hiszem: bármi is megvalósulhat belőle – hanem hogy a magam részéről belefogjak abba a programba, amelyet Kis János helyesen hirdet meg: az ellenzék ideológiájának kidolgozásába. Ezt ugyanis valahogy így kellene elkezdenünk. Eszményeinket, sajnos, nem tudjuk meghitt hagyományokhoz kapcsolni, érzelmi húrokat pendítő szimbólumokba öltöztetni, mint azok, akik a nemzeti ideológia tárházából merítenek. Az elvont ideológiai formulák – demokrácia, érdekképviselet, szabadság, autonómia – ebben az általános formában hidegen hagyják a politikai frázisoktól idegenkedő tömegeket. Talán gyakorlatias programok formájában hatásosabbak lehetnek. Az olvasó, aki elgondolkodik a konkrét javaslaton, eljuthat az ideológiai magig, és még ha a fejtegetés gyakorlati részét irreálisnak ítéli is, közelebb kerül a javaslatot sugalló vezéreszméhez. A jelen történelmi pillanatban minden ellenzéki cselekvési javaslat irreális, de a benne megjelenő ideológiát az érdeklődő olyan elméletnek tekintheti, mely a cselekvéshez akar vezérfonalat adni, nem pedig egy magatartásmód „megideologizálásának”.

És ezzel érkeztünk el a legfontosabb problémához. Az eddigi ellenzéki tevékenység hatástalan voltának nem legkisebb oka, hogy a reá figyelők az ellenzékiséget magatartásnak tekintik, a marginalizálódott értelmiség szubkultúrájának, amelyről azt feltételezik, hogy azért nem áll elő változtatási javaslatokkal, mert valójában nem is akar cselekedni, nem akar változtatni sem, csupán kifejezésre akarja juttatni szubkultúrája összetartozását és elkülönülését. Az ellenzéki aktivitás – e beállításban – valójában gesztusrendszer, nem pedig cselekvés.

Mindebben sok igazság van. A magyar ellenzék szubkultúra is. Tagjai között sokan tekintik elsősorban annak. Ezzel a vonásával szervesebb része a mai magyar világnak, mint akár maga, akár az ellenségei gondolják. Nem is azért, mert a szubkultúrák marginalizálódásformák (hiszen nem kellene feltétlenül azoknak lenniük), hanem inkább azért, mert a szubkultúrák informális szerveződésűek. Az 1956 utáni magyar társadalomban az emberek lehetőleg minden ügyes-bajos dolgukat igyekeznek informálisan elintézni – azért, mert a levert forradalom után a magánéletbe szorult vissza minden lehetséges öntevékeny aktivitás. Az egyetlen jog, amelyet a magyar polgár élvez, a háborítatlan magánélethez való jog. Ezt tekinti szabadságának. Ezért igyekszik kiterjeszteni a privát élet szervező elveit más területekre is. Nem követel, hanem kilincsel és protekciózik, nem jobb bérért küzd, hanem maszekol, nem minden azonos helyzetre és helyzetűre vonatkozó jogot akar, hanem neki szóló egyedi privilégiumot; a felső körök hatalmi küzdelme is személyi összeszövődések informális hálózatában zajlik, nem platformok körül szervezett frakciózásként. Mindezt a kisebb ellenállás felé mozgás törvénye alakította ki, de nem csupán ez tartja életben, hanem elsősorban az, hogy az emberek a mai magyar társadalomban minden formalizált, jogszerűsített, organizált társadalmi folyamatot tehernek, nyűgnek, korlátnak éreznek. Az informális kapcsolatok előnyben részesítése az oka mind az alávetett társadalom, mind a vele „bánó” uralom sajátos képlékenységének, ami a magyar viszonyokat annyira jellemzi. A szubkultúraszerű, csak polgárjogi ellenzék maga is effajta képlékeny képződmény. Hirdessük az autonómiát a jövőben is, de ügyeljünk rá, hogy ne az informális szerveződések tenyészetét gyarapítsuk. Szilárd csontozató autonómiákat követeljünk. Civil kurázsira, tartásra, jogérzékre igyekezzünk autonómiaigényünkkel nevelni a társadalmat, s ne a közsandaságot, ravaszkodást ügyeskedést bátorítsuk, szándékaink ellenére. Ennek pedig az a módja, hogy politikai színezetű követelésekkel hozakodjunk elő.

Az alábbiakban – mintaképpen – előadok néhány javaslatot, melyek nem állnak annyira távol a megvalósítás lehetőségétől, mint az iménti „utópiám”. Kezdjük a jogszerűség hiányain. Szükséges volna az alkotmányban megállapítani azoknak az intézkedéseknek a körét, amelyek törvényi szabályozást igényelnek, s egyúttal korlátozni a törvényerejű rendeletekkel való szabályozás lehetőségét. Reformra szorul továbbá a fellebbviteli gyakorlat is: véget kell vetni annak, hogy a panaszos kénytelen ugyanahhoz a fórumhoz fordulni, amely a sérelmezett intézkedést hozta, s hogy a kívülálló felsőbb fórum a panaszt a bepanaszolt hatóságnak teszi át kivizsgálásra. Fellebbviteli fórummá kell tenni az Országgyűlés bizottságait, amelyek a hozzájuk benyújtott egyéni panaszok esetében is érvényesíthetik korlátlan ellenőrzési jogukat. Formalizálni kell az intézkedéseket és szűkíteni az intézkedőt minden felelősségtől mentesítő – eltitkolt, tehát letagadható – „leszólások” és „jelzések” körét. Bővíteni kell a nyilvánosságot. Szigorúbban megvonni a hatóságok „tükösítési”[SZJ], titkolózási jogát, bizonyos területeket pedig jogszabályilag ki kell vonni a titkos ügykezelés alá vonhatóság köréből – miért volna ennek csak az ellenkezője lehetséges? A fennálló „tük”-esetek jelentős része feltehetően felszabadítható volna – ezek átfogó, lehetőleg országgyűlési bizottságok által végrehajtott revíziójára lenne szükség. Nem kívánom érinteni a pártvezetés káderpolitikai monopóliumának kérdését, de felvetem: nyílt titok, ám mégis titok az ominózus „nómenklatúra” létezése, azoknak a posztoknak a listája, melyek csak valamely pártszerv jóváhagyásával tölthetők be. Hozzanak törvényt, amely kötelezővé teszi a nómenklatúra brosúra formájában való közzétételét és időnkénti újrakiadását az időközben történt változásokkal.

Pillanatnyi állapotában a magyar társadalom nem fogékony ilyen problémák iránt, de az életszínvonal romlása fokozhatja ezt a fogékonyságot. A jövőben sok kiskapu fog beomlani, s nehezebb lesz mindent magánerőből megszerezni, mint volt az elmúlt két évtizedben. A helyzet változása fokozhatja a közéleti érdeklődést, s ennek előmozdításában az ellenzéknek is megvannak a maga feladatai.

• Vita