Arató András

Nyomtatóbarát változat

Sokan beszélnek parlamenti abszolutizmusról, többpárti diktatúráról, néha értelmesen, gyakrabban kevésbé, sokan érdekük miatt, néhányan mert őszintén úgy gondolják, hogy a demokrácia a civil társadalom demokratizálásáról is szól. Én mindig úgy gondoltam, hogy Tamás Gazsi régebbi vélekedései a szakszervezetekről (talán ma másként gondolkodik erről) és Csurka sajtóelmélete pont ezt a második érvelést támasztják alá. De egyik álláspont sem, sem a szakszervezet-, sem a sajtóellenes nem fog győzni, mert komoly érdekekbe ütközik mindkettő. Annál veszélyesebb a tendencia, amit B. T. írása, „Bölcsek tanácsa” fejez ki. Azért tartom különösen veszélyesnek ezt, mert nem nagy csoportok érdekei, hanem egyének alapjogai ellen irányul, és ezek sajnos sehol sem igazán népszerűek. Ezért kell őket független bíróságoknak, többnyire alkotmánybíróságoknak megvédeni, ha muszáj, még a többség akarata ellen is. Aki a független alkotmánybíróság kontrollját támadja, magát az alkotmányosságot és a csak ebben kifejezhető alapjogokat támadja. Különösen meredek dolog ezt egy demokráciaelv alapján tenni, mert ezt a különböző autoritariánus elvek ellenében alá lehet érvekkel támasztani. Ezek az érvek egyoldalúak, mert kihagyják az egyének és a kisebbségek elképzelhető sérelmeit, amelyeket a többség talán sohasem akar orvosolni. Nem beszélve arról, hogy alkotmányos normakontroll nélkül egy létező parlamenti többség jóval könnyebben tudja úgy alakítani a politikai helyzetet, hogy a jövőben is őt válasszák meg. Kíváncsi vagyok, miért nem tűnik fel az embereknek Budapesten, hogy a tiszta parlamentáris rendszerekben milyen gyakran van évtizedeken át tartó, de facto egypárturalom?

Én persze az amerikai tapasztalat alapján, az amerikai legfelsőbb bíróság modelljét védem. Emlékszünk-e még a bíróság szerepére a Watergate idején? A szorosan vett alapjogok Amerikában e bíróság nélkül nem léteznének, nem beszélve az igazi hatalommegosztásról. Watergate példája mindkét aspektust alátámasztja. Ez a bíróság sokszor tévedett. De sokszor korrigálta is magát, a társadalom „gyengéd” nyomása, de nem a hatalom befolyása miatt. Nem igaz, amit B. T. sejtet, hogy a „bölcsek tanácsa” nem képes önkorrekrióra, a parlament viszont igen. Mind a kettő képes erre, különösen, ha a nyilvánosság nyomása erős.

B. T. minderre az angol, de csak az angol (és talán az izraeli) tapasztalat alapján válaszolhatna. De milyen nagy hibát tenne! Kedves Gazsi barátom barátságtalannak tartotta a Népszabadságban, hogy westminsteri dogmatizmussal vádoltam. Lehet, hogy vele szemben nem voltam igazságos, de őszintén bevallom, nem szeretem az angol választási rendszert (ami 35 százalékkal választatja meg majdnem automatikusan a konzervatív kormányokat, és egy 10 százalékos szavazóbázist meg tud a képviselettől fosztani), és még kevésbé a quasi permanens alkotmányozó gyűlést, amit parlamentnek neveznek. Ez ugyanúgy, mint a nagy elődje (vagy utódja!), a Convention National, 51 százalékkal azt szavaz meg, amit akar, azokat a jogokat függesztheti fel, amelyeket éppen nem szeret. Csak egyet nem tehet: nem kötheti meg a következő parlament kezét azzal, hogy akár egy igazán jogi értelemben vett alkotmányos törvényt megszavaz. Így az Egyesült Királyságban (meg Izraelben) nincs alkotmány, de nincsenek alkotmányos jogok sem, amelyek mindig csak „disabilities of parlament” formájában léteznek. Ilyenek Angliában nem léteznének elvileg, kivéve az említett egy kérdésben. Ezért félek azoktól, akik ezt a rendszert tartják modellértékűnek, ami az angol tradíció szerves elemeivel van összekötve: a precedens szerepe, a common law, a House of Lords és a monarchia. Nálunk, azaz nálatok csak „alkotmány alkotmányosság nélkül létezett”. Erre nem lehet a fordítottját csak úgy ráépíteni. Ha az angol modellt veszitek át, tehát a parlamenti szuverenitás modelljét, akkor akarva-akaratlanul mást kell hogy kövessetek, mint ami Angliában századok után létezik. Mi, azaz ti, ha Her Majesty’s parlamentjét utánozzátok, sok ügyben könnyen a Convention Nation példáját követhetitek (mint cseh barátaink már teszik). Ki áll a sok őrült Justitia-program útjában, ha nem a bíróság? És hogy teheti a következő parlament azt, amit a „bölcsek tanácsa” nélküli boldog csehek és szlovákok parlamentje most a szerencsétlen Jan Kavannal művel, aki többet tett a felszabadulás és demokrácia érdekében, mint az ottani parlament nagy többsége?

Persze B. T. más példákról beszél. De nem tudom, hogy miért kellett csatlakoznia az otromba kisgazda kirohanásokhoz a bíróság (és implicite az alkotmány) ellen. Nem tudom, hogy tudja elválasztani a jogi és politikai kérdéseket a kárpótlási törvény vonatkozásában. Ráadásul egy politikai kérdés is lehet alkotmányellenes. És miért politikai az az érvelés, amikor a bíróság a tulajdonformák egyenlősége alapján, vagy a kárpótlási kivételezés elve alapján, elveti a koalíció első kárpótlási tervezetét? Persze egy ilyen döntés sohasem befejezett egyszer és mindenkorra. Ki döntheti el, hogy a bíróság helyesen értelmezi az alkotmányt? Maga a bíróság, a következő döntésében vagy a parlament, ha módosítja az alkotmányt. Én egyiknek sem örülnék ebben az esetben. És különösen annak nem, hogy minden alkotmányos kontroll nélkül olyan de facto alkotmányozó változásokat kreáljon ez a parlamenti tulajdonviszonyok mezején (ahol meg kellett volna persze tartani a kétharmados szabályt, mint ezt Szájer Józsi kezdeményezte), aminek hosszú éveken át visszafordíthatatlan (és szerintem gazdaságilag és morálisan rettenetes) következményei lennének.

Rossz tanácsot ad tehát B. T. az SZDSZ-nek, és ugyanakkor a Fidesznek és a köztársasági elnöknek, amikor azt mondja, hogy ne forduljanak a bölcsek tanácsához. Úgy érzem, tudom miért. Fél a bíróság abortusz elleni döntésétől, amit talán össze lehet kötni a nem valami jól megalapozott (de morálisan helyes) halálbüntetés elleni döntéssel. Nem tudom, hogy igaza lesz-e a döntést illetőleg, amit én alkotmányos alapon szintén rossznak, sőt hibásnak tartanék. De itt nekem kell ugyanazt kérdeznem, amit B. T. is kérdez. Szabad egy szubsztantíve elvárt kimenetel nevében olyan formát (tehát a bírósági alkotmányos kontrollt) elutasítani, amire procedurális szinten a legnagyobb szükségünk van? Azért, mert éppen Magyarországon (Lengyelország ellenében) a parlamentnek lenne nehezebb a reprodukciós jogokat eltörölni, még az abortusz védelmezőinek sem muszáj a parlamentáris abszolutizmust védeni. Nem beszélve arról, hogy B. T. téved: a receptje nem igazán demokratikus, mert a modern világban demokrácia alapjogok nélkül, alapjogok erős alkotmánybíróság nélkül nem lehetségesek. Legjobb lenne talán bízni a nyilvánosság gyengéd hatalmában, ami ellen a bíróság sem lehet immunizálva. De a teljhatalmú parlamentet, amelyet csak minden négy évben lehet (talán) kontrollálni, semmiképpen nem kell kikiáltani a szuverenitás egyedüli hordozójának.

(New York)

• Vita