Szalai Pál

Nyomtatóbarát változat

„Kívül-álló” cikkében (Beszélő 4.) első olvasásra sok demagóg és igazságtalan elemet láttam. Látok ma is. Hiszen a magyar értelmiség egy csoportja 1977-ben megtörte két évtized csendjét, s a magyar társadalom demokratizálásának lehetőségeit kutatja, mellébeszélések nélkül – és íme, máris túl mérsékeltnek, álellenzékinek és a jó isten tudja, minek nevezik őket, valamiféle plebejus ideológia nevében. A Beszélő szerkesztősége által megfogalmazott program (5–6. sz.) és a Magyarország 1983 tavaszán c. szerkesztőségi cikk (7. sz.) után azonban egy vonatkozásban kénytelen vagyok elfogadni Kívül-álló véleményét a lapban kétféle álláspont érvényesül.

Számomra úgy tűnik: az említett szerkesztőségi állásfoglalások címzettje a hazai technobürokrácia és a bankokrácia. Egyik céljuk, hogy meggyőzzék e rétegeket nem érdekük az ellenzék megsemmisítése, hiszen nincs miért félniük óvatos reformjavaslataitól; mi több: az ellenzék elhallgattatása számukra is kedvezőtlen következményekkel járna. (Erre látszik utalni a szerkesztőségi cikk – számomra nem meggyőző – kitétele, mely szerint az ellenzéknek címzett gyanúsítgatásokat a magyar külgazdasági taktika elleni támadások követhetik.) Ez persze önmagában nem baj; lehet a javasolt reformoknál kevesebbet is, többet is kívánni. A sivár monolitizmus évtizedei után minél többféle álláspont lát napvilágot, annál jobb. Kérdés azonban, hogy hitelre talál-e a címzetteknél a Beszélő programjának „mérsékelt” volta. Vajon hihető-e egy folyóiratról, mely Bibó István, Nagy Imre, Lech Walesa, az '56-os magyar és a '80–81-és lengyel munkástanácsok eszményei mellett kötelezi el magát, hogy programja kimerül abban: meg kell menteni a gazdasági reformot, és ki kell egészíteni néhány – igen óvatos – politikai reformmal.

Az óvatosság fokát többek között azon mérem, hogy bár a reformjavaslat egy korporatív típusú parlamentet kíván felállítani (III. 1. c.), nem veti fel, hogy legalább a jelöltállító intézményen belül több jelölt versengjen a szavazatokért. Ennél – legalább formailag – még a kormány új választójogi törvénytervezete is messzebb megy, mert bár nem kíván korporatív parlamentet létrehozni, a több jelölt intézményét kötelezően előírja (Pozsgay például ahhoz is ragaszkodik, hogy a jelölteknek saját helyi programjuk lehessen, sőt: legyen). Nem lép fel elég határozottan a programtervezet a sztrájkjog mellett (II. 2. c.). Homályos ugyanebben az alpontban az a kifejezés is, mely szerint e szakszervezeti törvény „körülhatárolná azokat az ügyeket, amelyekben a szakszervezeti tárgyalást követelhet és akciót kezdeményezhet”. Az önigazgatás gondolata a reformjavaslatban fel sem merül, noha alapját képezte több legális fórumon megjelent cikknek is (pl. Bauer Tamás nevezetes Mozgó Világ-béli tanulmányának[SZJ] és Csillag István Valóságban közölt írásának[SZJ], a szövetkezeti szektor pedig – legalábbis formálisan – eddig is önigazgatásos jellegű volt. Nagyon óvatosak a cenzúra módosítását célzó javaslatok is.

Ismétlem: nem az a baj, hogy ilyen óvatos program született, hanem hogy hasadás támadt a folyóirat ideológiája és programja között. Az ellenzékben divat félni valamiféle „rózsaszín bolsevizmustól”. A lap ebben a vonatkozásban azonban csakugyan őriz valamit legalábbis az 1935–48 közötti bolsevizmusból, azzal a különbséggel, hogy a technokrácia és a bankokrácia a mérsékelt beszédet nem fogja bevenni, és teljes joggal előhozakodik a régi szólammal: legálisan ennél jóval több elmondható, miért nem a legális sajtóban publikálnak hát a Beszélő szerzői?

A kettősség még nyilvánvalóbb a 7. szám szerkesztőségi cikkében. Szeretném leszögezni: nem az a baj, hogy igyekszik annyi jót elismerni a magyar párt- és állami vezetés politikájáról, amennyit csak lehet. Magam is azt mondtam a Kis János kezdeményezte vitában, hogy december 13. óta ismét Magyarországon a legelviselhetőbb a helyzet. Nem is az a hiba, hogy a szerkesztőség párbeszédet keres a vezetéssel. Inkább az, hogy valójában nem keresi, pontosabban nem jól keresi; mert ha párbeszédet kezdek, partneremről nem alakíthatok ki előzetes ítéletet olyasmivel kapcsolatban, amiről nem nyilatkozott. Márpedig a szerkesztőség ezt teszi: „Ha elmaradnak vagy felemásak maradnak a reformok, akkor a nyolcvanas évek gazdasági és politikai bizonytalanságai növelni fogják a veszélyt, hogy a magyar állam vezetés ugyanazon rossz választás elé kerül, mint Gierektől Jaruzelskiig minden lengyel vezető garnitúra: vagy olyan engedményeket kell tenni, melyeknek következményeit nem képes ellenőrizni, vagy olyan erőszakot kell alkalmaznia, amelyet nem szívesen vállal.” Honnan tudjuk, hogy a magyar vezetés mit vállal szívesen és mit nem? Nyilatkozataiból ezt nehéz kiokoskodni, hiszen jórészt annyi derül ki belőlük, hogy a vezetés politikája jó, kipróbált és mindenekfelett 1956 novembere óta változatlan[SZJ]: ugyanaz volt 1956 novemberében, 1956 decemberében, 1958 júniusában, 1962 augusztusában, 1968 januárjában, 1972 novemberében, 1978 áprilisában, 1982 decemberében (hogy csak néhány, az ellenzék számára is fontos dátumot említsek). Amíg a párt- és állami vezetés nem beszél nyíltan 27 éves pályafutása különböző változásairól, addig a vele folytatott párbeszéd igen nehéz lesz.

A pártvezetés eltűri a különvéleményeket, de kíméletlenül odacsap, ha a „szocializmus alapjait” kezdik kétségbevonni. Mármost: melyek a szocializmus alapjai? Idesorolható-e a központi tervgazdálkodás dogmája, amit a rezsim 1968 után feladott? Miért kellett elhallgattatni azokat, akik 1957–66 között a gazdaság decentralizálása és a kisvállalkozás mellett szálltak síkra? Ma miért nem nyithatják ki szájukat azok, akik ragaszkodnak a központi tervgazdálkodáshoz?

Az efféle kérdések megválaszolása nem lehetséges másként, mint egy sajtótörvény kidolgozásával, mely biztosítaná, hogy mindent ki lehessen nyomtatni, kivéve az ország külkapcsolatainak megkérdőjelezését, az erőszak propagálását és a pornográfiát. Szükség van a Btk. módosítására is: az „izgatás” fogalmát a fegyveres felkelésre való felhívásra kell korlátozni. (A problémát magát a Beszélő programja is érinti.)

A szerkesztőség a gazdasági reform kérdéseire összpontosít. Megállapítja: a reformnak vannak hívei és ellenzői. Bizonyára így van. De először is: kik ezek a rejtélyes személyek? Ma már tudjuk, 1972 novemberében a gazdasági reformot leállították. Az akkori KB-ülést kommentáló közlemények és újságcikkek viszont egyöntetűen azt állították, hogy az ülésen nem csaptak össze a reform hívei is ellenzői. Mi is volt hát a helyzet? És mi a mai helyzet?

A hatalmon lévőkkel nehéz szót érteni, amíg politikájukat nem teszik világosan áttekinthetővé. A szerkesztőségi program I. szakaszának hiányossága, hogy nem követeli ezt egyértelműen.

Másodszor: a gazdasági reform, ahogy azt a reformközgazdászok derékhada érti – Bauer Tamás tiszteletreméltó kivételével –, az igazgatók jogkörének növelését irányozza elő, és hallgat a szakszervezetek jogkörének körülírásáról. Elképzeléseik így felidézik azt a veszélyt, hogy a reform még tovább növelné társadalmunk egyenlőtlenségeit. Az ellenzéknek többek között ezért sem volna szabad e valóságos vagy fiktív pártvitákban egyértelműen a „reformerek” mögé állnia. Azt is hiányolom, hogy a program nem foglalkozik a lakáshelyzet, a lakótelepek önkormányzata vagy az oktatási reform problémáival.

Figyelemre méltónak tartom, ahogy a szerkesztőség próbálja magát elhatárolni az 1976–80 közötti lengyel ellenzék koncepciójától: „A KOR taktikája két feltevésen alapult: a kormányzat gyenge, meghátrál a nyomás előtt – de annyira tehetetlen, hogy még engedni is csak akkor képes, amikor kész tények elé állítják, így is volt; és ez magyarázza, mind a '80 nyarán kibontakozott társadalmi mozgalom fantasztikus sikerét, mind a '80 ősze és 81 tavasza között kialakult helyzet ingatag voltát (...) A munkások eredetileg távol akarták tartani magukat a gazdaság irányításától: a vezetés a pártállam dolga, a szakszervezetek dolga az érdekvédelem. De hiába volt a tudatos önkorlátozás, tapasztalniuk kellett, hogy a halalom nem képes megbirkózni a válsággal, és nem siet végrehajtani a – már amúgy is megkésett – gazdasági reformokat így aztán a gazdaságirányítás ügye is mindinkább harci kérdéssé vált, és az eredetileg érdekvédelmi mozgalom átcsapott önigazgatási mozgalomba.”

Ha jól értem, az önigazgatás itt a lengyel munkások egyfajta „bocsánatos bűnbeesése”, amiért a rezsim tehetetlensége a felelős. Szerintem viszont az önigazgatás az 1941-el megindult kelet-európai demokratikus mozgalmak kulcskérdése – Krupanjtól[SZJ] Gdanskig. E mozgalmak éppen ezzel járulnak hozzá a nyugat-európai liberális demokráciák szellemi kincsestárához. Ezzel nem azt mondom, hogy a magyar munkásokra kellene erőszakolni az önigazgatás eszméjét. Viszont dönthessék el üzemenként: szabad szakszervezeteket kívánnak-e vagy önigazgatást? Ha pedig egyiket sem kívánják, akkor az ellenzéknek sem kellene bekapcsolódnia a gazdasági reform körüli vitákba.

Nem látom, hogy az 1968-as csehszlovák és az 1980–81-es lengyel reformmozgalmak elvi alapvetéséből hova lehet még visszavonulni úgy, hogy ellenzékinek tartsuk magunkat. Végül is e mozgalmak nem csupán Csehszlovákia, illetve Lengyelország külső kapcsolatait kívánták érintetlenül hagyni, de a kommunista párt vezető szerepét sem vonták kétségbe. Az általuk megvalósított struktúrák és a bürokratikus poszt-sztálinizmus között kétségtelenül van még „középút”: az 1961 után kialakult magyarországi állapotok. De ennek vállalása még „javított” változatában sem autonóm álláspont. Bibóra hivatkozni nem helytálló; ő mindig illúziónak ítélte, hogy a rossz kiindulópontú struktúrákat „fejlesztem” lehetne.

Amit a szerkesztőség a magyar kisebbségek ügyéről mond, azzal nagyjából egyetértek (leszámítva a Varsói Szerződésre való utalást). Ám álláspontjuk szenvedélyessége, összevetve társadalmi reformjavaslataik óvatosságával, csak erősíti a látszatot, hogy közeledni akarnak a hazai közhangulathoz, mely bajaink többségéért az „utódállamokra” hárítja a felelősséget – és ez veszélyeket rejt magában.

Ellentmondást látok a Beszélő programja és értékválasztásaiban kifejezett ideológiája között. Ez akár termékeny is lehet, ha különböző álláspontok kikristályosodásához vezet. De nem szabad elhallgatni, „elkenni” ezt az ellentmondást.

• Vita