Skip to main content

Ellentmondás a Beszélőben?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Kívül-álló” cikkében (Beszélő 4.) első olvasásra sok demagóg és igazságtalan elemet láttam. Látok ma is. Hiszen a magyar értelmiség egy csoportja 1977-ben megtörte két évtized csendjét, s a magyar társadalom demokratizálásának lehetőségeit kutatja, mellébeszélések nélkül – és íme, máris túl mérsékeltnek, álellenzékinek és a jó isten tudja, minek nevezik őket, valamiféle plebejus ideológia nevében. A Beszélő szerkesztősége által megfogalmazott program (5–6. sz.) és a Magyarország 1983 tavaszán c. szerkesztőségi cikk (7. sz.) után azonban egy vonatkozásban kénytelen vagyok elfogadni Kívül-álló véleményét a lapban kétféle álláspont érvényesül.

Számomra úgy tűnik: az említett szerkesztőségi állásfoglalások címzettje a hazai technobürokrácia és a bankokrácia. Egyik céljuk, hogy meggyőzzék e rétegeket nem érdekük az ellenzék megsemmisítése, hiszen nincs miért félniük óvatos reformjavaslataitól; mi több: az ellenzék elhallgattatása számukra is kedvezőtlen következményekkel járna. (Erre látszik utalni a szerkesztőségi cikk – számomra nem meggyőző – kitétele, mely szerint az ellenzéknek címzett gyanúsítgatásokat a magyar külgazdasági taktika elleni támadások követhetik.) Ez persze önmagában nem baj; lehet a javasolt reformoknál kevesebbet is, többet is kívánni. A sivár monolitizmus évtizedei után minél többféle álláspont lát napvilágot, annál jobb. Kérdés azonban, hogy hitelre talál-e a címzetteknél a Beszélő programjának „mérsékelt” volta. Vajon hihető-e egy folyóiratról, mely Bibó István, Nagy Imre, Lech Walesa, az '56-os magyar és a '80–81-és lengyel munkástanácsok eszményei mellett kötelezi el magát, hogy programja kimerül abban: meg kell menteni a gazdasági reformot, és ki kell egészíteni néhány – igen óvatos – politikai reformmal.

Az óvatosság fokát többek között azon mérem, hogy bár a reformjavaslat egy korporatív típusú parlamentet kíván felállítani (III. 1. c.), nem veti fel, hogy legalább a jelöltállító intézményen belül több jelölt versengjen a szavazatokért. Ennél – legalább formailag – még a kormány új választójogi törvénytervezete is messzebb megy, mert bár nem kíván korporatív parlamentet létrehozni, a több jelölt intézményét kötelezően előírja (Pozsgay például ahhoz is ragaszkodik, hogy a jelölteknek saját helyi programjuk lehessen, sőt: legyen). Nem lép fel elég határozottan a programtervezet a sztrájkjog mellett (II. 2. c.). Homályos ugyanebben az alpontban az a kifejezés is, mely szerint e szakszervezeti törvény „körülhatárolná azokat az ügyeket, amelyekben a szakszervezeti tárgyalást követelhet és akciót kezdeményezhet”. Az önigazgatás gondolata a reformjavaslatban fel sem merül, noha alapját képezte több legális fórumon megjelent cikknek is (pl. Bauer Tamás nevezetes Mozgó Világ-béli tanulmányának[SZJ] és Csillag István Valóságban közölt írásának[SZJ], a szövetkezeti szektor pedig – legalábbis formálisan – eddig is önigazgatásos jellegű volt. Nagyon óvatosak a cenzúra módosítását célzó javaslatok is.

Ismétlem: nem az a baj, hogy ilyen óvatos program született, hanem hogy hasadás támadt a folyóirat ideológiája és programja között. Az ellenzékben divat félni valamiféle „rózsaszín bolsevizmustól”. A lap ebben a vonatkozásban azonban csakugyan őriz valamit legalábbis az 1935–48 közötti bolsevizmusból, azzal a különbséggel, hogy a technokrácia és a bankokrácia a mérsékelt beszédet nem fogja bevenni, és teljes joggal előhozakodik a régi szólammal: legálisan ennél jóval több elmondható, miért nem a legális sajtóban publikálnak hát a Beszélő szerzői?

A kettősség még nyilvánvalóbb a 7. szám szerkesztőségi cikkében. Szeretném leszögezni: nem az a baj, hogy igyekszik annyi jót elismerni a magyar párt- és állami vezetés politikájáról, amennyit csak lehet. Magam is azt mondtam a Kis János kezdeményezte vitában, hogy december 13. óta ismét Magyarországon a legelviselhetőbb a helyzet. Nem is az a hiba, hogy a szerkesztőség párbeszédet keres a vezetéssel. Inkább az, hogy valójában nem keresi, pontosabban nem jól keresi; mert ha párbeszédet kezdek, partneremről nem alakíthatok ki előzetes ítéletet olyasmivel kapcsolatban, amiről nem nyilatkozott. Márpedig a szerkesztőség ezt teszi: „Ha elmaradnak vagy felemásak maradnak a reformok, akkor a nyolcvanas évek gazdasági és politikai bizonytalanságai növelni fogják a veszélyt, hogy a magyar állam vezetés ugyanazon rossz választás elé kerül, mint Gierektől Jaruzelskiig minden lengyel vezető garnitúra: vagy olyan engedményeket kell tenni, melyeknek következményeit nem képes ellenőrizni, vagy olyan erőszakot kell alkalmaznia, amelyet nem szívesen vállal.” Honnan tudjuk, hogy a magyar vezetés mit vállal szívesen és mit nem? Nyilatkozataiból ezt nehéz kiokoskodni, hiszen jórészt annyi derül ki belőlük, hogy a vezetés politikája jó, kipróbált és mindenekfelett 1956 novembere óta változatlan[SZJ]: ugyanaz volt 1956 novemberében, 1956 decemberében, 1958 júniusában, 1962 augusztusában, 1968 januárjában, 1972 novemberében, 1978 áprilisában, 1982 decemberében (hogy csak néhány, az ellenzék számára is fontos dátumot említsek). Amíg a párt- és állami vezetés nem beszél nyíltan 27 éves pályafutása különböző változásairól, addig a vele folytatott párbeszéd igen nehéz lesz.

A pártvezetés eltűri a különvéleményeket, de kíméletlenül odacsap, ha a „szocializmus alapjait” kezdik kétségbevonni. Mármost: melyek a szocializmus alapjai? Idesorolható-e a központi tervgazdálkodás dogmája, amit a rezsim 1968 után feladott? Miért kellett elhallgattatni azokat, akik 1957–66 között a gazdaság decentralizálása és a kisvállalkozás mellett szálltak síkra? Ma miért nem nyithatják ki szájukat azok, akik ragaszkodnak a központi tervgazdálkodáshoz?

Az efféle kérdések megválaszolása nem lehetséges másként, mint egy sajtótörvény kidolgozásával, mely biztosítaná, hogy mindent ki lehessen nyomtatni, kivéve az ország külkapcsolatainak megkérdőjelezését, az erőszak propagálását és a pornográfiát. Szükség van a Btk. módosítására is: az „izgatás” fogalmát a fegyveres felkelésre való felhívásra kell korlátozni. (A problémát magát a Beszélő programja is érinti.)

A szerkesztőség a gazdasági reform kérdéseire összpontosít. Megállapítja: a reformnak vannak hívei és ellenzői. Bizonyára így van. De először is: kik ezek a rejtélyes személyek? Ma már tudjuk, 1972 novemberében a gazdasági reformot leállították. Az akkori KB-ülést kommentáló közlemények és újságcikkek viszont egyöntetűen azt állították, hogy az ülésen nem csaptak össze a reform hívei is ellenzői. Mi is volt hát a helyzet? És mi a mai helyzet?

A hatalmon lévőkkel nehéz szót érteni, amíg politikájukat nem teszik világosan áttekinthetővé. A szerkesztőségi program I. szakaszának hiányossága, hogy nem követeli ezt egyértelműen.

Másodszor: a gazdasági reform, ahogy azt a reformközgazdászok derékhada érti – Bauer Tamás tiszteletreméltó kivételével –, az igazgatók jogkörének növelését irányozza elő, és hallgat a szakszervezetek jogkörének körülírásáról. Elképzeléseik így felidézik azt a veszélyt, hogy a reform még tovább növelné társadalmunk egyenlőtlenségeit. Az ellenzéknek többek között ezért sem volna szabad e valóságos vagy fiktív pártvitákban egyértelműen a „reformerek” mögé állnia. Azt is hiányolom, hogy a program nem foglalkozik a lakáshelyzet, a lakótelepek önkormányzata vagy az oktatási reform problémáival.

Figyelemre méltónak tartom, ahogy a szerkesztőség próbálja magát elhatárolni az 1976–80 közötti lengyel ellenzék koncepciójától: „A KOR taktikája két feltevésen alapult: a kormányzat gyenge, meghátrál a nyomás előtt – de annyira tehetetlen, hogy még engedni is csak akkor képes, amikor kész tények elé állítják, így is volt; és ez magyarázza, mind a '80 nyarán kibontakozott társadalmi mozgalom fantasztikus sikerét, mind a '80 ősze és 81 tavasza között kialakult helyzet ingatag voltát (...) A munkások eredetileg távol akarták tartani magukat a gazdaság irányításától: a vezetés a pártállam dolga, a szakszervezetek dolga az érdekvédelem. De hiába volt a tudatos önkorlátozás, tapasztalniuk kellett, hogy a halalom nem képes megbirkózni a válsággal, és nem siet végrehajtani a – már amúgy is megkésett – gazdasági reformokat így aztán a gazdaságirányítás ügye is mindinkább harci kérdéssé vált, és az eredetileg érdekvédelmi mozgalom átcsapott önigazgatási mozgalomba.”

Ha jól értem, az önigazgatás itt a lengyel munkások egyfajta „bocsánatos bűnbeesése”, amiért a rezsim tehetetlensége a felelős. Szerintem viszont az önigazgatás az 1941-el megindult kelet-európai demokratikus mozgalmak kulcskérdése  Krupanjtól[SZJ] Gdanskig. E mozgalmak éppen ezzel járulnak hozzá a nyugat-európai liberális demokráciák szellemi kincsestárához. Ezzel nem azt mondom, hogy a magyar munkásokra kellene erőszakolni az önigazgatás eszméjét. Viszont dönthessék el üzemenként: szabad szakszervezeteket kívánnak-e vagy önigazgatást? Ha pedig egyiket sem kívánják, akkor az ellenzéknek sem kellene bekapcsolódnia a gazdasági reform körüli vitákba.

Nem látom, hogy az 1968-as csehszlovák és az 1980–81-es lengyel reformmozgalmak elvi alapvetéséből hova lehet még visszavonulni úgy, hogy ellenzékinek tartsuk magunkat. Végül is e mozgalmak nem csupán Csehszlovákia, illetve Lengyelország külső kapcsolatait kívánták érintetlenül hagyni, de a kommunista párt vezető szerepét sem vonták kétségbe. Az általuk megvalósított struktúrák és a bürokratikus poszt-sztálinizmus között kétségtelenül van még „középút”: az 1961 után kialakult magyarországi állapotok. De ennek vállalása még „javított” változatában sem autonóm álláspont. Bibóra hivatkozni nem helytálló; ő mindig illúziónak ítélte, hogy a rossz kiindulópontú struktúrákat „fejlesztem” lehetne.

Amit a szerkesztőség a magyar kisebbségek ügyéről mond, azzal nagyjából egyetértek (leszámítva a Varsói Szerződésre való utalást). Ám álláspontjuk szenvedélyessége, összevetve társadalmi reformjavaslataik óvatosságával, csak erősíti a látszatot, hogy közeledni akarnak a hazai közhangulathoz, mely bajaink többségéért az „utódállamokra” hárítja a felelősséget – és ez veszélyeket rejt magában.

Ellentmondást látok a Beszélő programja és értékválasztásaiban kifejezett ideológiája között. Ez akár termékeny is lehet, ha különböző álláspontok kikristályosodásához vezet. De nem szabad elhallgatni, „elkenni” ezt az ellentmondást.






























Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon