Oblath Gábor

Nyomtatóbarát változat

Szakkérdésekről szaklapokban való vitatkozni. Minthogy azonban Pete Péter e lapot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy a velem készült beszélgetésben kifejtett téves nézeteimet megbírálja, és saját – helyes – közgazdasági eszméit kifejtse, nekem is itt kell reagálnom az általa leírtakra. Észrevételeim kétfélék: részben makrogazdasági mérlegazonosságokhoz, részben a hazai gazdasági folyamatok értelmezéséhez kapcsolódnak.

A makrogazdasági mérlegazonosságok rendkívül fontos és érdekes dolgok. Az elemző közgazdász csak egyetlen nagyobb hibát követhet el annál, mint hogy megfeledkezik róluk: azt ugyanis, hogy oksági összefüggéseknek nézi őket. A folyó fizetési mérleg hiánya definíciószerűen, vagyis azonosan egyenlő a belföldi termelés és felhasználás – vagy más szempontból: az összes belföldi jövedelem és az összes hazai kiadás – különbségével. Ez azonban semmit sem mond arról, hogy a külső egyensúlyhiány, a „túlzott” belföldi felhasználás (a fogyasztás), esetleg ennek valamely feltűnően növekvő összetevője miatt alakult-e ki, avagy a hazai kínálat (a termelés) bizonyult-e elégtelennek. Sőt a fizetési mérleg hiánya még azt sem árulja el, hogy a külső egyensúlyhiány okozta-e a belföldi termelés csökkenését (például a kivitel visszaesése révén), és emiatt támadt rés a termelés és a felhasználás között, vagy pedig éppen ellenkezőleg: a belföldi egyensúlyhiány váltotta-e ki a külföldi egyensúlyhiányt. Pete Péter hozzászólásában azt a benyomást kelti, hogy ezek „teljesen értelmetlen” kérdések. Szerintem viszont csak ezek a kérdések értelmesek, elvégre a mérlegazanosságok mindenképpen – nagy vagy kicsi, növekvő vagy csökkenő termelés és foglalkoztatás esetén egyaránt – érvényesek.

Az egyensúlyhiányokat nyilvánvalóan csökkenteni kell, de szerintem korántsem mindegy, hogy ez milyen módon és milyen áron történik. Petét ezek a kérdések nemcsak hidegen hagyják, hanem kifejezetten „véresen fájdalmas” operációt emleget. Minthogy Magyarország nem készül háborúra, nem igazán értem, hogyan kerül ide a vér. Mindenesetre Pete észrevételei alapján úgy látom: teljes joggal vette magára a nemzetközi pénzügyi szervezeteket illető – bíráló – megjegyzésemet. Az egyensúlyhiányok valóságos okaival szembeni érdektelenség, a kiigazítás mikéntje és terhei iránt tanúsított közöny csakugyan szorosan összekapcsolja az általa és némely nemzetközi szervezet szakértői által képviselt szemléletet.

De nézzük meg, mi is történt 1993-ban. Magyarország történelmileg példátlan mértékű, a GDP csaknem 10 százalékát elérő külső egyensúlyhiánya a kivitel dollárösszegének 17 százalékos zuhanása és a behozatal 13 százalékos növekedése folytán jött létre. (Az Oroszországból adósságtörlesztés fejében behozott – fizetési kötelezettséggel nem járó – MIG-eket leszámítva az import jóval kevésbé, 6,8 százalékkal nőtt.) Eközben az össztermelés (1989–1992 közel 20 százalékos hanyatlását követően) újabb 2,3 százalékkal csökkent, a végső fogyasztás (ötéves csökkenést, illetve stagnálást követően) egyszázalékos „expanziót” mutatott, a költségvetési deficit forintösszege pedig a megelőző évivel azonos volt, így a folyó áras GDP-hez mért aránya az 1992. évi 6 százalékról 5 százalékra mérséklődött.

Ha jól értem Petét, azt mondja, hogy ezeken az információkon fölösleges rágódni. A tényekre vonatkozó ismeretek nélkülözhetőségét féldecik elfogyasztási sorrendjével véli tréfásan igazolhatni, majd könnyedén hitvitának minősít olyan nézetkülönbségeket, amelyek a makrogazdasági folyamatok tanulmányozása alapján viszonylag könnyen eldönthetőek. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy 1. a hazai végső fogyasztás alig nőtt; 2. a termelés csökkent; 3. a költségvetési hiánynak a GDP-hez viszonyított aránya mérséklődött; 4. a MIG-ek nélküli (a fizetési mérleg szempontjából mérvadó) import dollárértéke 7 százalékkal nőtt; 5. a kivitel elképesztő mértékben csökkent (miközben – amint ez egyéb forrásokból tudható – más kelet-közép-európai országok exportja növekedett). Mindezekből nem vonnék le olyan következtetést, hogy az egyensúlyi gondok a túlzott belföldi fogyasztás (illetve a költségvetési egyensúlyhiány) miatt éleződtek ki. Inkább azt firtatnám: mi vezetett az export összeomlására, és mit lehetne tenni a kivitel már megindult növekedésének fenntartásáért.

E helyütt természetesen nincs mód az érdemi szakmai vitára, Petének azonban van egy visszatérő – nem csupán általa hangoztatott – állítása, amelyet hiba lenne szó nélkül hagyni. Eszerint a megindult hazai gazdasági növekedést a költségvetési hiány „generálta” volna, s ezért a jelenlegi növekedés nem tartható fenn. Itt többféle – részben a múltra, részben a jövőre vonatkozó – állítás keveredik egymással, amelyeket mindenképpen külön kell választani. Ami a jövőt illeti, félreértés történt: semmiféle költségvetési „generálást” nem javasoltam. Az eddigi gazdasági növekedésről viszont aligha igazolható, hogy azt a fiskális hiány idézte elő.

Először is: abból a kijelentésből, hogy a költségvetési kiadások csökkentése zsugoríthatja az összkeresletet, ami mérsékelheti az adóalapot, növelheti a munkanélküliséget (így az állami kiadásokat), és végeredményben akár a költségvetés egyensúlyát is ronthatja, csupán az következik, hogy nagyon óvatosan kell bánni a költségvetési szigorításokkal. Nem következik azonban belőle olyan állítás, hogy a növekedést költségvetési költekezéssel kellene ösztönözni – mindenesetre én ilyen véleményt nem képviseltem. Másfelől azonban – a múltbeli folyamatok értelmezését illetően – állítható, hogy Magyarországon a megkezdődött gazdasági növekedést nem a költségvetési hiány „generálta”.

A költségvetés 1993-ban mintegy 170 milliárd forintos deficittel zárt (tőketörlesztés nélkül), ebből a kamatok 157 milliárd forintra rúgtak. Így az elsődleges (kamatfizetések nélküli) hiány 13 milliárd forint körül mozgott – ez önmagában aligha gerjesztett számottevő hazai keresletet. A költségvetés által az MNB-nek fizetett kamatokból 101 milliárd forint a külföldre teljesített nettó kamatfizetéseket fedezte. Ez kikerült a hazai gazdaságból, így ez sem generálhatott belföldi keresletet. Elméletben 13 plusz 56 (összesen 69) milliárd forint volt az, ami költségvetési forrásokból hazai keresletet támaszthatott volna, csakhogy az 56 milliárd forint túlnyomó része az államadósságnak az infláció miatt bekövetkezett értékcsökkenését kompenzálta, így ez a rész sem igazán gerjesztett belföldi keresletet. A múltra nézve mese a „költségvetés által generált növekedés”.

Ami pedig az idei folyamatokat illeti, a külföldre irányuló ipari értékesítés közel 18,5 és a belföldi eladások 5 százalékkal nőttek – ez sem igazán vall „hazai gerjesztésére”. A gazdaság növekedését persze meg lehet fojtani, de félő, hogy ez főként a kivitel bővülését fogná vissza.

Szólni kell arról is, miért fontos a magyar gazdaság egyensúlyhiányainak kezelhetővé tételéhez a gazdaság növekedése. Azért, mert a folyó – belső és külső – deficitek jórészt az adósság szolgálatának terheiből adódnak. Zsugorodó gazdaságból néhány évig ki lehet ugyan préselni növekvő adósságszolgálati fizetéseket, de tartósan ezt bizonyosan nem lehet megtenni. Aki azt mondja, hogy az adósságszolgálatot teljesíteni kell – amivel egyetértek –, annak a növekedést nem mellékes (vagy egyenesen káros) jelenségnek, hanem az egyensúlyhiányok kezelése elemi feltételének kellene tekintenie. A nemzetközi tapasztalatok ugyanis arra mutatnak, hogy az adósságból való kinövésnek csak egyetlen – korántsem veszélytelen és igen költséges – alternatívája létezik: az adósságszolgálat megtagadása. (A belföldi adósságot el is lehet inflálni, de ezzel itt nem foglalkozom.)

A közgazdász szakma képviselőinek mindenesetre szembe kellene nézniük azzal, hogy az elmúlt években súlyos gazdaságpolitikai műhibák történtek. Ezek a kivitel csökkenésére, a belföldi államadósság megugrására, a megtakarítások csökkenésére, majd a hazai reálkamatok felszökésére vezettek. Helyénvaló-e, hogy a közgazdászszakma szenvtelenül nézi az államháztartásnak a gazdaságpolitikai hibák miatt is megemelkedett kamatfizetési kiadásait (amelyek tetemes részben a bankrendszer szubvencionálását jelentik, s a belföldi adósságot, illetve annak terheit automatikusan, sőt gyorsulóan növelik), s eközben magától értetődőnek tartja, hogy az elsődleges kiadásokban végrehajtott megtakarításokkal kell a költségvetési deficitet csökkenteni? Azt gondolom, ez nincsen jól. Alapvető szakmai bajok idézték elő a fiskális hiány expanzióját, amit csupán azonosságok ismételgetésével aligha lehet orvosolni. A nyilvánvalóan kedvező irányzatokat nem megakasztó, hanem megerősítő ajánlásokkal, járható és lehetőleg vértelen kiutakat kellene keresnünk a makrogazdasági csapdákból.

• Vita