Molnár Gusztáv

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő múlt heti számának utcára kerülése előtt fél nappal megjelent cikkemben (Magyarország és a geopolitikai tér, Magyar Hírlap, 1992. ápr. 23.) azon kesergek, hogy a kormánynak a jelek szerint nincs ideje stratégiai kérdésekkel foglalkozni, az ellenzék pedig nem akarja vagy nem meri az összmagyarság jövőjével kapcsolatos kérdéseket végiggondolni. Szabó Miklós A Habsburg–Nagy-Magyar birodalom című cikkének elolvasása után azt hiszem, árnyalnom kell a képet. Az ellenzék, ha a sajátját nem is, de a kormány stratégiáját igenis bátran végiggondolja, és sötét restaurációról álmodó tervkovácsait is néven nevezi.

Szabó Miklós szerint a „Molnár-terv”-ben „rendező erővé emelkedett neobarokk minibirodalom” nemcsak a tisztán magyarlakta területeket akarja „visszaszippantani”. Itt kérem „a Horthy-rezsim hivatalos, intranzigens revíziós elképzelése éled fel, a »mindent vissza« álma, a történelmi Magyarország egészének visszaállítása”.

Azt azért, gondolom, még az engem hol Kollonich Lipóttal, hol Klebersberg Kunóval, hol valamely titokzatos CSU-politikussal összeházasító Vajna János, Vágvölgyi B. András és Szabó Miklós sem gondolhatja komolyan (az ég szerelmére, legalább lennék katolikus!), hogy én a mai Magyarországot vagy a Szent István-i alapokon elképzelt Magyarországot képesnek tartanám arra, hogy a századunkban kétszer egymás után szétdarabolt magyarságot nemzetállami vagy a nemzetállamiságot álcázó birodalmi keretek között egyesíthesse. Ezt egyébként világosan megmondtam az MDF 1991. október 11–12-i miskolci Liberális Fórumán (vö.: Az igen és a nem határán. A liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén, Limes, 1991/3.)

Megoldást – a több mint hetven év óta eltérő politikai keretek között élő magyar nemzeti közösségek és a magyarsággal történelmi sorsközösségben élő nemzetek integrálására – csak egy olyan közép-európai konföderáció jelenthet, amely az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén létrejött szuverén államok (Horvátország és Szlovénia, Magyarország és Ausztria, Csehország és Szlovákia), valamint Lengyelország önkéntes társulásaként a századforduló tájékán teljesen új intézményi formát öltő Európai Közösség dél-keleti, kelet-közép-európai regionális tömbjét alkotja majd.

Ez a regionális kisintegráció csak abban az esetben jöhet létre és lehet működőképes (akárcsak maga a tágabb európai integráció), ha a szóban forgó államok nemzeti szuverenitásuk egy részéről önként lemondanak, ha politikai és pszichológiai értelemben egyaránt képesek lesznek a nemzetállami lét meghaladására. A nemzetállami szinten tulajdonképpen már a nemzetek fölötti szint elérése előtt túl kell lépni. Az államot már az integrációba való belépés előtt ki kell szabadítani a nemzettel kötött mésalliance-ból. Az igazi állam ugyanis – lényegénél, genezisénél fogva – csakis szupranacionális, ha úgy tetszik, „birodalmi” lehet. A nemzetállam „faragott kép” az integráció, a status absconditus transzcendens csodájához képest. Ez jogi értelemben – és még az integráción innen – azt jelenti, hogy egy állam csak akkor válhat egyáltalán integrációképessé, ha nem egy bizonyos nemzet, hanem az állampolgárok állama, akiknek természetes joga – egyebek mellett – a nemzeti közösséggé szerveződés is. (Az így felfogott nemzeti közösség a civil társadalom része, és nem a nemzetállam megduplázása vagy triplázása, mint a szlovákiai Magyar Polgári Párt teoretikusai állítják. Érdekes módon sokkal közelebb jár a valósághoz Radu Theodoru ezredes, a nacionálkommunista Nagy-Románia Párt főtitkára, aki Domokos Gézához intézett nyílt levelében azt írja, hogy „az RMDSZ legérdekesebb kísérlete a magyar kisebbség párhuzamos civil társadalmának a megteremtése” – Romania Mare, 1992. ápr. 17. 6. o.)

A nemzetállamiság meghaladása nemcsak a létében veszélyeztetett Horvátország vagy az önálló állami lét rögös útjára épp most rálépő Szlovákia esetében jelenthet komoly problémát. A kérdés még nálunk sem dőlt el egészen. Eszembe jut egy régebbi vitám Csurka Istvánnal az Új Magyarország hasábjain. „A nemzetállam kérdéséről majd máskor – írta akkor Csurka. – Most csak annyit, hogy az bizony – lásd: falasák – nincs még annyira meghaladva, mint ahogyan egyes politikatudományi disszertációkból kitetszik.” (Mit írtam? Válasz Molnár Gusztávnak. Új Magyarország, 1991. július 11.)

Mivel a marosvásárhelyi RMDSZ-kongresszuson fölmerült társnemzetfogalom ügyében (amelynek kapcsán vitánkra sor került) végeredményben egyetértettünk, nem tértem vissza a kérdésre. Most nem azért hozom újból szóba, mert közeleg az RMDSZ rendkívüli kongresszusának időpontja, hanem azért, mert úgy hiszem, eljött az ideje, hogy tisztázzuk, hogyan is állunk a magyar nemzetállam kérdésével. Nagyon sok minden múlik azon az elkövetkező években, hogy Csurka István és a hozzá hasonló módon gondolkodó politikusok megértik-e, hogy a magyar nemzetállam keretei közül e században kétszer is kiszakított magyarok immár sohasem tehetők úgy államalkotó néppé, ahogy – Csurka szerint – a 14 ezer etiópiai falasát egy egyszerű légihíddal államalkotó néppé tették a zsidó államban. Akkor sem, ha egy részük – ilyen vagy olyan formában – újból magyar állampolgárrá válik.

A falasák mindent elfelejtettek, a falasákat mindenre meg kell tanítani. Az erdélyi, a vajdasági, a kárpátaljai és a szlovákiai magyarok az elmúlt hetven esztendőben túl sok mindent tapasztaltak, és túl sok mindent teremtettek a saját erejükből ahhoz, hogy csak úgy, minden további nélkül azonosulhatnának egy olyan magyar nemzetkoncepcióval, amely nem integrálta szervesen az ő politikai és kulturális életvilágukat.

Teleki Pál nem sokkal Kolozsvár felszabadulása után találkozott az erdélyi magyar társadalom előkelőségeivel és az irodalmi, művészeti és tudományos élet kiválóságaival. Kós Károly, az alkalmat megragadva, felhívta a magyar miniszterelnök figyelmét arra, hogy a magyar kormány lehetőleg ne kövesse el ugyanazokat a hibákat az erdélyi románokkal szemben, amelyeket a román kormány az erdélyi magyarokkal szemben elkövetett. Vagyis adja meg nekik azokat a jogokat, amelyeket az erdélyi magyarok a román államtól maguknak követeltek. Teleki Pál figyelmesen meghallgatta Kós Károlyt, és mosolyogva a következőket válaszolta neki: „Művész úr, nyugodjon meg, mi ezt a dolgot jobban tudjuk.”

Ez a minden alapot nélkülöző magabiztosság ma is fellelhető Budapesten, a kormányban és az ellenzékben egyaránt. Végeredményben mindegy, hogy az anyaország és az anyanemzet patriarchális fensőbbségébe vagy a liberális recept mindenhatóságába vetett hit teszi-e elbizakodottá a magyar politikusokat, a végeredmény ugyanaz: egyik oldalon sem veszik észre, hogy a magyar államról és egyáltalán a nemzetállamok rendszeréről kialakított elképzelésük nem alkalmas arra, hogy a nemzetállamok logikáját meghazudtoló egész magyarságot integrálhassa.

Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállamba, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe. Bármilyen különösnek is tűnik, de a szlovén Valentin Hribar tétele – egyetlen népcsoport sem léphet át identitása veszélyeztetése nélkül a nemzet alatti szintről közvetlenül a nemzet fölötti szintre (vö.: A szlovének és az európai nemzetfölöttiség, Limes, 1991/1.) – ránk, magyarokra is vonatkozik. Csak akkor választhatjuk nyugodt lelkiismerettel a nemzetek fölötti Európát, ha előbb a magyarság egésze modern, polgári, tehát nem etatisztikusan integrált nemzetté válik, vagyis akkor, ha a ma még kisebbségként kezelt magyar népcsoportokat is autonóm nemzeti közösségként ismerik el. Nem kell mondanom, hogy ennek az autonómiának nemcsak Bukaresttel, Belgráddal és Pozsonnyal, hanem Budapesttel szemben is maradéktalanul érvényesülnie kell.

Az a mi külön szerencsénk – mondhatnánk történelmi sorsnak is –, hogy mi csak a nemzetállami kereteket széttörve válhatunk a szó polgári értelmében vett nemzetté. Ezért kell nekünk egzisztenciálisan, ha úgy tetszik, metafizikai értelemben, a konföderáció.

Hogy miért kell a környezetünkben élő népeknek, és miért kellhet Európának, arról majd legközelebb.

• Vita