Karsai László

Nyomtatóbarát változat

Pelle János közírónak igen határozott véleménye van az antiszemitizmusról, a Holocaustról és azokról a történészekről is, akik Magyarországon vagy a nagyvilágban ezekkel a témákkal foglalkoznak. Véleményét olykor igen indulatos formában adja közre. Sajnálatos módon cikkében több olyan súlyos tárgyi tévedés, pontatlanság is szerepel, amelyek puszta fölsorolása is komoly kételyeket kell hogy ébresszen az objektív olvasóban Pelle általános tájékozottságát illetően. Az apróbb tárgyi tévedések sorából kirí Sztálin: ő már 1922 áprilisától a KB főtitkára, nem 1924-ben, Lenin halála után választották meg erre a posztra. Hitler a Mein Kampf sokat idézett részében nem a világháborús vereségért felelőssé tett néhány ezer zsidó bankárt akarta mérges gázok alá tartani, hanem azokat a marxista, szociáldemokrata munkásvezetőket, tizenkét-tizenötezer „héber népbolondítót”, csalót és uzsorást, akiket elsősorban tartott felelősnek a háborús vereségért. (Egyébként az Auschwitzban alkalmazott Ciklon B-ről Hitler 1925-ben még nem is hallott, ő a szintén mérgező hatású, például átmeneti vaksággal járó, a nyugati fronton mindkét részről bevetett gázokra gondolt.)

Julius Streicher (1885–1946), a Der Stürmer című lapban olyan alpári, pornográf és vérvádas elemekkel is bőven megtűzdelt antiszemita propagandát folytatott, hogy még a náci vezetők, Hitlert és Goebbelst is beleértve, időnként kénytelenek voltak őt bírálni. Nem azért állították félre, mert ügyetlen propagandista volt, hanem mert 1940-ben kiderült, hogy zsidó vállalatok „árjásítása” során kenőpénzeket fogadott el. A háború után elfogták, Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték. Nem értem, hogyan tudta a náci párt, amely Hitler vezetése alatt 1919–1920-ban alakult meg, az 1867–1914 között lezajlott, egyébként Pelle állításával ellentétben teljességgel jelentéktelen és minden egyes esetben a vádlottak felmentésével végződő németországi és ausztriai vérvádas pereket manipulálni…

Nem tudom, honnan számítja az antiszemita törvények történetét Pelle, de hogy az 1920 szeptemberében Magyarországon elfogadott numerus clausus törvény még Európában is csak a hasonló törvények hosszú sora után évtizedekkel született, az ténykérdés. Legfeljebb az első világháború utáni Európában tört élre Teleki Pál miniszterelnök ennek a törvénynek parlamenti megszavaztatásával.

A nürnbergi törvények nem 1935 novemberében, hanem szeptemberben születtek.

Goldhagen nem „merít sokat” Ch. Browning könyvéből, hanem pocskondiázza ez utóbbi szerzőt. Könyve főszövegében szinte nem említi Browningot, a lábjegyzetekben viszont még a Holocaust-szakirodalomban is példátlanul durva, személyeskedő és főleg alapvetően hazug bírálatban részesíti.

Nemcsak a Beszélő és a Múlt és Jövő, hanem a BUKSZ is (több cikkben is!) foglalkozott Goldhagen könyvével. Nem igaz az, hogy a magyar könyvtárakban nem találhatók komoly munkák a Holocaustról. R. Hilberg alapműve mellett kiváló Hitler-életrajzok, Németország és a második világháború történetével foglalkozó munkák tucatjai találhatók például az Országgyűlési Könyvtárban, nem beszélve a monumentális, négykötetes Encyclopedia of the Holocaust című kiadványról. Joachim Fest, Eberhard Jaeckel, Ch. Browning és kollégáik munkáinak áttanulmányozása után nem írta volna le Pelle, hogy a nácik áldozatainak „több mint 99 százaléka” zsidó volt.

Pelle nem ismeri kellő mélységben a nürnbergi per történetét sem. A nemzetközi katonai törvényszék munkáját segítő, tekintélyes létszámú stáb már 1945–1946-ban hatalmas mennyiségű bizonyító anyagot gyűjtött össze a nácik által elkövetett háborús és népellenes bűnökről. A jeruzsálemi Yad Vashem Intézet külön kötetben publikálta azoknak az eredeti levéltári dokumentumoknak a jelzetét, amelyekben a zsidókkal kapcsolatos náci politikáról szó van. Pelle 99 százalékába nem férnek be a milliószám meggyilkolt szovjet hadifoglyok, lengyelek, a kb. egymillió szerb, a kb. 90 000 elmebeteg. 1939–1941 között, az ún. eutanázia-program során a munkaképtelennek nyilvánított elmebetegeket ölték meg. Tudunk esetekről, amikor zsidó vallású, de még munkavégzésre alkalmas személyt megkíméltek, „árja” betegtársát megölték. A náci koncentrációs táborok áldozatainak kb. 40 százaléka nem zsidó volt. (Sobibor, Treblinka, Chelmno a szabályt erősítő kivételek, ezekben a táborokban valóban az áldozatok több mint 99 százaléka zsidó volt.)

Pellénél ez a 99 százalék nem véletlen elírás. Ő szeretné a náci rendszert pusztán nacionalista és főleg antiszemita rendszerként beállítani. A valóságban a nácik nem csak antiszemiták voltak. Hitlernek alaposan kidolgozott fajelmélete volt, ennek alkotta centrális elemét az antiszemitizmus. Hitler egy fajilag (genetikusan) tiszta, „zsidómentes”, átnevelt Németországot akart a világ urává tenni. Az Urálig terjedő területen élő szláv népek számára a szolga-, illetve rabszolgasorsot szánta, értelmiségük kiirtását nemcsak tervezte, de el is kezdte. Auschwitzban és más lengyelországi táborokban és börtönökben először a lengyel értelmiségieket, ellenállókat, papokat kezdték szisztematikusan gyilkolni.

Goldhagenről szóló recenziómat 1997 januárjában kezdtem el írni, és áprilisban fejeztem be. Csak a kézirat nyomdába adása után jutott el hozzám Ruth Bettina Birn kanadai történész igen éles hangú írása Goldhagen könyvéről. [Birn Ruth Bettina: Revising the Holocaust. The Historical Journal, 40. l., 1997, pp. 195–215.] Birn bírálatát Goldhagen nagyon a szívére vehette, mert válaszul beperelte, az egyik vádpont szerint azért is, mert kollégája egyetlen jó szót sem szólt a könyvéről. Birn ugyanazokat a levéltári anyagokat nézte át, amelyeket Goldhagen: nevezetesen a nyugat-németországi háborús bűnösök háború utáni periratait. Birn meggyőzően bizonyítja, hogy Goldhagen erőltetett prekoncepciója igazolására csak igen kevés számú forrást használ, azokat is rendkívül szelektíven. Nem használja például azoknak a pereknek az anyagát, ahol a vádlottak önkéntesek vagy hivatásos rendőrtisztek voltak, hiszen alaptézise szerint éppen a tartalékos, középkorú rendőrök reprezentálják az egész német társadalmat. Csak két, de annál jellemzőbb példa Goldhagen forráshasználatára: szerinte a nácik csak a zsidókat öldösték szadista kéjjel. Természetesen nem idézi a 65. számú rendőrzászlóalj példáját, melynek tagjai öldösték a zsidókat és az oroszokat a Szovjetunió területén, zsidókat és lengyeleket Lengyelországban, és tömeggyilkosságokat követtek el Jugoszláviában is. Másutt hosszan ír Goldhagen arról, hogy egy férfit csak azért vertek agyon, mert Ábrahám volt a keresztneve. Az eset a vallomás jegyzőkönyvének 2. oldalán szerepel, Birn viszont idézi a 3. és 4. oldalt is, ahol egy fiatal lány szadista meggyilkolásáról van szó. A leírás éles fényt vet a gyilkosok körében Oroszországban uralkodó hangulatról. Goldhagen ezt az esetet nem említi, pedig a gyilkosok ugyanazok voltak, az áldozat viszont ez utóbbi esetben nem volt zsidó.

Goldhagen, bizonyítja igen meggyőzően Birn, nem érti, hogy amikor a gyilkosok azt állítják, hogy azért öltek, mert hatott rájuk az antiszemita propaganda, ezzel is csak magukat próbálják védeni. Goldhagen szerint a zsidók munkaerejét nem használták ki megfelelően. Cikkemben példák sorával bizonyítottam, hogy – különösen a háború végén – a hadigazdálkodás racionalitása felülkerekedett a tömeggyilkos őrületen. Birn arra is rámutatott, hogy a nácik a szláv kényszermunkásokat is igen kegyetlen körülmények között dolgoztatták.

Ha jól értem Pelle gondolatmenetét, szerinte az antiszemitizmus, majd a Holocaust történetét csakis szociálpszichológiai alapon lehet megérteni. Ezért ünnepli D. J. Goldhagent, aki „rájött”, hogy miért történt a Holocaust. Goldhagen nem azt mondja, amit Pelle a szájába ad. Goldhagen tagadja, hogy bármifajta intézményi és pszichológiai nyomásra szükség lett volna ahhoz, hogy bármelyik németből antiszemita tömeggyilkos váljon. Pelle átírja, kijavítja Goldhagent, amikor arról az 1933 utáni náci antiszemita propagandáról beszél, amellyel Hitler úgymond „megbabonázta” a németeket. Goldhagen eredeti munkájában azt állítja, hogy megtalálta a Holocaust magyarázatát: a németek, minden német, egy sajátos, több évszázados, démoni, eliminációs antiszemita kultúra terméke. Némileg karikírozva Goldhagen állítását: a második világháború idején csak azért nem ölt több német kéjjel s önként zsidókat, mert annyian jelentkeztek önként, készségesen erre a feladatra, hogy a gyilkolni vágyó németeknek csak egy része fért hozzá az áldozatokhoz, többnek már nem nyílt módja a gyilkolásra. Goldhagen azonban ezt az állítását egyáltalán nem bizonyítja, hanem csak sokszor elismétli.

Én nem „lekicsinylő hangvételű” bírálatot írtam Goldhagenről, hanem azt próbáltam bebizonyítani, hogy Goldhagen rossz történész. Pelle szerint az antiszemitizmus pusztán egyfajta elmebaj, vérvádas, hisztérikus tömegőrület. Pellének sincs válasza ezzel kapcsolatban a legegyszerűbb kérdésekre sem. Ha ez igaz, mivel magyarázható, hogy a XIX. század valamennyi nagy eszmerendszere (nacionalizmus, liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) kitermelte a maga sajátos antiszemita válfaját. Fichtétől Hamsunig, Wagnertől Németh Lászlóig hosszan lehetne sorolni azokat a jelentős gondolkodókat, írókat, művészeket, akik (bár nem hittek a vérvádban) mégis antiszemiták voltak. Goldhagen és Pelle nem beszél az antiszemitizmus zsidó „okairól”: a zsidó elzárkózásról, vallási intoleranciáról, a gazdasági és kulturális életben bekövetkezett zsidó térhódításról, a túl lelkesnek tűnő asszimilációról. A zsidók, mint ezt például Katz professzor is meggyőzően kimutatta, a posztemancipációs korban is fönnmaradtak mint jól látható, elkülönülő társadalmi csoport. Megmaradtak a házassági, rokoni kapcsolatok, ráadásul a zsidóság jelentős része jól körülírható foglalkozási ágakban (az ún. szabad foglalkozásokban – orvos, ügyvéd, mérnök, kereskedelem, pénzügyek stb.) tömörült. Fönnmaradt társadalmi kohéziójuk, kulturális kötelékeik és külön vallásuk is. A cionisták és az ortodoxok, elsősorban Nyugat-Európában, rettegve figyelték jelentős zsidó tömegek asszimilálódását, de ez a folyamat az antiszemitákat sem nyugtatta meg, sőt.

Hiba volna megfeledkezni a zsidó túlreprezentáltságról a baloldali pártokban és szakszervezetekben stb. Ez utóbbi kérdés kapcsán Pelle annak a véleményének ad hangot, hogy Németországban Hitler antiszemita tébolya tette a kommunizmus híveivé a zsidókat. A valóságban a zsidók soha, sehol, egyetlen országban sem voltak a kommunizmus hívei. Ha Nyugat-Európára gondolunk, még a két világháború között is komoly zsidó szavazótáboruk volt a szociáldemokrata, liberális, mérsékelt konzervatív pártoknak is. A zsidók elenyésző kisebbsége, kb. 5%-a csatlakozott a szélsőbaloldali pártokhoz, de mivel ezek piciny „élcsapatok” voltak, tagságuk és vezetőségük jelentős részét alkották a zsidó származású internacionalisták. Pelle, bár ez valószínűleg nem állt szándékában, egy régi antiszemita érvet fogad el (minden zsidó kommunista, minden kommunista zsidó, vagy legalábbis zsidóbérenc), viszont igyekszik ezt megérteni és megmagyarázni. Próbálkozását azonban a történelmi tények, dokumentumok segítségével könnyedén cáfolni lehet ebben az esetben is.

Pelle, Goldhagen nyomán, elfeledkezni látszik azokról a német milliókról, akik sem 1933 előtt, sem utána nem lettek lelkes nácik. Pelle magabiztossága meglepő, egyetlen rövid bekezdésben a Holocaust alapkérdéseivel foglalkozó történészek sok évtizedes munkáját úgy söpri félre, mintha Yehuda Bauer, Michael Marrus, Otto Dov Kulka, David Bankier, Leni Yahil, Walter Zvi Bacharach, Richard Breitmann, Shlomo Aronson és társaik soha, egyetlen értelmes mondatot sem írtak volna le. Egy nagy „baj” persze van ezekkel a történészekkel és kollégáikkal: nem hiszik azt, hogy „vérvádaskodó”, szociálpszichologizáló alapon meg lehet érteni a Holocaustot, meg lehet tudni, hogy mi volt az „oka” a Holocaustnak. Ezt a fajta történelemszemléletet neveztem recenziómban monokauzálisnak, egy-okúnak (egy-ügyűnek…).

Ha tudománynak tekintjük a pszichológiát és a pszichiátriát (márpedig miért ne tekinthetnénk annak), akkor a történeti (szociál)pszichologizálással kapcsolatban komoly elméleti és gyakorlati kifogások merülhetnek föl. Közismert, hogy egy ember lelkivilágának, tettei belső, lényegi mozgatórugóinak feltárása milyen nehéz. Szakorvosok mélyinterjúkkal, tesztekkel, hosszú ideig tartó megfigyeléssel próbálkoznak, de sok esetben még így is téves következtetésekre jutnak, juthatnak. Történelmi személyiségek, vagy akár nagy tömegek tetteinek, indulatainak mélyebb lelki rugóit lehet vizsgálni, de tudatában kell lennünk annak, hogy az esetek többségében nem állnak rendelkezésünkre kemény, cáfolhatatlan adatok, tények. Arról nem beszélve, hogy a szociálpszichologizálás csak egyik lehetséges, bár kétségkívül érdekes megközelítési módja például a Holocaust történetének. De van létjogosultsága például az olyan vizsgálatoknak is, amelyek például azt próbálják meg tisztázni: hány csendőr vett részt a vidéki zsidók gettóba terelésében, kifosztásában, majd deportálásában 1944-ben Magyarországon. Lehet, hogy Pellét elsősorban a munkaszolgálatosokat kínzó keretlegények lelkiállapota érdekli, de azért folynak olyan kutatások is, amelyeknek az a céljuk, hogy megállapítsák, kik voltak a nyilas párt tagjai, milyen társadalmi közegből jöttek, mit követtek el 1944 telén Budapesten.

Pelle sajátos álláspontot képvisel a náci, illetve a bolsevik rendszer működésével, hatalomgyakorlási módszereivel és propagandájával kapcsolatban is. Hitler rendszerének alapvető antidemokratizmusa nem abban nyilvánult meg, hogy mondjuk négyévente, november első keddjén nem tartottak elnökválasztást, hanem a totális terrorban, az egypártrendszerben, abban, hogy a másként gondolkodókat, ellenzékieket koncentrációs táborba zárták, kiűzték az országból és/vagy agyonlőtték őket. Hitler rendszere népszerűségét nem a zsidóellenes politikának köszönhette, ennél sokkal prózaibb okok játszottak ebben szerepet. Hitler uralomra jutása után néhány év alatt, többek között az erőltetett ütemű fegyverkezési programnak és az általános világgazdasági fellendülésnek is hála, megszűnt a munkanélküliség Németországban. Hitler 1938-ig békés úton, mivel Angliát és Franciaországot sikerült blöffjeivel megtévesztenie, jelentős területeket csatolt (vissza) a Harmadik Birodalomhoz. Nagy meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy 1939. szeptember 1-jén a berlini utcákat nem özönlötték el boldog, a háborút ünneplő tömegek. A zsidókérdés nem volt Hitler szónoklatainak, írásainak központi témája.

Pelle szerint a nácik (antiszemita) propagandájukkal elbódították a németeket, a bolsevikok viszont csak gátlástalan terrorral tudtak hatalmon maradni. Ebben a kérdésben is téved. Milliók lelkesedtek Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Kádár, Mao Ce-tung rendszerében és rendszeréért. Ha Pelle elismeri a náci propaganda tömeghatását, akkor nehezen érthető, hogy a bolsevik propagandistáktól miért vitatja el „érdemeiket”. Csak azért, mert a náciknál valóban ritkábban éltek antiszemita és nacionalista jelszavakkal? Milliók életszínvonala látványosan javult a Szovjetunióban is, más „szocialista” országokban is 1945 után. Pusztán terrorral egyetlen rendszert sem lehet fönntartani az örökkévalóságig.

Pellének igen lesújtó a véleménye a hazai Holocaust-kutatások helyzetéről is. Tényektől nem befolyásolt tisztánlátással ítélkezik élők és holtak, publikált és nem publikált művek felett. Közel másfél évtizede, 1983 óta foglalkozom a magyarországi cigány és zsidó Holocaust történetével. Kutatásaimat olykor-olykor levéltári csinovnyikok, nem is sikertelenül, akadályozni próbálták, de azt nem tudom, hogy Pelle miféle ideológiai görcsökről és szakmai érdekekről beszél. Konkrét példáit sem tartom meggyőzőknek. Ságvári Ágnes levéltári dokumentumsorozatának könyv alakban való megjelentetését sokféle ok akadályozhatja, de az aligha szerepel ezek között az okok között, hogy ezekből a füzetekből kiderülne a magyar közigazgatás felelőssége a zsidó vagyonok kisajátításában. Egyrészt erről minden érdeklődő szabadon olvashat R. L. Braham monumentális, kétkötetes munkájának 1997 szeptemberében megjelent, immáron második magyar nyelvű kiadásában. Braham professzor bőségesen idézi Lévai Jenő, Munkácsi Ernő 1945 után megjelent, sok értékes információt tartalmazó munkái mellett a Vádirat a nácizmus ellen című dokumentumsorozatot is. Benoschofsky Ilona és Karsai Elek a Vádirat három kötetében 1958 és 1967 között becslésem szerint kb. 50-szer (ötvenszer) annyi dokumentumot tett közzé a magyar Holocaustról, mint amennyit Ságvári Ágnes és levéltáros segítői. Karsai Elek 1962-ben két vaskos kötetben publikálta a zsidó munkaszolgálattal kapcsolatos legfontosabb levéltári dokumentumokat is.

Amikor Schmidt Mária 1990-ben publikálta a Központi Zsidó Tanács tagjainak emlékiratait, valószínűleg nem is álmodta, hogy egyszer majd a Beszélőben mint a Holocaustot egyetemes, európai összefüggésekben tárgyaló történészt fogják ünnepelni. Schmidt munkájáról annak idején írtam a Kritikában egy igen éles hangú bírálatot. Szakmai felkészültségének hiányosságai mellett elsősorban a Zsidó Tanács totális rehabilitációjára tett kísérletét kifogásoltam.

Sajnálom, hogy Pelle Jánosnak nem állt eddig módjában azokat a tanulmányaimat elolvasni, amelyekben a magyar Holocaustot európai perspektívából próbálom, igaz, nem szociálpszichologizálva, tárgyalni. Külön is figyelmébe ajánlom a Múlt és Jövőben, a Kritikában, a Világosságban, a Századokban és a Kommentárban az elmúlt hét évben megjelent írásaimat. Pelle név szerint alig fél tucat magyar történészt említ, mint akik (természetesen téves úton járva, hiszen nem szociálpszichologizálnak) a Holocausttal foglalkoznak. Szerencsére ennél azért többen vagyunk. Ezúton ajánlom az érdeklődők figyelmébe a Teljes Evangéliumi Diák és Ifjúsági Szövetség (TEDISZ) gondozásában 1995-ben megjelent kötetet. A TEDISZ 1994-ben 26 konferenciát szervezett Magyarországon, ezeken az antiszemitizmus és a Holocaust történetével hivatásszerűen foglalkozó történészek mellett jogászok, pszichológusok, írók is igen értékes előadásokat tartottak. Pelle nem említi, hogy idén tavasszal jelent meg az 1994-es budapesti nemzetközi konferencia anyaga is, amelyet a magyar Holocaust 50. évfordulója alkalmából Braham professzor a Történettudományi Intézet és az Akadémia támogatásával szervezett. A konferencián amerikai, izraeli, angol és magyar történészek tartottak előadást. Pelle az 1996. decemberi Századokban két nagyszerű, Holocaust-témájú tanulmányt is találhatott volna. Berend Béla főrabbi népbírósági peréről Munkácsi Krisztina, volt szegedi tanítványom írt, Gáspár Ferenc pedig az 1944. októberi kiskunhalasi vérengzés felelőseinek (koncepciós) népbírósági perét elemezte.

Jelenleg a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet megbízásából kicsiny, de válogatott csapat élén állok. Munkatársaimmal (valamennyien képzett történészek, még teológus – Majsai Tamás – is akad köztük, igaz, például pszichiáter, pszichológus nincs…) járjuk az ország levéltárait, jegyzéket készítünk mindazon dokumentumokról, amelyek 1938–1945 között születtek, és kapcsolatban állnak a zsidókérdéssel. A jegyzékek számítógépes nyilvántartásba kerülnek, ennek alapján jelöljük ki mikrofilmezésre az anyagot. A mikrofilmekről egy másolati példányt a Budapesti Zsidó Múzeum Levéltárában helyeztünk el, az eredeti mikrofilmek pedig, ha nem is minden nehézség nélkül, de előbb-utóbb a Yad Vashemben lesznek. Havonta több tízezer felvétel készül, ennek az anyagnak a feldolgozása még hosszú évek megfeszített munkáját követeli meg. Talán érthető, hogy nincs sem időm, sem kedvem szociálpszichologizálással foglalkozni.

Goldhagen könyve valóban világsikert aratott, ha a sikert az eladott példányok számával mérjük. A McDonald’s éttermekben naponta több millió adag ételt adnak el, mégsem gondolja senki, hogy az lenne a konyhaművészet csúcsa.

• Vita