Mécs Imre

Nyomtatóbarát változat

A magyar társadalom nemcsak a politika síkján húzódott vissza, hanem szinte az élet minden területén. Nem vállalkozik, nem alkot, nem dolgozik, nem szervezkedik a magyar értelmiség, a magyar munkás, a paraszt. Két év teltei a politikai, közjogi rendszerváltás óta, s nem történt meg a tudati önfelszabadítás. Mi a magyar társadalom pártja vagyunk, annak érdekeit kívánjuk megjeleníteni és képviselni. Ehhez azonban meg kell ismernünk a magyar társadalmat, nem zárkózhatunk a tudományos elegancia elefántcsonttornyába. Meg kell ismernünk a társadalmat, nemcsak explicit nézeteit, hanem érzéseit, vélekedésének összetett, a logikai analízissel oly kevéssé megismerhető, közérzetként kifejezhető megnyilvánulásait.

„A népet nem lehet leváltani” – mondogattuk a forradalom előtt. Nem is hagyta magát leváltani. Egy közvélemény-kutatás eredményéből kiviláglik, hogy tagságunk mintegy 35 százaléka több fontos kérdésben másképp vélekedik, mint az ügyvivői testület nagy része. Megszabaduljunk tőlük? Legyen párttisztítás?

Nem! A tagságot sem szabad leváltani! Inkább meg kell ismernünk világosan nézeteiket, és fel kell vállalni azok képviseletét. Ez nyilván nem megy kompromisszumok nélkül. Egyáltalán nem biztos, hogy előnyös számunkra az az egységkép, amit kifelé mutatunk. Az ügyvivői testület valóban eléggé egységes, de nem tükrözi a tagság egészének nézetvilágát.

Sokkal helyesebb volna, ha szárnyak és platformok volnának az SZDSZ-ben, ezek tükröznék a tagság véleményét, s a párton belül értékes, termékeny vitákban alakulna ki a csiszolt megegyezés. A vezetésben helyt kellene kapnia minden szárny és platform képviseletének.

Keskeny profilú párt legyünk, vagy széles talpazatú váltópárt? Előbbi esetben csak akkor van esélyünk a kormányzásban való részvételre, ha külső koalíciót kötünk. Ez, mint az eddigi példák mutatták, nagyon körülményesen, ritkán és megbízhatatlanul hozható létre.

A másik lehetőség a belső koalíciók rendszere. A széles párton belül, világos arculattal rendelkező belső frakciók folytonos egyeztetése, vitája és kompromisszuma sokkal hatékonyabb eredményt biztosít.

A külső koalícióban elsősorban nem elvi alapon történnek a megegyezések, hanem inkább a politikai gyakorlati mechanizmusok mentén.

A belső koalícióban kialakult megállapodások sokkal erőteljesebbek és időállóbbak lehetnek, mint a külsők, így az állam és a kormányzás stabilitása szempontjából is meg-nyugtatóbbak és kiszámíthatóbbak.

Ehhez azonban a párton belüli nyílt vitákra van szükség, a tagozódások tudatos elősegítésére. Vállalnunk kell többarcúságunkat és sokszínűségünket! Liberális elveinkhez és életmódunkhoz híven a párton belül is rendeljünk értéket a különbözőséghez! Értékeljük azt, hogy különböző világnézetű, indíttatású és rétegekből származó társaink hozzánk csatlakoztak, elfogadták ELVI NYILATKOZATUNKAT és ragaszkodnak az SZDSZ-hez. Becsüljük meg őket, és gondolkozzunk el – közösen, velük együtt – arról, hogy miképpen kerültek egymás mellé ellentmondónak tűnő válaszok.

A vita, hogy „keskeny”, de „tiszta”, avagy széles talpazatú „gyűjtőpárt” legyünk, már 1988-ban, a Hálózatból való átalakuláskor, igen élesen felvetődött.

Végül ELVI NYILATKOZATUNKBAN egy igen széles párt alapjait raktuk le, amelynek politikai színképe a polgári radikalizmustól a szociáldemokráciáig terjed.

Úgy vélem, elvi alkotmányunkhoz kell visszanyúlnunk, valahányszor kételyeink támadnak, vagy zavarba jutunk, mint most is.

Az országgyűlési választásokon abszolút értékben alig kaptunk kevesebbet, mint az MDF (1 050 799 szavazatot az 1 214 359-cel szemben).

Soha Magyarországon szabadelvű párt ilyen eredményt még nem ért el! Ez kötelez bennünket. A múltban, amikor többé-kevésbé parlamentarizmus volt nálunk, a nagy kormánypárti tömörülésekkel szemben soha nem tudott kialakulni jelentős ellenzéki erő, amelynek bárminő reális esélye lett volna a kormányzás átvételére. Mindazoknak, akik ott ültünk az Ellenzéki Kerekasztalnál, de azoknak is, akik felelősséget éreznek az egészségesen működő politikai rendszer kialakulásáért Magyarországon, legfontosabb feladatunk, hogy elősegítsük a politikai váltógazdálkodás feltételeinek megteremtését, és megakadályozzuk az egységes párt”-féle hegemóniák kialakulását.


Ebből „more geometrico” levezethető az SZDSZ történelmi feladata, az, hogy váltópárttá legyen, és alkalmassá tegye magát arra, hogy a lakosság jelentős hányadának bizalmát megszerezze. Ez minden egyarcúságnál, minden „tiszta” profilnál fontosabb alapkövetelmény.

Nyilvánvalóan színképünk kiterjesztése és alapelveink tágítása nem haladhat túl az ELVI NYILATKOZAT konszenzusán.

Kis János jól megfogalmazta a liberális minimum négy alapkritériumát, de úgy gondolom, hasonlóképp szükséges volna nemzeti minimum lefektetése. Bár a szabadelvűségből, az emberi jogok deklarációjából levezethetők a NEMZETI MINIMUM alapelvei, amelyeket minden magyar politikai pártnak, velünk együtt, el kellene fogadnia, mégis, az ország keserű történelme, nemzeti érzelmeinek sokkoltsága, érzékenysége megköveteli, hogy ezt kifejtve, egyszerűen és érthetően deklaráljuk. Aki ismert bennünket, mindig is tudta, hogy képviselni kívánjuk a nemzet érdekeit, de ellenfeleinknek szükségük volt kozmopolita ellenségképre, és ezt bennünk találták meg. Egyes barátaim néha fel is dobták ehhez a labdát.

Hát pattintgassunk.

---

A közvélemény-kutatás szerint tagságunk 61 százaléka valamilyen szinten vallásos, míg 33 százalék nem az. Az SZDSZ tehát nem lehet vallásellenes párt, és nem is az. Így nem tükrözik a párt egészének a véleményét azok a masszívan antiklerikális vélemények, amelyek egyes tagjaink részéről a pápalátogatással kapcsolatban – többek között a Beszélőben – megjelentek. Bár a pápalátogatással kapcsolatos túllihegések nekem sem tetszettek, nem helyes, ha az egész pártot beszorítják a vallásellenesség és az antiklerikalizmus kalodájába. Egy kisebbség fulmináns antiklerikalizmusa vissza kívánja tekerni a történelem óráját száz évvel, és a szabadelvűség fő ellenségét a katolikus egyházban látja. E törekvésében hű társakra talál némely konzervatív (s a múlt rendszerben egyáltalán nem makulátlan) püspökben, akik viszont bennünk vélik láthatni az antikrisztus csapatát.

Ne tegyük ezt! Nemcsak pragmatikus felfogásból, miszerint nem lehet Magyarországon kormányozni a vallásos emberek és az egyházak ellenére, de saját tagságunk iránti toleranciából, tiszteletből s főként saját szabadelvűségünk okán.

Deklarálnunk kell a SZABAD ORSZÁG – SZABAD POLGÁR – SZABAD EGYHÁZ jelszavunkat. A vallásos emberek számára is előnyös, jó és elfogadható alternatívát kell kínálnunk. Azon kell dolgoznunk, hogy az egyházak valóban legyenek pártsemlegesek. Tagságunk 40 százaléka munkás. A fővárosban csak ott győztünk egyéni választókerületben, ahol munkások és bérből-fizetésből élők laknak. Bizalmukat nekünk adták és elvárják: képviseljük őket, érdekeiket. Nem kívánom most elemezni azt a posztkommunista közép-európai országokban egyetemes jelenséget, hogy a szociáldemokrácia nem tud feltámadni, de joggal feltételezhetjük, hogy a munkásság érdeklődése a szociálliberalizmus felé fordul.

Tudatosan vállalnunk kellene az ő képviseletüket, megbízásukat „vissza kellene igazolnunk”.

Öntudatos, autonóm és szabad személyiségek alkothatnak valódi közösségeket. Fontos lenne elősegíteni a közösségek kialakulását. Célunk kell legyen olyan széles középosztály és polgárság kialakítása, amely magába foglalja a munkásság jelentős részét is.

Profi politizálásra kell áttérnünk. Világos, tiszta és jól érthető alternatívát kell felmutatnunk, meg kell szüntetnünk a csak tojásfejű politizálást, a tanulmánykötet-programadást. Magunkon viseljük eredetünk tulajdonságait. Tudós barátaink doktriner tanulmányokban tudják csak kifejezni magukat. Ez önmagában nem rossz dolog – hatékony is egy szűk, igen értékes rétegben, de érthetetlen és emészthetetlen a nagyközönség számára. Lemondjunk erről? Ne.

Egyszerűen, világosan is tudnunk kell kifejezni magunkat. Nem hiszem, hogy annak idején Roosevelt elnök a New Dealt, avagy Erhard a német újjáépítés programját csak többszáz oldalas és alig megemészthető tanulmánykötetben tudták volna kifejteni. Bizony világos tőmondatokban hozták a nagyközönség tudomására, mi a lényeg, miben különbözik elgondolásuk minden mástól, mit kell elfogadni.

Ha egy programot nem lehet világosan, egyszerűen és érthetően előadni, akkor az a program nem jó.

• Vita