Dávid János

Nyomtatóbarát változat

Hamarosan parlamenti bizottságok fogják tárgyalni a kormányzat által benyújtott új Munka Törvénykönyvét. Ma még semmit sem mondhatunk az ott kibontakozó vitáról, de a baljós fellegek már gyülekeznek. Valószínűsíthető, hogy a viták el fognak rugaszkodni eredeti tárgyuktól, s a bennük megjelenő, egymásnak nekifeszülő politikai és mozgalmi célok maguk alá temetik a vitatandó anyagot. Ez a veszély csak oly módon csökkenthető, ha világosan látjuk a várható vita mögött meghúzódó érdeket és célokat.

Érdekütközések és ellentmondások

A munkáltatók egyre gyakrabban találják magukat szembe, több, egymással harcoló-versenyző szakszervezettel. A szakszervezetek közötti versengés és harcok eredményeképpen megszűnőfélben van a vállalatvezetés és a szakszervezet közötti familiáris viszony. Az egymást ellenőrző, olykor követeléseikben egymást túllicitáló szakszervezetekkel nehezebb tárgyalni, s főként nehezebb a munkáltatói érdekek kompromisszumok nélküli érvényesítése. Ugyanakkor a vállalati szintű szakszervezetek dolgozói támogatottsága erősen megkérdőjelezhető. A szervezettség az elmúlt három esztendőben – becslésem szerint – 60 százalékkal csökkent, vagyis közel hárommillió dolgozó szüntette meg tagsági viszonyát. A régi SZOT-tól, majd MSZOSZ-től függetlenedő, illetőleg az újonnan alulról szerveződő szakszervezetek és munkástanácsok a lemorzsolódó hárommillió dolgozónak csak töredékét tudták felszívni. Így munkahelyi szinten súlyos legitimációs válság van, miközben a foglalkoztatás és általában a munkafeltételek romló körülményei között a kollektív megegyezés fontossága növekszik.

A régi ágazati szakszervezetek, valamint a szakszervezeti szövetségek tisztségviselői, azaz a „felsőbb szervek” pozíciói erősen inognak. Az ágazati szakszervezetek létének strukturális feltételei a gazdaságban végbemenő piac- és tulajdonváltással megszűnőfélben vannak. A munkaadói oldalon eltűnik, átalakul a partner – egyre kevésbé vannak már „ágazatok” –, így az ágazati, szakszervezet nem töltheti be legfontosabb funkcióját. Ez az ágazati szintű kollektív szerződés megkötése volt korábban, s lenne – ha lesz még egyszer valaha – a jövőben.

Az új rendszer, így a kormány is – legalább a jelmondatok és kívánságok szintjén – elkötelezte magát az alulról szervezett, hiteles dolgozói érdekképviseletek mellett. Felismerte ugyanakkor, hogy a súlyos megrázkódtatásokkal járó társadalmi átalakulás most azonnal erős és egységes tárgyalópartner(ek)et igényelne. A pártok – mind a hat parlamenti párt –, tapasztalván a társadalom növekvő elégedetlenségét, felismerték, hogy a Munka Törvénykönyvének vitája, a munka világának újraszabályozása különleges lehetőséget ad új kapcsolatteremtésre a társadalommal, de a gyorsított törvényalkotás nem hagy elég időt ahhoz, hogy kihasználják ezt a lehetőséget. Ezért (is) támadják a kormányt túlzott sietséggel, szakmai felületességgel.

Az üzemitanács-választások intézménye politikai jelentőséget kapott a tagdíjlevonásról és a szakszervezeti vagyonról szóló törvények megszületésével, az utóbbira épülne a szakszervezetek közötti választás a vagyonmegosztás. Ez a körülmény végképp átpolitizálja a Munka Törvénykönyve fölötti vitát.

Ilyen feltételek mellett kell higgadtan viszonyulnunk a Munka Törvénykönyvéhez, nem feledve, hogy a politikai rendszerben, a gazdaság tulajdonszerkezetében, a szociális struktúrában és nem utolsósorban az ember, mint munkavállaló jogaiban végbemenő változás kerülhet ugyan szervezeti érdekek középpontjába, de nem kerülhet szembe sem a piacgazdaság, sem a társadalom érdekeivel.

„Üzemi alkotmány” és a mi valóságunk

Tellér Gyula, az SZDSZ szakértője és egyben parlamenti képviselője a Beszélő szeptember 21-i számában körültekintő szakértő módjára ír a magyar munkaintézmények megújításának kérdéseiről. Megítélésem szerint helyesen vázolja föl a munkaintézmények „köreit” és kapcsolódási pontjait, utalva azokra a társadalmi és gazdasági problémákra (munkaadó és munkavállaló közötti szerződéses egyenrangúság, piacgazdasági működés és társadalmi ellenőrzés, privatizáció és tömeges létszámleépítés, munkaharc és munkabéke stb.), amelyek ma mind-mind nyugtalanítóan megoldatlanok a munka világában. Ragyogó, világos beszámolót kapunk az „üzemi alkotmányosság” német intézményeiről, az üzemi tanácsokról, amelyek a törvényekben és a kollektív szerződésekben rögzített munkavállalói jogok megvalósulását ellenőrzik.

Az olvasó csak mindezek elolvasása után ébred rá arra, hogy e kiváló ismertetés, a fogalmazás logikai rendező erejével kívánja mintegy átalakítani a valóságot, amely sajnálatos módon összekuszálja a magyar munka világát. Így jut el a szerző tanulmányának néhány soros zárórészéhez (a 14. ponthoz). Megállapítja, hogy az új munkatörvénykönyv-tervezettel a kormány lehetetlen feladatra vállalkozott. „Egyedül az vezetne célra, ha az egyes munkaintézményeket összehangolt terv alapján, de külön törvényben, pontról pontra szabályozná a parlament.”

Talán nem járok messze a valóságtól, ha úgy vélem, hogy Tellér Gyula, elolvasván az új munkatörvénykönyv-tervezetet, mélységes csalódottságában írta meg ismertetőjét a német üzemi alkotmányosságról, mivel annak írmagját is alig találta meg benne. Ebből vonta le következtetését: na megálljunk csak, így egyszerre nem lehet, hanem csak lépésről lépésre, külön törvényekben, mindent alaposan megfontolva. S szerintem igaza van: valóban nagyon lassan kell haladni a német üzemi alkotmányosság kiépítésével, mert közben a valóságot is mindig hozzá kéne igazítani a német valósághoz, esetleg a ’45 utáni német történelmet is meg kéne ismételni…

Üzemi tanács és szakszervezetek

Az új munkatörvénykönyv-tervezet szerint a nagyobb vállalatoknál kell felállítani üzemi tanácsot, amely szociális kérdésekben együttdöntési, a munkavállalókat közvetlenül érintő kérdésekben véleményezési, gazdasági, beruházási kérdésekben pedig informálódási jogot gyakorol.

Lényegében ugyanezekben a kérdésekben ugyanezek a jogok illetik meg a szakszervezeteket, de ezen felül ők köthetnek kollektív szerződést. A német rendszerből kiindulva ez abszurdum: túl kevés jog jut az üzemi tanácsnak, túl sok a munkahelyi szakszervezeteknek. A tervezet megkettőzi a jogokat, bár némileg csökkenti ezt a hatást, hogy az üzemi tanácsban valószínűleg a szakszervezetek képviselői is részt vesznek majd. Üzemi alkotmányosságnak nyoma sincs, mivel a gazdasági döntésekhez nem tapad véleményezési és konzultációs jog, és sem az üzemi tanács, sem a szakszervezetek nem ellenőrizhetik a munkaszerződések megkötését és felbontását.

Rossz-e ez így? Azt hiszem, erre nincs egyértelmű válasz. Választöredékek azonban megfogalmazhatók. A kormányzat álláspontja az év elején igen közel állt Tellér Gyuláéhoz. Komoly üzemi tanácsot akart, ebben a munkaadók is támogatták, meg az MSZOSZ is. Ezután jöttek a viták. A munkaadók szakszervezet-helyetesítő szerepet szántak az üzemi tanácsnak. Még érdekvédelmi jogot is adtak volna neki, nem törődve azzal, hogy az üzemi tanács nem kezdeményezhet sztrájkot, lévén részvételi (participációs) szerv, a német szisztéma alapján.

A terv szerint ágazati szinten kötötték volna meg a kollektív szerződéseket. De ki kötötte volna meg? Hiszen a szerződéskötési kényszert a polgári jog nem ismeri, az ágazatok amúgy is megszűnnek, a munkaadók egységét pedig a tulajdonosváltás, és a kiegyensúlyozatlan piaci helyzet kezdi ki. Így aztán a valóságban nem születne kollektív szerződés. De nem működne a szakszervezeti jogokon alapuló dolgozói érdekképviselet sem. Sőt a szakszervezetek is lassan elhalnának az üzemekben, hiszen mi másért volna érdemes a munkahelyeken szervezkedni, ha nem a kollektív szerződés miatt.

Kemény, sok hónapos vita érlelte ki az öszvérmegoldást: lesz üzemi tanács, de kollektív szerződést csak szakszervezetek köthetnek. Ezt talán a munkahelyi szakszervezetek is elfogadják.

Jó ez így? Attól függ, milyen alapértékeket képviselünk. Reméljük-e a munkahely világának demokratizálódását? Reméljük-e, hogy kiegyenesedett gerincű dolgozók fognak szót emelni önmagukért? Hiszen az üzemi tanács nálunk ismeretlen intézmény, a munkahelyi szakszervezetek az üzemi tanácsban a fölöttük lévő hatalom újabb fondorlatát látják. Ezért nem árt, ha viszonylag kicsi és ha nem kizárólagosan birtokolt jogkörökkel lép működésbe. Viszont ha a dolgozók akarják, és tudnak kommunikálni a munkaadókkal, még fel is ruházhatják az üzemi tanácsot valamiféle befolyással.

Több szakszervezet egy munkahelyen

Hogy sok munkahelyen több egymással versengő szakszervezet működik, nem szerepel Tellér Gyula tanulmányában, holott ez a tényező mind a dolgozók, mind a munkaadók szempontjából igen fontos. Az új szakszervezetek közül sokan komoly erővé is váltak, de szinte alig van ma munkahely, ahol teljesen átvették volna a régi szakszervezet szerepét. Tehát együtt kell élniük és a munkaadóval folytatott tárgyalások során dolgozniuk azokkal a szakszervezetekkel, amelyeknek ellenében létrejöttek. Az új szervezetek felpezsdítették a munkahelyi érdekképviseleteket, ettől sok helyen feléledt a régi szakszervezet is. A munkaadók és a kormány kiindulópontja az volt, hogy csak egyetlen, a legnagyobb szakszervezet jogosult aláírni a kollektív szerződést. Ez nem más, mint kirekesztés, amely a konfrontációt, nem pedig a munkavállalók szabad választáson alapuló, egymást kölcsönösen tiszteletben tartó együttműködését ösztönzi.

A szakszervezetek közötti augusztusi, szeptemberi egyeztetések során, amikor már minden más téren megállapodás történt, ez a kérdés még mindig függőben maradt. Végül a kormány az Érdekegyeztető Tanács utolsó ezzel foglalkozó ülésén állásfoglalásra kényszerítette a szakszervezeteket kompromisszumos javaslata az együttműködést helyezi előtérbe, de biztosítja, hogy a szakszervezetek közötti viták miatt ne fulladjanak kudarcba a kollektív tárgyalások. A szakszervezetek szeptember 14-én kénytelenek voltak kiteríteni kártyájukat. Az MSZOSZ kivételével minden, addig hezitáló szakszervezet lemondott a kirekesztés jogi lehetőségéről.

Milyen ez a megoldás? Alig van olyan európai és tengerentúli állam, ahol ezt a megoldást elfogadnák. Ott nem adnak jogi keretet az együttműködésnek, az erősebbé a hatalom. Itt talán nem hiba a továbbiakban is teret adni annak, hogy a szakszervezetekből kiábrándult dolgozók értelmét lássák a szakszervezkedésnek, mert ennek térje van, lehetőség nyílik a tárgyalásokra. Itt, ahol van esély arra, hogy vadnyugati kapitalizmus lesz, ez jó – legalábbis úgy hiszem.

Ami hiányzik, ami megoldatlan

A Tellér Gyula által felsorolt körök egymásba kapcsolódó hálóként jelenítik meg a munkaintézményeket. Az új Munka Törvénykönyv – amelyet, mint egységes rendezést Tellér nem tart szerencsésnek – sokat magába foglal ezekből az intézményekből. A szabályozás alapelvei megváltoztak a régi törvényekhez képest. Eltolódott a polgári egyéni és kollektív szerződés felé nagyobb hangsúlyt kap a kollektív szerződés. Ez elméletileg jó, csakhogy jó tárgyalókészséggel rendelkező, erős szakszervezeteket, s a munka, mint élő termelési tényező XX. század végi természetét megértő munkaadókat igényel. Mindkettő hiányzik. Nincs kultúrája a tárgyalásnak, a kompromisszumnak. A kompromisszum a mi tradícióink szerint nem szép, ellenkezőleg a gyengeség jele. Európában azt mondják, hogy a tárgyalási alku stratégiájában az a legjobb, ha olyan megoldást választunk, amelyben a „szemben álló felek” mindegyike nyer. Nálunk ez fából vaskarikának számít. Jó lett volna, serkentendő az európai eszmét, ha több szabály lenne, amelyről csak és kizárólag kollektív megállapodás alapján lehetne rendelkezni. A törvény azt mondaná, hogy egy adott kérdésben sem a szakszervezet, sem a munkáltató nem dönthet, ha arról nincs megállapodás. Kevés ilyen szabály van a tervezetben.

Az igazi probléma ma az, miképpen lehetne szabályozni a felmondást, a tömeges létszámleépítést, általában: hogyan lehet foglalkoztatáspolitikát csinálni. Ennek szabályozása részben a Munka Törvénykönyv feladata volna (amennyiben egyéni és kollektív munkavállalói jogokról van szó), részben a foglalkoztatási törvényé. Nem így történik, és nincs is összhangban a két törvény. Igen gyengén vannak az új munkatörvénykönyv-tervezetben megfogalmazva a dolgozok privatizációval kapcsolatos jogai. Szó sincs jövőbeli gazdasági pozícióikról, a privatizáció következményeiről. Valóban elvi álláspontot kéne megfogalmazni a munkavállalói tulajdonlás kérdésében, s egyéni, kollektív munkavállalói jogként megjelenítve kellene teret adni a vállalkozókészségnek. A törvénytervezet nem szól erről, mondván, ez más törvény feladata. Tellér Gyula zárt rendszerében viszont helyet kaphatott volna.

Végül az Érdekegyeztető Tanács státusáról. A benyújtott tervezet 99 százalékban a három oldal konszenzusán nyugszik. A konszenzus kereteit a kormányzati előterjesztés szabta meg. Persze van mit javítani a törvényen. Biztos azonban, hogy a jogok és a mértékek, amelyeket megszab, alku eredményeképpen alakultak ki, háromoldalú megállapodást tükröznek. Megítélésem szerint ez nagyon fontos, hisz a felek majd számon kérhetik egymástól a megállapodást. De most indul majd a parlamenti vita. Ezt nem korlátozhatja ÉT-megállapodás. Olyan helyzet állhat elő, hogy az egyik vagy a másik fél érdekeit tükröző módosító indítványok megtörik a felek konszenzusát. Akkor elindul a versenyfutás a képviselők egyéni indítványaiért. És vége, megkezdődik a harc. Ez semmiképpen nem lenne jó.

• Vita