Aczél Endre

Nyomtatóbarát változat

Azt mondani tudniillik, hogy ha Kelet-Európában valaki „Thatcher módjára gondolkodik a nemzeti kérdésről, (azt) nyomban kozmopolita internacionalistának bélyegzik” – majdnem szamárság.

Először is, tudomásom szerint a volt brit miniszterelnök soha nem fejtett ki összefüggő nézeteket a „nemzeti kérdésről”. Viszont tett számos olyan nyilatkozatot, amelyekből egyáltalán nem a „liberalizmus” és a „kozmopolitizmus”, hanem a brit kispolgár jellegzetes nemzeti és faji gőgje szólalt meg.

„Klasszikus” nemzeti kérdéssel egyetlenegyszer került szembe, kormányfői pályafutása legelején, az úgynevezett rhodesiai kérdésben. Itt, jellegzetes módon, kollégáinál jóval tovább tartott ki a fehér telepes kisebbség szupremációjának törvényesíthetősége mellett, és ha nincs Lord Soames és – főként – Lord Carrington bölcsessége, még zátonyra is futtathatta volna a rendezést.

Otthon a bevándorolt és betelepült faji (tehát nem nemzeti) kisebbségek (feketék, ázsiaiak) ügyei foglalkoztatták, mégpedig a szó – látszólag – matematikai értelmében. Hogy tudniillik túl sokan vannak – vagy kezdenek lenni. És, megint csak jellegzetes módon, ő nem azzal keresett érveket a bevándorlás megállítása mellett, hogy a brit kincstár valóban szűkös eszközei elégtelenek ennyi ember befogadására, hanem azzal, hogy „a brit nemzeti karakter, amely annyit tett a demokráciáért, a törvényességért és annyi minden jót hagyott maga után a világon, esetleg elmocsarasodhat” (might be swamped) a bevándorlóktól.

Soha semmi nem riasztotta őt jobban, mint nemzetének felolvadása („elmocsarasodása”) valamilyen nagyobb közösségben. Ez határozta meg viszonyát önnön politikai pályafutásának legnagyobb dilemmájához, az Egyesült Európához. Közönségesen szólva amikor csak tudott, „betett” az integrációs törekvéseknek. Függetlenül attól, hogy végül is ebbe bukott bele (egyik utolsó, látványos kísérlete volt, hogy a szabaddá tett kelet-európai országokkal „vizezze fel” a közösséget, megakadályozandó a már benne lévő tagországok gyors politikai és biztonsági integrálódását) egész attitűdjét mindvégig mélységesen befolyásolta az, amit Ralph Dahrendorf a németekkel szembeni félelemnek, az olaszokkal szembeni bizalmatlanságnak, a franciákkal szembeni megvetésnek, de legalábbis lenézésnek minősített. Pályafutása végén Mrs. Thatcher – a tőle telhető legnagyobb tapintatlansággal – fejére olvasta a kontinentális szövetségeseknek, hogy az ő parlamentáris tapasztalataik még csak össze sem mérhetők a britekével; majdhogynem a szemükbe vágta, hogy barbárok voltak még, amikor a britek már régen parlament útján működtették politikai rendszerüket. Hogy jönnek az ilyenek ahhoz, hogy holmi európai parlamentbe integrálják a Houses of Parliament-et – tette volna hozzá, ha sót akart volna hinteni a sebbe. De az „üzenetet” így is megértette mindenki.

Ha elragadta a – politikai számításokkal mindig jól elegyített hév, akkor Mrs. Thatcher igazán piti nacionalistának festhetett finnyásabb honfitársai és a külvilág szemében. Ennek legvisszataszítóbb példáival az ún. falklandi háború szolgált, amikor is a miniszterelnök aktív szerepet vitt a sovén indulatok felkorbácsolásában.

Legyen szabad azonban mindezt csak annak előhangjaként megfontolásra ajánlani, ami most következik. Tudniillik, Margaret Thatcher még elemi fokon sem rasszista. És ennek cáfolataként nem azzal a magától értetődő ténnyel fogok előhozakodni, hogy Nagy-Britannia színes faji kisebbségei a legteljesebb természetességgel élhetik a maguk autonóm kulturális életét; és ha nem szegnek törvényt, még a legóhitűbb nézeteket is intézményesen képviselhetik, sőt érvényesíthetik a felvilágosult közhatalommal szemben (ahogyan a mohamedánok tették a Rushdie-ügyben). Itt inkább arra utalnék, hogy az egyéni meggazdagodásnak, sőt a gátlástalan haszonszerzésnek az az eszményesítése, amely a 80-as években oly feledhetetlenné tette Margaret Thatcher nevét, a faji kisebbségek soraiból nagy számban hozott felszínre tehetséget, és „ágyazott meg” gyors üzleti sikereknek. Az önerős érvényesülésben Thatcher asszony mindig is a maga inkarnációját látta, és képviselőit módfelett kedvelte, fajra, színre, vallásra való tekintet nélkül.

• Vita