Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

Az évek meccse

Minek az éve volt 1969? Nem csak visszatekintve tesszük fel a kérdést. Akkoriban már nem volt mindegy, milyen évek szállanak a nyári fák alatt.

A hatvanas években verseny folyt a világban az évek értelméért. Mennél közelebb feküdt egy kommunista ország a Nyugathoz, annál inkább belátta: az éveknek illik valamivégre lenni. Talán ezért időzítették nálunk 1968-ban kereken január 1-jére a mechanizmust, a cseheknél meg 1969. január 1-jére a föderalizmust. Ezért törte a fejét Fidel Castro minden év végén, minek nevezze el a következőt.

Szegény kommunizmusok, nem sokáig élvezhették alattvalóik elismerését, amikor leálltak a durva dolgokkal, kémperekkel, koncentrációs táborokkal, és áttértek az életszínvonalban és más köznapiságokban folytatott vetélkedésre. Ez a versenystílus konkrét mutatványokat kívánt a kocsi-tévé-husi körben, felfogható haladást követelt, s ha mindez nem jött, lett sok frusztráció. Márpedig akármint ügyeskedtek a tábori hitvitázók és év-névadók szilveszter és újév között, mindig baj támadt újév és szilveszter között.

McLuhan éve: a holdutazás 

A „menjetek el” fel lett írva a falra 1969-ben, július 21-én délután. Bevallani nem merték, kimondani tiltották, mégis mindenki tudta, hogy Armstrong híres „kis lépésével” a Nyugat átvette a globális vezetést.

Elfogyott a szovjet űr-előny. Ez volt az első, egyetlen és egyúttal utolsó vezető teljesítmény, amely a kommunista parancsgazdaság képességeiből következett. És milyen látványosan fogyott el. Mekkora kihívás, mekkora happy end! A holdraszálláshoz fogható termelési dráma soha nem jött Moszkvából. Nem volt csekély a kommunikációs monopóliumot ért csapás sem. A televíziós közvetítéssel az amerikaiak belenyúltak a családba, és saját képernyőnkön felülírták az agitprop csatorna értelmezési hatalmát.

A határzárakra is virtuális megsemmisítés zúdult. Egy délutánra kiengedtek minket a globális faluba. Ha tetszünk érteni, a globális falu ugyanaz, mint a „szovjet hatalom + villamosítás”, csak éppen „kapitalizmus + televízió”. Az amerikaiak tulajdonképpen összehozták a kommunizmus ígérte közösséget: magát az emberiséget. Amikor hálásan hüledezve ugyanazt látja és érzi az egész világon minden náció és emberfia, azt csodának hívták a régiek.

Itt egyszerre ürült ki a szovjet életforma mindkét kínálata: a régi, kemény ígéret, hogy a szovjet vezeti a világot, meg az újabb, puhább ígéret is, hogy utoléri.

Katonai értelemben persze egyelőre csak az előny veszett el, maradt a döntetlen. Maradt tehát a kétkapus játék, az egységes világrend, a felosztott Európa, az ázsiai, afrikai kiszorítós játszma. Amúgy is szerették ezt az állapotot a hatalmak mindkét oldalon.

Woodstock éve

Nem úgy a fiatal értelmiség. Arra ugyan álmunkban sem mertünk gondolni, hogy ez az év is olyan lesz, mint a legendás ’68-as, amelynek hatása száz lezárt határon át is érzékelhető volt, azért valamiféle áttörésben mégiscsak reménykedtünk. Woodstock nem volt rossz, olyan volt, mintha mi is csináltuk volna. Még jobb: nem lehetnénk éppen mi 1969 globális üzenete? Megtörténhetnénk, kérem?

Nem akárhogy kívántunk jobb évet, hanem a haladás bontakozóban lévő újfajta fogalmai szerint. 1968 óta világos volt, habár kifejezni csak zenével lehetett, hogy Berkeley, Párizs, Prága: „męme lutte”. Nyugaton és Keleten egyaránt felállt egy virtuális internacionálé, azoké, akik uralomra egy csöppet sem vágytak, szabadságra viszont annál inkább. Ellenében a világrendnek, hivatalos hitvitájának, helytartóinak, fegyelmének, képmutatásának, a valóságos vagy hazudott többségeknek.

Nem mintha egységes történelmi terve lett volna a hatvannyolcasságnak, ahogyan az óbaloldalnak. Ellenkultúraként éppenséggel az „anything goes” amerikai kultúraideálja szabadult rá a világra, az önmagát díjazó fantázia, az öncélú egymás mellé rendelés – hogy néhány év múlva, máris megöregedve, posztmodernként komolykodjon magáról. Ám hogy minek kellene bomlania évről évre, az visszavonhatatlanul világossá vált.

„Csináld” – Abbie Hoffman és Jerry Rubin yippie könyvcíménél jobb hangulatjelentést aligha találok 1969 nemzedékéről.

Nehogy már csináld

Magyarországon 1969-ben azért még üressé váltak a tekintetek, ha a csinálhatnék kínos látványába botlottak. Csinálhatnéknak számított például a szabályfelejtés. Rajk Lászlót nagyon megverték az Ifjúsági Park ifjú őrei, amikor nyakkendő nélkül találták. Azóta sem hord nyakkendőt, mert nem felejt. Csak szabályt.

Egy másik jó barátot is köszönhetek annak az évnek. Konrád Látogatójának megjelenése ebbe a nehogy-már-csináld hangulatba trafált bele. Itt volt a bizonyíték, hogy az öncenzúra az egyetlen érdemes ellenfél, és hogy lehetséges a kompromisszum nélküli minőség.

Nekem Woodstock helyett néhány szerényebb csinálhatnékom volt abban az évben, köztük két „ifjúsági tanácskozás”. Mindkettő ott szerepelt a bűnlajstromon a Gyorskocsi utcában töltött napjaim alatt, 1970 tavaszán. Ebből tudhattam, hogy jó yippie voltam.

Az egyik a lillafüredi Fiatal Írók Konferenciája volt nyáron, ahol Utassy Joe-val demokráciát követeltünk. Ez úgy nézett ki, hogy ő kissámlit kért, hogy nagyobb szabadság legyen, én pedig a nagyobb szabadság kedvéért cenzúrát követeltem. „Akkor lehetne demokráciáról beszélni – mondta látnoki erővel Utassy –, ha például édesanyám a Március 15. téren felállhatna a kissámlijára, és szidhatná a kormányt. De demokrácia nincs, és ezért valakinek vállalnia kell majd a felelősséget.” Én pedig a szerkesztőknek való kiszolgáltatottság helyett minden irányzatnak saját alapítású folyóiratot kértem, amit maga tarthasson el, bele is bukhasson, és, nem bánom, legyen cenzúrahivatal, egyértelmű szabályokkal és felelősséggel. Mivel Magyarországon sámli és cenzúra nincs, nem figyeltek ránk. Kivéve persze az írószövetség Huszár Tiborral és Veres Péterrel megerősített vezérkarát, amelyik mindkettőnknél „túlfeszített ideálokat” vélt felfedezni.

A másik a bölcsészkari gyűlés volt ősszel, a párizsi 1968-as Assemblé General megkésett mása. Hadd ne térjek ki a különbségekre, például arra, milyen a KISZ égisze alatt demokráciázni. Ez már egészen tömeges kis csinálhatnék volt, az Egyetemi Színpad megtelt. Nem kevesebb, a diákhatalom lett volna a tét. A második napot már meg sem tartották, bevonultak a civil rendőrök, leszaggatták a faliújságokat, attól kezdve megint csak pecsétes engedéllyel lehetett cikket kirakni.

A kalóz Marcuse éve

Mintha az ország szorgalmasan olvasgatta volna Marcusét, a nyugati ifjúság öreg filozófusát. Nekem úgy tűnt, az általa leírt „represszív tolerancia” mintaországa vagyunk. Pedig a nép nem olvasta Marcusét. Könyve mindazonáltal megjelent, és épp ez a történet győzhette volna meg az „elnyomó türelem” fogalmának kitalálóját, hogy akad a kaliforniainál is ravaszabb manipuláló rendszer.

Marcuse kalózkiadásához éppen 1969-ben jutottam nagy izgalommal. Ez volt a világ legtürelmesebben kezelt szamizdatja. Ugyanis maga a pártkiadó gondozta a „Kossuth belső kiadványokat”, s értelmiségi elítéltek fordították hivatalos börtönmunkaként, nyilván boldogan. Aztán kézről kézre jártak a bölcsészkaron a funkci-fiak által otthonról elemelt számozott példányok. Kiváló volt a válogatás a hatvanas évek újbaloldali és liberális csúcsirodalmából. Marcuse Egydimenziós emberén kívül Galbraith, Fulbright, Aron, Trockij, Gyilasz könyveire emlékszem, egyik-másik közülük alapélményem lett.

A csehszlovák „normalizáció” éve

De lássuk, miért volt olyan szelíd a magyar. Talán magasan szálltak a reform-remények? Csakis az északi hideghez mérve tűnhetett úgy, hogy nem jegelték le a magyar olvadást. Akárcsak az amerikai holdraszállás jelentése, a csehszlovákiai invázió jelentése is nyilvánvaló volt. Magyarországnak 1956 után nem kellett sokat piszmognia 1968 értelmezésével.

Manapság gyakran olvasható a neo-kádárista gondolat, hogy a csehszlovák invázióban való részvétel tulajdonképpen megmentette a magyar különállást, és ezzel a reformot. Ez Románia látványos távolmaradásának fényében nem igazán tűnik bizonyítottnak. Csak annyit ér ez a gondolat, mint a neo-horthysták bizonykodása, hogy Magyarország nem kerülhette el a Szovjetunió megtámadását Hitler oldalán. Ezzel szemben arra biztos garancia volt a részvétel, hogy Magyarországon nem jut túlságosan messzire a reform.

Husák hatalomra kerülésével véget ért a csehszlovák „normalizáció”. Moszkva Közép-Európában a megszállásnál is nagyobb sikert ért el: össznemzeti ellenállási mozgalmak után immár a harmadik restaurációs rezsimet hozta létre. Elrendezték a három forradalmas ország viszonyát: Lengyelország és Magyarország közé járványügyi záróvonalat húztak, a csehszlovák „cordon sanitaire”-t. Térségünk, reformunk reménytelenül szovjet belügy, ez volt az év üzenete.

Hogy benne van ezekben a rendszerekben a halálos kór, azt sokáig nem mertük megsejteni. Kundera híres Közép-Európa-esszéje még a nyolcvanas években is csak a vereséget látta, de nem a legyőzhetetlenséget.

Holott például a cseh filmek előre elmondták. 1969-ben Magyarországon a sírva vigadás egy neme lett 1968 előtti cseh filmeket nézni félig titokban, néha „kisengedéllyel”. Talán vigasztaló volt tudni, hogy ezek odaát szigorúbban tiltott filmek, mint nálunk. De érdekes módon nem volt vigasztaló a filmek nagyszerűsége; az csak a veszteség nagyságát húzta alá, hogy bármi eltaposható. Kevés olyan filmtermés van a világon, amelyik nem öregszik; a cseh hatvanas évek ma is friss és zseniális. Mai szemmel 1969-ben is reményt kellett volna meríteni belőle.

Az úton végig kell menni

Áprilisban szinte egyszerre mondott le Dubcek és De Gaulle, az 1968-as szabadságmozgalmak két áldozata. Micsoda különbség! De Gaulle távozásával 1968 győzött, Dubcekéval 1968 vereséget szenvedett.

Számomra szinte személyes csalódás volt Dubcek magatartása, akiről kiderült, hogy a kedvező szituáció múltával már nem lel erőt magában az ellenálláshoz. Ekkor vettem észre, meglepődve, mennyire megváltozott a gondolkodásom. Dubcekkel kapcsolatos bosszankodásomból vettem észre, hogy meghatottan gondolok Nagy Imrére. Ez az érzelem szimbolikus volt, hiszen be kellett látnom, az lett belőlem, amit kihallgatóim már két éve látnak bennem: ellenforradalmár.

„Nem egy Botond” – erre a tiszteletlen és igazságtalan képzettársításra vetemedtem, látván Dubcek sodródását a lemondás felé. Úgy éreztem, az önégető Jan Palach tette legalább annyira Dubcek hallgatása ellen tiltakozott, mint a szovjet imperializmus ellen. Nem Nagy Imre vagy Jan Palach sorsát kértem számon, de azt igen: miért a magánbukást választja, ha már bukni kell. Távozzon olyan nyilvános harccal, amely megsemmisíti a bekebelező hivatkozásokat, s megnyitja mások számára a visszatérést az elhagyott igazsághoz.

A reform első éve utáni év

1969 első intézkedése az volt, hogy visszavonták a legjelképesebb gazdasági reformintézményt, a nyereségrészesedés kategóriáit. Elrendelték, hogy a vállalatok ezután építsék be az alapbérekbe az addig nyilvánosan meghirdetett nyereségrészesedést. Tulajdonképpen ez mentette meg a reformot. Hiszen 1968 végén a nagyvállalati munkásság felháborodása néhol oly heves volt, hogy… megtagadták a részesedésük felvételét. Nem csak azért, mert kevés volt. A magyarázat erkölcsi: a reform osztályradikalizmusában rejlett.

A történet háttere, hogy korántsem a reform volt radikális a vállalatok piacra lökésében, tulajdonjogaik elismertetésében, a monopóliumok letörésében, a privatizálásban, egyszóval semmiben, ami a politikai alapokat megrázhatta volna. A vezetőket sem igazán hajszolták meg, a teljesítménykényszer elmaradt, legfeljebb a felsőbbséggel kötendő új alkukat kellett megtanulniuk.

Amiben viszont nem ismert tréfát a reform, az a vezetők jövedelme volt. A piac elméletéből csak azt vette át teljes kíméletlenséggel, hogy a menedzsernek köszönhető a nyereség, meg is kell tehát köszönni neki rendesen.

Ez még rendben is lett volna, ha csöndben lopnak, „elvégre mindenkinek van főnöke”, ahogyan kollégáim mondták később a gyárban. A magyar reformerek azonban kommunista egyszerűséggel megneveztek három nyereségrészesedési kategóriát. Ezek alapján fizettek 1968 végén. Az I.-es kategória a felső vezető: igazgató, főkönyvelő, főmérnök. A szokásos fizetésén kívül felvehette annak majd 100 százalékát. A II. kategória a vállalati középkáder. Megkaphatta a fizetése felét a fizetésén kívül. Mindenki más a III. kategóriába tartozott, s legfeljebb a fizetése tizedét-tizenöt százalékát kaphatta meg nyereségrészesedésként.

Ezzel a Guinness Rekordok könyvébe illő húzással a magyar reform meglépte tehát, amire a kommunista bírálatok szerint a kapitalizmus, a fasizmus, a kizsákmányoló diktatúrák mindeddig csak vágytak, de megtenni nem merték, nehogy lelepleződjenek. Római számokkal megjelölték a társadalom valóságosan létező osztályait, ereszkedő sorrendben. A nómenklatúrát, a bürokratikus középosztályt és a rabszolgákat. Az első-, másod- és a harmadosztályt. Az állampolgárnak csak meg kellett keresnie a római számot a fizetési szelvényén, hogy megtudja, melyik osztályba tartozik arra a kis időre, az osztály nélküli társadalomig. Uralkodónak hazudott munkásosztályt ennyire még nem aláztak meg. Az új osztály ennyire ügyetlenül még sohasem fűrészelte el maga alatt a fát.

Na hát ezen kellett 1969-ben javítani. Meg is tették, ami rugalmasságról és politikai képességekről tanúskodott. Elbújtatták az osztályviszonyokat. Ma úgy hívják: tovább dolgoztak a kommunizmus lebontásán.

A Lenin-centenárium éve

Ez volt az ügyeletes vicc: „– Icuka, ne haragudjon, hogy szólok, miért gyűrött a blúza? – Jaj, Kovács elvtárs, bekapcsoltam reggel a rádiót, Leninre emlékeztek, bekapcsoltam a tévét, ott is Leninre emlékeztek, a vasalót már nem is mertem bekapcsolni.”

Az év jelszava szerintem ez volt: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog hagyni”. Közkedvelt szállóigéje: „Lenin is megmondta: ami nem megy, ne erőltessük.” Senki sem tudta ugyan, hol mondta volna ezt Lenin, de a nép szívéből beszélt. Valódi közélet dúlt akörül, hogy vajon a pillanatnyi ideológia dallamához mely szövegek illenek Marxtól és Lenintől. Szerencsére mindkét szerző grafomán volt – ez fontos része volt a vonzerejüknek, olyasmi, mint a mai rocksztárok átlagot meghaladó energiakibocsátása.

Azt hiszem, egyedül nekem sikerült betiltatnom Lenint a születésnapján. Ilyen a magyar yippie móka, Abbie Hoffman ugyanekkor zöldhasú bankókat osztogat bíráinak. Ősszel a filozófia szakos diákok javaslatomra bizottságot hoztak létre, amelyben – a manipulációk elkerülése végett – szavazással döntöttünk, hogy saját szövegeinek mely részleteivel köszöntsük fel az ünnepeltet. További csínyként lemondtunk a kommentár bármely formájáról is.

Most itt van előttem a mi Leninünk a BM-archívumból, az 1970-es izgatási ügyem iratai között hevert el. Titkossága frissen feloldva az adatkiszolgáltatási törvény alapján. Tussal kihúzták a „beszolgáltató” nevét.

Lenin összes kínos szövege. A forradalom hőse helyett a leninizmus túl későn magához térő kétségbeesett áldozatára leltek a válogatók. Ezt nem lehet felolvasni születésnapon. Lenint kínozni tilos.

Che Magyarországon, avagy: kinek éve lesz, ki meg éve lesz

Az is 1968 utóéletéhez tartozott, hogy népszerű volt akkoriban a kubai élcsapat. Kommunista létükre nyakkendő helyett szakállat viseltek a tribünön a vezérek, ezzel szemben szivaroztak. Az már kevésbé tűnt avantgárdnak, hogy a főszakáll hagyományos módon összetereli a tömegeket, s úgy ad nevet az esztendőknek, mintha az egészet ott találná ki a nép segítségével.

1968 Kubában így lett A Hős Gerilla Éve. „Mély megrendeléssel”, mondták erre Pesten. E sorok szerzője tisztelője volt Che Guevarának, mindazonáltal egészséges cinizmussal konstatálta baráti körben: a hős gerilla meg lett éve.

1969 pedig a Döntő Erőfeszítés Éve lett. Castro bízhatott benne, később senki sem emlékezteti majd erre. Így is történt, 1970-re meghirdethette a Tízmillió Évét, vagyis a tízmillió tonnás zafrát. Azt a kis cukornádaratást, ami kimaradt az előző évi döntő erőfeszítésből. Cukornád? Cukornám, fiam, ha volna…

Visszatérve Chehez: az ilyen posztmodern, hosszasan elnyújtott öngyilkosság, amilyen a Guevaráé volt, nem is igen használható másra, mint visszaélésre. 1969-ben Magyarországon számosan vetettük rá magunkat a bolíviai őserdőben két éve kivégzett forradalmár emlékére.

Bódy

Magyar Dezső és Bódy Gábor filmet forgatott Sinkó regényéből, az Optimistákból, s az 1919-es kommün figuráit „rávetítették” a hatvanas évekre: a hosszú hajú hippikre, a barettes guerrillerókra és a bicikliszemüveges filozófusokra. Bódy a pesti flaszterforradalmárokkal játszatott el minden szerepet, éppen ez a csoportkép volt a hab a sokrétegű anakronizmus tortáján. Hosszan kapacitált, hogy vegyek részt, de tudtam, hogy az a terve: mindenki az életbeli szerepét játssza majd a filmben. Mármint azt, amit Bódy belénk lát. Révai Gáborral például saját apját, Révai Józsefet játszatta, az angyalhajú Szentjóby gépkocsiból géppuskázott. Nem álltam kötélnek. Magam dolgoztam magamon, nem volt szükségem Bódy tükrére, hogy megvizsgáljam, mennyi bennem a terrorista, a talmudista, a tuttista és a pitiáner. De főleg az nem volt ínyemre, hogy Bódy fekete mágiának használja a celluloidot, és a filmszerepben megöljön. Tudtam, szerinte nem csupán a 19-es magyar desperadók és Che, hanem én is megérdemlem a megsemmisülést. (Márpedig én valóban optimista voltam.) Nem volt igazam: a pesti ideológiai alvilággal közös ifjúkori tablókép megérte volna Bódy szünet nélküli huzakodását.

Moldova

Moldova György is beszállt Guevarába, szokása szerint a piaci oldalon. Volt egy nagy előnye annak, hogy Che halott volt, a naplóját pedig eredeti formájában a közönség nem ismerhette, hiszen csak a „Kossuth belsőben” jelent meg. Így némi önkényes beleírással ponyvát lehetett gyártani Guevara naplójából, s ugyanakkor elkerülni mind a hamisítás, mind a plágium vádját. Egyszerűen csak az lett a cím: Moldova György: A napló. Copyright díjakat nem volt kinek fizetni, honoráriumot viszont volt kinek.

Jancsó

Jancsó és Hernádi Fényes szelekje volt a legkreatívabb játék a hatvanas évek ártatlan tiltakozó kultúrájával. Nagyszabásúan egybemosták a totalitárius óbaloldaliságot és a tekintélyellenes újbaloldaliságot. Nem csupán Jancsó vizuális forradalma volt világesemény, hanem az is, hogy egybefoglalták a keleti és a nyugati értelmiség csalódását.

Egy tőről fakad a lázadás és a manipuláció, a forradalom és a hatalom, a hit és az erőszak. Diákok, tiltakozók, önmegvalósítók, újszülöttek: déja vu, schon dagewesen. Az örök fehéringesek, a bürokraták mindig felülnek a bakra, a szépséges lázadó ifjúság az új elnyomás szekerét tolja. Mi már tudjuk.

A felszínen az 1947-es népi kollégiumok leszalámizásának és gleichschaltolásának sztálinista története futott. De a koreográfia ebbe belefonta a hatvanas éveket. Nemcsak a népbarát trikontinentális felszabadítókat, a maoista vörösgárdisták pusztító valóságát, de az ezek égi mását kergető nyugati és magyar diákokat is. Nem voltak megértőek a proteszt-szongos, katonakabátos, hosszú hajú világ iránt. Gyönyörűek vagytok, de mi is voltunk fiatalok. Nekünk ti csak ne legyetek anti-ez és anti-az. Tanuljátok meg az orosz leckét, a kínai leckét, a leckét.

Nem mintha nem okozott volna fejfájást a film orwelli üzenete. Ha a fehéringes disznók mindig győznek, akkor most is ők vannak hatalmon. Nagy vita volt a Fényes szelekről 1969-ben, keményen harcolt Aczél egész literátus csapata. Ők a Szegénylegények óta hagyományosan az erőszak „dekonkretizálását” kifogásolták Jancsó és Hernádi műveiben. Ezt úgy kellett érteni, hogy ha a mieink turbékolnának, a többiek meg röfögnének, akkor világosabb volna, hogy mi vagyunk a jók, és mások a disznók.

Jancsóék filmje meg sem állt a lázadás sikkjében tobzódó Cannes-ig. Ahová persze Rényi Péter kísérte el a filmet, nehogy értelmezési gond legyen. „Exportáltuk a vitát” – jelenti a Népszabadságban, tulajdonképpen büszkén. De a biztonság kedvéért cannes-i tudósítása mellett Pándi Pál cikke található. Támadja Hernádi Gyula Sirokkó című regényét, a beszédes Nem jó szél cím alatt. Megint dekonkretizálta az erőszakot.

Che a Gyorskocsiban

1969 folyamán a bölcsészkar és a szerkesztőségi negyed között csatározva magam is módszeres nyilvános visszaélést folytattam Che alakjával. Én persze a népszerű részre, a valahai bankelnök álláselhagyó képességére helyeztem a hangsúlyt. Hadjáratom eredményeként ősszel az Egyetemi Klub rendezvényén egy pillanatra már úgy érezhettem, megetettem az establishment-ellenes Guevarát az establishmenttel. Kétségbeesetten kiáltott fel a szelíd Simon István, a Kortárs főszerkesztője, aki az irodalmi esten a fiatal költőket moderálta: de hát mit kívánsz, talán a bakonyi parasztok fegyverrel szaladgáljanak a téesz-földeken? A Hordó zsúfolásig volt az éppen szétzavart kari gyűlés felajzott diákküldötteivel, akik hangos igennel hozták zavarba az almafák költőjét. „Elég lesz, ha a bankelnökök megteszik …” humorizáltam, aztán felolvastam „Che hibái” című, farkasbőrbe bújtatott bárányversemet. A jelenet végén látványosan átnyújtottam a kéziratot Simon Istvánnak, mint vak jós Cézárnak a petíciót. A funkci-csúfoló költemény végül az Új Írásban landolt decemberben, Jovánovics Miklós örök dicsőségére, s aztán a siker hihetetlen módon tovább fokozódott, a Népszabadság külön cikkben leplezte le a verset.

Hajdú Ráfis, a titokzatos nevű kritikus „Forradalom vagy anarchia?” című cikkében parttalan demokráciát vetett a szememre. Ez a prágai tavasz utáni évben különösen csiklandós volt. „Fiatal értelmiségünk ultrabaloldali rétege voltaképpen az abszolút demokrácia igényével lép fel” – így a nálam aligha idősebb Ráfis. Vajon hogyan tudta Ráfis kiverekedni magát a népszerűtlen álláspontból? Nos, a dialektika évtizedeiben ezt igen egyszerűen megoldották. Fölemelték a csapdát, és agyonverték vele a vadászt. „A parttalan demokrácia hirdetői és követelői megfeledkeznek róla, hogy a demokrácia osztályérdeket fejez ki, s így törvényszerűen csak korlátozott formában, megszorításokkal valósulhat meg. Ha a ma szükséges korlátozások felszámolására törekednénk, lényegében a munkás s a vele szövetséges paraszt (sic!) osztályuralmának létérdekeit kifejező szocialista demokrácia megszüntetését kísérelnénk meg.” Akkoriban ez mind belefért egy verselemzésbe.

Már ekkor gyanakodnom kellett volna. Az igéket figyeld, mondta a sorok között olvasás tudománya, s olvasd őket büntetőparagrafus címeként. „Uralom megszüntetésének kísérlete” – a dialektikán kacagva nem vettem észre, hogy a végeken járunk.

1969-ben utoljára szállt harcba az irodalompolitika a fiatal költők lelkéért, erről szólt a nyári lillafüredi konferencia is. De a kudarcokból már a politikai rendőrség vonta le a következtetést. Tavasszal már a Gyorskocsi utcában védelmezhettem a Cherről szóló verset, s gondolkodhattam a magánzárkában: ki kit evett meg.

Összefoglalás

1969-ben elkezdődött Magyarországon 1968, habár lassú felfutással. El is tartott viszont 1973-ig. Köszönet érte az elvtársaknak, szép volt.

• Beszélő évek – 1969