Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

Dalos Stasi-aktája, ez a kedélyes kortörténet, beletrafál a Történeti Hivatalról folyó itthoni vitába. Miről folyik a vita? A titkosszolgálatok III/III-as ügyosztályának aktáit bezúzták, a többi ügyosztályét nem; mármost a Szocialista Párt, melynek abszolút többsége van a parlamentben, s melynek parlamenti elnöke például épp a belügyminiszter volt a bezúzás idején, azt szeretné, ha csak a bezúzott III/III-as akták maradványaiba tekinthetnének be a polgárok, a ténylegesen megmaradt iratokba nem. A kémelhárítás érdekeire hivatkoznak, holott a polgárok csak a rájuk vonatkozó iratokat ismerhetnék meg.

Nem állom meg, anekdotázom, meg politizálok egy kicsit Dalos aktája körül.

1978-ban

évtizedes visszautasítás után megkaptam életem első nyugati útlevelét. Hatalmas erők dolgoztak rajta évek óta. Hans Magnus Enzensberger kicsempészte a Darabbér kéziratát, Heinrich Böll előszót írt hozzá, jöttek a nyugati kiadások, szaporodtak a meghívások, mindhiába.

Csak annyi történt, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatal behívott, és felszólított: pereljük be ezeket a nyilvánvalóan szerződés nélküli kiadásokat. „Én ezekkel a zugkiadókkal még perben sem kívánok állni, nemhogy szerződésben” – morogtam.

Mármost ez a Vörösmarty téri beszélgetés a „belső reakciós” III/III-as megrendelése volt, de ugyanígy a külföldön „felderítő” I-es és a külföldiek itthoni kapcsolatait „elhárító” II-es ügyosztály akciója is. Furcsa volna, ha nem mindháromé, hiszen közhely volt, hogy a kulturális külkereskedelmi vállalatok még a gazdasági külkereskedőknél is szigorúbb ellenőrzés alatt állnak, valójában elhárítós fedő- és fejőszervek.

Aztán megérkezett a DAAD-meghívás az egyéves berlini ösztöndíjra. A szokásos „közérdekű” útlevél-visszautasítás és meghívóim tiltakozásai után váratlan levél az útlevélosztálytól, mogorva „töltsön ki új kérelmet, a régit már elutasítottuk”.

Hogy is ne szállítottak volna az „elhárító” ügyosztályok is kiértékeléseket a tiltakozásokról, amikor a „politika” eldöntötte, hogy most már inkább menjen el a pasas.

Végül három év lett az egyből, Németország, Anglia, Franciaország, Amerika. A magyar hivatalnokok mindenütt készségesen meghosszabbították a kiutazási engedélyt, habár mindig csak hónapokkal, emlékeztetvén, hogy kérhetek kivándorlási papírt is.

Dalos Stasi-aktájának bizonysága nélkül is nyilvánvaló, hogy a kiutazásomat engedélyező döntés a másik két ügyosztályhoz tette át megfigyelésemet.

„Találjuk ki Nyugat-Magyarországot”

Könnyű volt a keletnémet polgároknak, hogy meglegyen a betevő bibói élményük, az állampolgári méltóság megszületésének lelki forradalma. Az országot lenyelő Nyugat-Németország egyszerűen elrendelte, hogy az egész világon irigyelt keletnémet kémhálózat érdemeire és jövőjére való tekintet nélkül lemásolják a mi 1956-unkat, s kiadják az iratokat.

Mint Dalos aktájából kitűnik, itt nincs kivételezés az ügyosztályok között. Mégis azt gyanítom, hogy dacára az aktákat kiszolgáltató Gauck-hivatal ártalmas működésének, ezek a nyugatnémetek valahogyan mégis megoldották, hogy ne menjenek veszendőbe a zseniális keletnémet hírszerzők.

A nyugattalan Magyarország kedves emberekkel, Végvári őrnaggyal, Lovas Zolival, Nyilvánosság Klubbal igyekszik pótolni a Wessie-ket és Gauck urat. Az SZDSZ kívánsága, hogy a Történeti Hivatal biztosítsa az iratok teljességét, szintén a földrajzi Nyugat-Magyarország pótléka lehetne. Sokaknak kormányon belül és kívül még ez a szerény pótlék is imperialista lerohanásnak tűnik, s ez arról tanúskodik, hogy legalább az irány jó. Ami viszont a nyugatmagyar-helyettesítő lerohanás tempóját illeti, vagyis a csigasasszét, például amikor Kuncze belügyminiszter nem takargatja tovább, hogy kevesli a kormány nevében tett saját előterjesztését a Történeti Hivatalról, akkor a hiba nem benne, és nem az SZDSZ-ben, hanem a földrajzban van.

1956 negyvenedik évfordulójára ki kellene osztani a káderlapokat, és édes lesz együtt ünnepelni.

„Nem koalíciós ügy”

Ez az ügy most nem koalíciós válóok. Az viszont koalíciós kérdés, hogy milyen igazán a szocialista párt, amikor demokratikus elkötelezettségének minősége tisztán, zavartalanul működik? Amikor nem Kónya-féle Jusztitia-tervekkel és „az ifjú Horn fogatlanító rúgásai” című tévékampánnyal kell megharcolnia? Amikor saját demokratikus elkötelezettsége alakítja a rendszert? Amikor neki kell lemondania a végrehajtó hatalom birtokában tovább szaporítható hatalmi előnyökről, kifejezetten csak az elvek, a rendszer kedvéért?

Az információs törvény önmagában nem válóok, s ha ebben a szocialisták nem képesek a rendszerváltásra, hozzá lehet írni a most mindennél fontosabb gazdasági rendszerváltás kedvéért kizsarolható bosszantások listájához. De hogy milyen igazán az MSZP, az fontos tapasztalat.

„Információs érdekvédelem”

Még egy fontos elhatárolás: ez az ügy nem a volt ellenzékiek érdekvédelme a magasabb államérdek ellenében, merthogy mindenáron látni akarják az aktáikat, akár a szolgálatokat is veszélyeztetve. Ez a mostani szocialista beállítás.

Öt év demokrácia után kevés dolgot utálok annyira, mint az önmagát közügynek felfújó érdekvédelem örökös ricsaját – a demokráciának ezt az álságos és mégis kiküszöbölhetetlen alapzaját. Remélem, nincs olyan ember, aki valaha is rajtakapott volna a volt ellenzékiségemen alapuló önérvényesítésen, bosszún, számonkérésen, megkülönböztetésen, a volt ellenfelek személye iránti legcsekélyebb kutakodást is beleértve.

Hanem annál inkább szó van itt a szocialista párt érdekvédelméről az információs felszabadulásban megtestesülő közjó ellen.

A hamis érdekvédelmi zene az ügynöktörvény és a Történeti Hivatal olyan beállításával kezdődik, mintha itt valami antikommunista akcióról volna szó. Holott – elsősorban a volt ellenzékiek törekvéséből – a magyar múltlezáró törvények alapvetően különböznek minden más volt kommunista országéitól. Mind a Demszky–Hack-javaslat, mind a Történeti Hivatal arról szól, hogy ne legyen büntetés, kirekesztés, számonkérés. Mind az „ügynöktörvény”, mind a Történeti Hivatal az állampolgár információs jogáról gondoskodik csupán, az egyik hogy politikusairól, a másik hogy önmagáról informálódhassék. S hozzá a garanciákról, hogy mindezt ne lehessen a volt elnyomók ellen felhasználni.

Akkor hát mi a baj? A dolog ott folytatódik, hogy ellentétben a megsemmisített III/III-as ügyosztállyal, amely a köznépet regulázta, a III/I és a III/II beszervezhetett párttagokat is, sőt, szociológiai szükségszerűség folytán elsősorban velük kellett dolgoznia, mert ők voltak a hivatásosan is utazó osztály.

Ez az érdekvédelem kissé osztályszerű. A feszültség ezért sűrűsödik az egyéni akták s nem az átvilágítás körül. Mit ér, mondja az abszolút többséget kapott, s mellesleg a demokráciának mint rendszernek már valóban elkötelezett volt funkcionárius, mit ér, hogy a bankárok, a diplomaták, meg a kádári és a mai társadalom más közös elitjei nincsenek az átvilágítandók között, ha egyszer a polgárok a Történeti Hivatal-béli magányos olvasgató időutazásaik során mégis megsejthetnek valamit egyik-másik ismerősükről? Miért vigasztaljon engem, mondja, ha az a valami legfeljebb csak egy-egy ember számára, mindig külön-külön, s publikációs tilalom mellett derülhet ki? Hogy bizonyosság nem lesz, legfeljebb úgynevezett belső intuíció, mert hiszen minden név ki lesz húzva? Hogy mindez senki ellen nem szolgálhat majd jogi bizonyítékkal, s nem csupán azért, mert erre alkalmatlan anyag, hanem mert ez tilos is? Hogy így nem is válhat társadalmi ténnyé, tehát politikává sem?

„Tetszettek volna…”

Semmi nem számít, egyetlen dolog miatt: mindeme megszorítások mellett néhány ember néhány emberről mégiscsak szerezhet benyomásokat. Hát ők úgy döntenek, hogy ők ezt nem akarják, mert ehhez megvan az abszolút többségük.

Nem vagyunk mi vesztesek. Nem hagyjuk, hogy vesztesek legyünk, amikor nem vagyunk azok.

Persze nem az volna a hír, hogy nem akarnak vesztesek lenni, hanem az, ha kiderülne, hogy az MSZP-nek ilyenfajta megreformálhatatlanul a múltba gyökerező osztályszerű identitástudata van. Nemhogy felszámolná utódpártiságát ezzel az igazán moderált információs nyitással, amelynél kisebb áldozatot volt uralkodó osztálynak még soha nem kellett hoznia a valahai és újkori demokratikus forradalmak történetében. Hanem ennyi veszteségecske is elég neki ahhoz, hogy utódpárt maradjon, s továbbra is tisztán osztályhatalmi Szempontból ítélje meg, kívánja-e támogatni a társadalom információs jogát.

 E pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akadnak-e olyan MSZP-sek, akik értik, mi a bajom. Akik e gondolatmenetben mást látnak, mint egy volt politikus bánkódását amiatt, hogy az SZDSZ ebben a kérdésben csak kérhet, mert nincs meg a saját ereje mégoly szerény kívánságának kivitelezéséhez.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondják a volt kommunisták is. Itt tartunk?

• Befejezetlen jelen