Mink András

Nyomtatóbarát változat

1951 decemberében, a Szabad Európa Rádió megalakulásának kezdetén az amerikai irányítók a következő általános direktívát adták ki:

„A műsorkészítőket figyelmeztetni kell arra, hogy természetes indulataiknak ellenállva ne keltsenek honfitársaikban hiú reményt azáltal, hogy nyugati katonai beavatkozást helyeznek kilátásba. Ilyenfajta remények felélesztése nemcsak, hogy nagyon rossz szolgálatot tenne hallgatóságuknak, de tökéletesen félreértelmezné a nyugati hatalmak jelenlegi politikáját. Ilyen megnyilatkozások nem hangozhatnak el a Szabad Európa Rádióban.”

Bár a Egyesült Államoknak a kommunizmus feltartóztatására vonatkozó politikai doktrínája az ötvenes évek folyamán némileg változott, és legalábbis a szólamok keményedését tapasztalhatjuk,[1] semmi okunk feltételezni, hogy 1956 forró napjaiban ez a direktíva érvényét vesztette volna, vagy a rádió munkatársai a lelkesedés hevében egyszerűen megfeledkeztek volna erről. Amennyire ma tudható – végső választ erre a Magyar Rádió Hangarchívumában feldolgozás alatt álló adásszövegek publikálása fog adni –, minden súlyos politikai mulasztása és hibája ellenére[2] a Szabad Európa Rádió ’56-os adásaiban soha nem hangzott el a fegyveres ellenállás folytatására buzdító és nyugati katonai segítséget kilátásba helyező híradás vagy kommentár. Volt szó segélyszállítmányokról, a forradalom győzelme esetén várható bőkezű nyugati gazdasági támogatásról, a nemzetközi közösség erkölcsi és politikai támogatásáról, arról, hogyan kell Molotov-koktélt készíteni, hogyan kell barikádot építeni. De katonai beavatkozásról nem.[3] Sokat fognak még vitázni arról, hogy Nagy Imre olykor útszéli pocskondiázása és Mindszenty bíboros istenítése mennyiben játszott szerepet az események radikalizálódásában és a tragikus vég bekövetkeztében. (A forradalom dinamikája alapján nekem az a benyomásom, hogy a SZER ilyen irányú propagandája jórészt célt tévesztett. Az viszont bizonyosra vehető, hogy a rádió Magyar Osztálya e tekintetben sem csúszott ki az amerikai vezetőség irányítása alól. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy miközben a SZER magyar adása a később kommunisták által kivégzett, a forradalom mártírjává magasodó Nagy Imrét nemegyszer kommunista gyilkosnak titulálta, addig nemzeti hősként, népe élére álló forradalmárként, a kibontakozás zálogaként ünnepelte a poznani válságban megrendült kommunista rendszert Lengyelországban végső soron megszilárdító Gomulkát. A SZER bizonyosan nem véletlenül volt az egyik irányban lojális és mérsékelt, míg a másik irányban türelmetlenül radikális.

A Szabad Európa Rádió 1956-ban játszott szerepével kapcsolatos viták jórészt arról folytak és folynak, hogy mit és miért mondott a rádió magyar adása a forradalom napjaiban és utána, illetve hogy kit terhel ezért a felelősség. Most mégsem ehhez a vitához szeretnék hozzászólni. Ehelyett néhány olyan tényezőre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek döntően befolyásolhatták nem azt, ami elhangzott, hanem azt, amit az emberek Magyarországon hallottak. A kettő nem mindig ugyanaz.

Rádió a rezsim ellen

Normális esetben a tömegmédiumoknak nem céljuk és feladatuk, hogy megdöntsék azt a rendszert, amelyre hatást akarnak gyakorolni. Úgy vélem azonban, nem kell különösen bizonygatni azt, hogy a Szabad Európa Rádió nem egyszerűen egy információközlő médium volt a sok közül. Létének oka és értelme az volt, hogy abnormális helyzet alakult ki Közép- és Kelet-Európában. William Griffith, a rádió politikai tanácsadója egy 1957-ben készült jelentésében így írt: „Az információ több mint egyszerű híradás olyan emberek számára, akik ki vannak téve a totalitárius propagandának, és gyakran hiányzik az a háttérismeret, ami alapján a híreket értékelni tudják. Annak érdekében, hogy a Szabad Európa Rádió hasznos információkkal lássa el hallgatóit, a rádió kényszerítve érezte magát arra, hogy magyarázza és értelmezze a híreket, és rendszeresen kommentárokkal egészítse ki azokat.”[4]

A rádió fő küldetése ennek a rendszernek az aláásása volt: az információk közlése nem egyszerűen a tájékoztatást szolgálta, hanem azt, hogy az információk közlése nyomán olyan politikai helyzet és közhangulat alakuljon ki, amelyik végső soron a kommunista rendszer bukásához vezet. Ha nem a rendszer megbuktatása lett volna a végső cél, akkor nem létezett volna a rádió, mert semmi szükség nem lett volna rá. A rádió léte tehát egy abnormálisnak tekinthető és tekintett helyzetre reflektált. A rádió létezése, minden közlése, megnyilvánulása ezt a mögöttes tartalmat hordozta, a rádió létezésének körülményei, pusztán az a tény, hogy külföldre kényszerített emigránsok működtetik, szintén ezt sugallta.

Ilyen körülmények között nemigen lehet arról beszélni, hogy a rádiónak egyáltalán lehetősége lett volna arra, hogy semleges tájékoztató médiumként működjön. Célja a kommunista propaganda információs monopóliumának megtörése volt, amely monopólium biztosítása magának a rendszernek egyik legfőbb politikai törekvése, sőt önmaga identitásának szerves és elválaszthatatlan része. Az ez ellen való fellépés sem lehetett más, mint direkt politikai cselekvés, beavatkozás. Az a kontextus, amiben tehát a rádió létrejött, és amelyik a működését igazolta, eleve meghatározta, hogy milyen módon működhet.

Ennek megfelelően a rádió valóban politikai üzenetet sugárzott, tanácsokkal látta el hallgatóit, hogyan lehet a rendszert kibekkelni, viselkedési mintát adott. Egy 1957-ben menekültek körében végzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek túlnyomó többsége az erkölcsi támogatást, útmutatást, a rendszer megváltoztatását, az emberek reményeinek az ébrentartását tekintette a rádió fő szerepének. (A fő hírforrás ezzel szemben – legalábbis állításuk szerint – nem a SZER volt, hanem a BBC magyar adása.)[5] A hallgatóság számára a zavarás ténye („rádiózavar-elhárítás”), illetve a tiltott rádióhallgatás („rádiókihágás”) elleni durva hatósági fellépés is azt a benyomást erősítette, hogy nemcsak a sugárzásnak, de az adás hallgatásának is direkt politikai jelentése van a rendszer számára. Kettős értelemben is: a zavarás és a hatósági fellépés egyrészt azt az információt hordozta, hogy a rendszer elhárítandó és komoly veszélynek tekinti önmaga számára a rádiót, illetve azt, ami elhangzik. A Szabad Európa Rádiót tehát nagyon is komolyan lehet és kell venni, hiszen mögötte elszánt, a rendszer bukását célzó politikai akarat áll. És már csak azért is komolyan kell venni, mert hallgatni kockázatos. A Szabad Európa hallgatásának puszta ténye, a tartalomtól lényegében függetlenül maga is politikai állásfoglalássá, az ellenállás egyik módjává vált.

Félelem és fenyegetés – a totális propaganda tükre

Az ötvenes években, a tömegtájékoztatás, a tömeges rádiózás és televíziózás megszületése idején általános volt az a feltevés (nemcsak Keleten, Nyugaton is), hogy a tömegkommunikáció döntő befolyást tud gyakorolni az emberek politikai véleményformálására, sőt egész lényüket, identitásukat is képes megváltoztatni. Ebben talán szerepet játszott az is, hogy sok elemző megdöbbenve tapasztalta, hogy a náci propaganda milyen sikereket ért el a harmincas években. A goebbel-si Weltanschauungskrieg (világnézeti háború) nyomán született meg az amerikai stratégák fejében a psychological warfare (pszichológiai hadviselés) fogalma a második világháború vége felé. Ebben a világháború idején felnevelkedett amerikai médiaszakértők (talán e diszciplína első igazi generációja) kezdettől döntő szerepet tulajdonított a rádiónak. A Szabad Európa Rádió létrehozása körül is ezek a médiaszakértők bábáskodtak. W. J. Convery Egan, a SZER 1954-ben kinevezett igazgatója egyenesen a németországi amerikai megszálló csapatok „sajtóparancsnokságának” éléről került a rádióhoz.[6]

William Griffith fent idézett megjegyzéséből tehát az is kiolvasható, hogy a Szabad Európa Rádió létrehozását nem kis mértékben az a hit és félelem ösztönözte, hogy a tömegmédia és különösképpen a totalitárius rendszerek tömegpropagandája képes teljesen átalakítani és a maga képére formálni az embereket. Ha nincs külső beavatkozás, ha nincs, ami ellensúlyozza a kommunista propagandát, akkor az emberek menthetetlenül áldozatul esnek az agymosásnak, és elvész a remény arra, hogy valamikor is képesek legyenek lerázni magukról a diktatúra igáját. E félelmek leképezték azt, amit a kommunista agitátorok is hinni véltek és reméltek, ezzel Nyugaton is magukévá tették azt a nézetet, hogy az ember hatékony propagandával véglegesen átformálható. Jellemző, hogy Kéthly Anna, a forradalom után emigrációba kényszerült szociáldemokrata pártelnök, miközben többször is keményen bírálta a SZER ’56-os tevékenységét, mereven elutasította azt, hogy a rádiót esetleg megszüntessék.[7]

A SZER műsorai egy részével is igyekezett tükrözni és így ellensúlyozni a totalitárius hatalomgyakorlás és propaganda technikáit. A Fekete Hang, a Jó tanácsok párttagoknak, az Éjjeli őrjárat és más hasonló műsorok egészen az üzemi párttitkár szintjéig lemenő személyre szabott fenyegetései és számonkérései azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a rádió valójában itt van, nem csak távoli megfigyelője, hanem résztvevője mindannak, ami Magyarországon történik. Nem nehéz észrevenni azt sem, hogy ezeknek a műsoroknak lényegében ugyanaz volt az ambíciója, mint amit a kommunista hatalmi gépezet tűzött ki célul maga elé: elhitetni – ezúttal az éteri pellengérre állított pártfunkcionáriusokkal –, hogy mindenütt ott vannak, mindenről tudnak, és mindent kézben tartanak.[8]

Tömegkommunikáció vagy tömegpropaganda

Magyarországon a rádiózás mint tömegélmény egyszerre jelent meg a totalitárius tömegpropagandával. A két dolog együtt bontakozott ki, és lényegében összekapcsolódott a hallgatóság számára. Az emberek a tömegpropaganda közegében tapasztalták és tanulták meg, mi az a tömegkommunikáció. Ennek véleményem szerint messzemenő következményei voltak arra nézve, hogy miként hallgatták az emberek a rádiót, és nemcsak a hivatalos állami adót. Azt tapasztalták, hogy amit hallgatnak, annak direkt politikai jelentése és jelentősége van, mindig határozott politikai szándék kifejezésére szolgál. A közlés szinte azonnal érezhető következményekkel járt a mindennapi életükben is. Az elektronikus média, a hírközlés és a konkrét politikai cselekvés közti különbség elmosódott. A totalitárius rendszer legfőbb törekvése az volt, hogy a közlés maga legyen a tett. A hallható információ nem a valóságról szólt, hanem maga akart lenni a valóság.

A Szabad Európa Rádió, ha hatékonyan akart megfelelni a saját elvárásainak, maga is azt a látszatot kellett hogy keltse, miszerint a szó mögött valódi erő, támogatás és elszántság van. Így nem csoda, hogy az 1956-os forradalom után a hallgatóság jelentős része elfordult a rádiótól. A csalódottság oka nem az volt, mint azt feltételezni szokás, hogy a beígért segítség végül elmaradt. A megkérdezettek túlnyomó többsége azt állította, hogy személy szerint soha nem hallott erre vonatkozó konkrét ígéretet a rádióban.[9] Más kérdés, hogy szinte mindenki azt mondta, másoktól hallotta, hogy elhangzottak ilyen ígéretek. Az ígéret ugyanis maga a rádió volt: „Ha komolyan és szenvedéllyel írtak rólunk, nem hihettük, hogy nem segítenek…” – mondta az egyik névtelen menekült. A vélemény az volt, hogy ha egy nagyhatalom polgárai egy ilyen intézményt felállítanak és működtetnek, akkor azzal akarnak is valamit… ha a nyugati rádiók mögött nem áll semmiféle erkölcsi vagy más erő, akkor ténykedésük nem más, mint cinikus üzleti vállalkozás…” – így a másikuk, „A SZER többé nem beszélhet NEM-ről, meg arról, hogy csak napokig kell kitartani, mert már otthon tudják, hogy a SZER mögött nem áll senki és semmi” – összegezte a konklúziót egy harmadik megkérdezett.[10] Azt még a rádió belső elemzése is önkritikusan elismerte, hogy tévesen mérték fel az adások hatását: „Úgy hittük, hogy erősíteni kell a szabadság iránti hitet. De ezen már nem volt mit erősíteni. Helyette megmondhattuk volna az igazat…”[11]

A megbukott rendszer


Az események és a remények alakulásának egyik fontos momentuma, hogy a magyarországi, és általában a kelet-európai kommunista rendszereket a hazai közvélemény túlnyomó többsége ideiglenes állapotnak tekintette. (Egy anekdota szerint Bibó István valamikor az ötvenes évek elején barátai túlzottan optimista jóslatait lehűlendő megjegyezte: meglátjátok, el fog ez tartani akár még egy évtizedig is.) A kommunista diktatúra az ötvenes években még csak néhány éves múltra tekinthetett vissza, közel volt még nem csak a háborút követő koalíciós időszak, de a háború és a háború előtti rendszer emléke is. Azt, hogy az emberek nem tekintették a kialakult helyzetet végleges állapotnak, mutatja, hogy az ötvenes évek elején a legsúlyosabb atrocitások időszakában is milyen eredménytelenül folyt a termelőszövetkezetek szervezése, hogy Nagy Imre 1953. június 30-i programbeszéde után a kínkeservesen összetákolt szövetkezetek túlnyomó többsége napokon belül felbomlott.[12]

Maga a rendszer is úgy viselkedett, sőt lényegéhez tartozott, hogy úgy viselkedjen, mintha állandó veszélyben és bizonytalanságban lenne. A klasszikus totalitárius diktatúra hatalmi technikája az állandó szükség és veszélyhelyzet fenntartása volt, amely vészhelyzetet jórészt maga a rendszer működése idézte elő, de egyben igazolta is az állandó beavatkozást és bűnbakkeresést. Folyamatosan kutatták a külső és belső ellenséget, emberek százezreit hurcolták meg politikai okokból, úgy tettek, mintha szabotőrök, kémek, ügynökök, osztályellenségek szervezett hada ellen kellene nap mint nap harcolni a túlélésért. (Ezzel mellesleg maguk kreálták, túlnyomórészt ex post facto, az ellenállást is.) A vészhelyzet előidézése és fenntartása volt a rendszer motorja.

De más jelekből is úgy vélhette az egyszerű halandó, hogy ez az őrület – a gumipitypang, a magyar gyapot, a májusi aratás, a sztahanovista mozgalom, a Szabad Nép-félórák, a „vesszen-Tito-láncos-kutya” – nem tarthat örökké. Alig négy évvel a kezdete után a rendszer megrendült, Sztálin meghalt, Nagy Imre elmondta kormányprogramját. A változás benne volt a levegőben, és a változás elakadása miatt érzett csalódás döntően hozzájárult a forradalom kitöréséhez 1956-ban.

A rendszer ingatagságáról Nyugaton sem vélekedtek másképp. A Szabad Európa Rádió is annak szellemében sugározta adásait, hogy a rendszer belátható időn belül megbukik. 1956. október 23-án pedig bekövetkezett az, amit mindenki remélt, jósolt, de amire valójában senki nem számított, és nem is készült fel: a rendszer órák alatt összeomlott.

A szeptember végi budapesti ’56-os konferencián William Griffith, akkori tanácsadó és Jan Nowak, a lengyel szerkesztőség hajdani vezetője is azt fejtegették, mennyire felelőtlenül radikális volt a magyar szerkesztőség, ellentétben azzal a mértéktartással, ahogy a rádió lengyel műsorai kezelték a poznani felkelést. Megint csak nem akarok belebonyolódni abba a kérdésbe, vajon a magyar adások radikalizmusa milyen mértékben tudható be a szerkesztők „felelőtlenségének” vagy az amerikai vezetés intencióinak. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az 1956. októberi lengyelországi és magyarországi fejlemények között volt egy alapvető különbség: Lengyelországban a párt és az erőszakszervezetek szilárdan a kezükben tartották a hatalmat, Magyarországon a párt felbomlott, a belső karhatalom pedig napok alatt szétszaladt. A lengyel szerkesztőknek (és az amerikai külpolitikai stratégáknak) volt egy stabil viszonyítási pontjuk, amihez mérhették radikalizmusuk avagy visszafogottságuk mértékét. Ott fel sem merült az a lehetőség, hogy a kommunizmus végleg megbukik, Magyarországon viszont nem állt fenn az a lehetőség, hogy az adott keretek között keressék az optimális végkifejletet, mert úgy látszott, összeomlottak a keretek. Idézzük fel egy pillanatra, hogy az ’56-ban „felelőtlenül uszító” magyar szerkesztők mennyire mértékletesek voltak 1953-ban, amikor szintén kedvező változásokra volt kilátás, de a rendszer stabilan állt. Nagy Imre miniszterelnökké választása idején, 1953. június 30-án a következő kommentár hangzott el a rádióban: „A közelmúltban sokszor tanácsoltuk magyar hallgatóinknak, hogy igyekezzenek elkerülni minden megbízatást, és különösen felelősségvállalást, mert súlyos veszedelem fenyegeti őket… Értelmes ember számára egyetlen magatartás képzelhető el a jövőben: félrehúzódni, meglapulni, kerülni a feltűnést.”[13]


Az 1956-os forradalom mint médiaesemény


Az 1956-os forradalom a második világháború utáni Európa talán első kiemelkedő médiaeseménye volt. Nemcsak azért, mert soha történelmi eseményről ilyen intenzitással és ilyen látványos helyszíni részvétellel nem tudósítottak a világsajtóban. Budapesten és a nyugati országrészben hemzsegtek a nyugati tudósítók, újságírók és fotósok, akikkel az utca embere korábban egyáltalán nem találkozott (ez már önmagában is azt az érzést kelthette, hogy a Nyugat itt van). Az emberek kitették az ablakba a rádiókészülékeiket. 1956-ban a tömegmédia nem csak megfigyelője, hanem résztvevője és alakítója is volt az eseményeknek. Nemcsak a T–54-es tankok debütáltak 1956 októberében Magyarországon, hanem az elektronikus média is, mint a történések aktív részese és alakítója. Különösen vonatkozik ez a Szabad Európa Rádióra, amelynek zavarása október 23-a után megszűnt. John Matthews hívta fel talán először arra a figyelmet, hogy a Szabad Európa Rádió azzal, hogy a híreket, beleértve a vidéki adók híradásait is, rendszeresen visszaközvetítette az egész országra, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forradalmi hangulat olyan gyorsan terjedjen. De a Szabad Európa Rádió más módon is aktív szerepet vállalt. Nemcsak híreket közvetített az ország egyes részei között, hanem részt vett a segélyszállítmányok szervezésében és irányításában. Felfogta, szervezte és visszaközvetítette az ország különböző pontjairól érkező híreket, kéréseket, felhívásokat. Leginkább arra az akciójukra voltak büszkék, amikor a debreceni kórház sürgős kérésére megszervezték Svájcból egy vastüdő légi úton történő szállítását az alföldi városba.

Ez a szerep csak még hangsúlyosabbá vált november 4-e után. Miközben folytak a harcok, a Szabad Európa Rádió továbbra is rögzítette és visszaközvetítette az egyes felkelő csoportok helyzetjelentéseit, segélykérő felhívásait. Ezek között számos híradás szólt helyi és időleges harci sikerekről, melyek hitelességéről persze nem lehetett meggyőződni. A helyi adások információi alapján a rádió beszámolt a szovjet csapatok mozgásáról, menekülési útvonalakról, kitörési pontokról. Ezáltal az a benyomás keletkezett, hogy a harc még javában folyik, még semmi nem dőlt el, a nyomasztó szovjet túlerő ellenére még minden lehetséges. Miután az országban teljes káosz uralkodott, nem volt hatalmi központ, vagy legalábbis olyan autoritás, amit az emberek elfogadtak volna, a Szabad Európa Rádió adásaival, és a hazai hírek visszaközvetítésével akaratlanul is maga vált valamiféle autoritássá, orientációs ponttá. Ez maradt az egyetlen „irányító” központ a gyűlölt Kádárékkal és az oroszokkal szemben.[14]

Nem ígértek segítséget. De nem is kellett ígérniük, hogy ezt hallják azok, akik hallgatták őket. November 4-e után ugyan mi más adhatott volna értelmet, igazolást a még harcoló felkelők számára, mint a remény, hogy jön a segítség. Sőt, mi más igazolhatta volna, hogy egyáltalán volt értelme ezt az egészet elkezdeni? A Nyugatba vetett remény a felkelők, de talán az egész ország önigazolásának szerves részévé vált. Nyugat felé pedig a rádió volt az összekötő kapocs; a rádión keresztül hívták és várták az amerikai ejtőernyősöket, az ENSZ-csapatokat, az olasz önkéntes hadosztályt – mindazt, aminek azokban a novemberi gyászos napokban idehaza híre kelt.

Nagyon valószínű, hogy a Szabad Európa Rádió indirekt módon nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-rendszer olyan gyorsan konszolidálódott. A rádió léte, hangvétele és adásai tudatosították az emberekben, hogy történjék bármi, nem lesz beavatkozás, a kommunisták maradnak. A látens ígéret és a valóság közötti kontraszt értette meg velük, hogy Nyugatról nem várhatnak semmit.[15] 1956 novemberétől a kádárista sajtóban majdnem minden nap megjelent egy cikk a kémközpontként és ellenforradalmi főhadiszállásként működő, uszító Szabad Európa Rádióról. Éveken át a rezsim fő propagandatémái között szerepelt a SZER. Ennek két nyilvánvaló oka is volt: egyrészt a nyugati katonai fenyegetés bizonygatásával kellett igazolni a szovjet beavatkozást. Egyszersmind ez arra is magyarázatot kínált, miért nem tudták az öntudatos magyar kommunisták önmaguk megvédeni a néphatalmat: mivel nemcsak a belső reakcióval, hanem az egész világimperializmus túlerejével kellett megküzdeniük. Ezek a sületlenségek és rágalmak bizonyosan jórészt hidegen hagyták a magyar közvéleményt. A Szabad Európa Rádió szerepének sulykolásában azonban lehetett egy harmadik, rejtett üzenet, ami viszont igencsak célba talált: vésse mindenki az eszébe, hogy onnan csak szép, buzdító szavak jönnek, a valóság azonban itt mi vagyunk.

Epilógus

Hegedűs B. András az 1956-os forradalom 40. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencia megnyitó ülésén kicsit keserűen beszélt arról, hogy 1989-ben, a rendszerváltás idején elmaradt a katarzis, a felszabadulásnak az az élménye, ami ’56-ban megvolt, hogy a tragédia után keserű csalódás és beletörődés kövesse. 1990 őszén, a taxisblokádban mintha ez a frusztráció tört volna föl az emberekből, hogy azután egy hajdan elveszett forradalom elfojtott emlékének szánalmas megidézése újabb gyötrő emlékként vesszen a közfelejtés homályába. A taxisblokádban a fő szerepet egy másik rádió, a taxisok CB-rádiója játszotta.

Jegyzetek

[1] Az amerikai külpolitikai irányvonal és a Szabad Európa Rádió viszonyának alakulásáról újabban l. Borbándi Gyula: Magyarok az Angol kertben. Európa Kiadó, Budapest, 1996; Uő.: Magyarok felelőssege a SZER ’56-os szerepében, Magyar Hírlap, 1996. szeptember 30.; Révész Béla: A félreértések rádiója, Rubicon, 1996/10.

[2] Az első részletes, szövegszerű beszámolót erről Benkő Zoltán publikálta a Valóság 1993/7. számában.

[3] William Griffithnek, a rádió egykori politikai tanácsadójának nemrégiben nyilvánosságra került 1957-es memorandumában a következő olvasható: Október 27-én elhangzott olyan adás, amely „elég egyértelműen utalt arra, hogy ha a felkelőknek sikerül egy központi katonai parancsnokságot létrehozniuk, akkor külföldi segítség várható.” Másnap: „A magyaroknak folytatniuk kell a kemény ellenállást, mert ez nagy hatást fog gyakorolni arra, hogy a Biztonsági Tanácsban hogyan kezelik a magyar kérdést.” L: Hungarian Rebels Pushed to War, Washington Post, 1996. szeptember 28. A cikk címének sugalmazása ellenére e kétértelmű megnyilatkozások sem beszéltek kifejezetten katonai segítségről, arról nem is szólva, hogy a forradalomnak egy olyan időszakában hangzottak el, amikor a felkelők voltak „nyerésben”, és még esély látszott arra, hogy a kommunista diktatúra végleg megbukik Magyarországon. Ezért ezek az adások sem értelmezhetők úgy, hogy a Szabad Európa Rádió ezzel céltalan háborúba és biztos pusztulásba kergette volna magyar fiatalok ezreit.

[4] RFE and tbe Revolution, Nyílt Társadalom Archívum, ’56-os gyűjtemény.

[5] The Hungarian Listeners of Western Broadcasts. An Audience Reaction and Attitude Survey Based on 315 Personal Intervieiws With Hungarian Refugees, RFE Munich, 1957, Nyílt Társadalom Archívum.

[6] Egan karrierjéről l.: Robert T. Holt: Rádió Free Europe, University of Minnesota, 1958, 47–48. o. A pszichológiai hadviselés fogalmának gyökereiről l. még: Thomas Bass: Balloons and Broadcasts: Infiltrating the Internationalist barríer Drviding East from West, Kézirat, CKU, Political Science Department, 1996, 22–25. o.

[7] New York Times, 1956. november 30. Arra a kérdésre, hogy bezáratná-e a rádiót, Kéthly így felelt: „Természetesen nem! A Szabad Európa Rádió ma az egyetlen összekötő kapocs Magyarország és a külvilág között.”

[8] A rezsim és a rádió egymástól való kölcsönös függéséről az ötvenes években l. Thomas Bass: i. m. 4–5., 13. o.

[9] L. Items: RFE 1956–57, Nyílt Társadalom Archívum. A menekültek beszámolói közül mindössze két olyan van, amely szerint valóban hallani vélték, hogy jön a nyugati segítség, de az egyik nem tudta megmondani, vajon valóban a Szabad Európa Rádióban hallotta ezeket, a másik pedig csak azt állította, hogy rossz volt a vétel, ezért csak szövegtöredékeket hallott.

[10] L. 7. jegyzet.

[11] RFE mid tbe Revolutioti, Nyit Társadalom Archívum, ’56-os gyűjtemény.

[12] Az ellenállás jellegzetességeiről l. Rév István: The advanteges of being atomized, Uisscnt, 1987/2.

[13] MTI, Szigorúan Bizalmas, 1953. június 30. Mikrofilm, MTI Könyvtár.

[14] Litván György észrevétele.

[15] Rév István: Records on the 1956 Hungarian Revolution in Open Society Archives, Reference Material, OSI, 1996, Introduction 2–3. o.

• Befejezetlen jelen