Vissza a főcikkhez →

„(…) Ugyan miféle alapon, milyen erkölcsi jogon merészelik azt hirdetni a mikrofon előtt a rendszer olcsó kufárai, hogy a végpillanatban mégiscsak megszületett a nagyszerű, mindent kibogozó megoldás? Az lenne a még kellő időben elcsípett utolsó pillanat, az lenne a bölcs megoldás, hogy a nemzet kinn pusztul a barikádokon, szemben vele Nagy Imre vörös tankjai, fölötte pedig Nagy Imre statáriuma? Nem megoldás ez, hanem árulás és mészárszék, kiáltványszerkesztő urak! (…)

Ám ismerjük el, hogy noha az utolsó pillanat már régen elmúlt, és noha Nagy Imre már régen nem megoldás, ezt az elszalasztott végpillanatot és azt az eljátszott megoldást meg lehetett, vagyis kellett volna ragadni. Meg lehetett volna ragadni akkor, ha Nagy Imre a nép élén, nem pedig a nép ellen veszi át a hatalmat. Az utóbbi hónapok szabadságküzdelmeiben az ő neve csillogott az élen. Most, amikor e tragikus hét elején a népmilliók felsorakoztak, ezeket a népmilliókat Nagy Imre maga mögött tudhatta. Éppen csak cselekednie kellett volna, úgy, ahogyan Gomulka cselekedett Varsóban, egyetlenegyszer odaütni a Akadémia utca asztalára, és a bűnös múlt már nincs is többé, a megújhodási folyamat útnak indulhatott volna. De Nagy Imre nem ütött az asztalra. Illetve nem az asztalra ütött, hanem arra a népre ütött, amely hajlandó lett volna őt vezérének elfogadni, hogy új utakon, új sorsba vezesse. Statárium és a szovjet hordák: ez volt az ibseni népbarát válasza a nemzetnek. (…) Azt mondotta, hogy a felkelés leveretése után széles körű népfront-kormányt alakít, a felkelés leveretése után reformprogramot terjeszt elő, a felkelés leveretése után tárgyalásokat kezd a szovjet–magyar egyenjogúságról. A felkelés leveretése után oda hat majd, hogy Moszkva rendelje vissza megszálló csapatait hazánkból. Után… után… és mindig csak után…!”

• Befejezetlen jelen