Kun Miklós

Vissza a főcikkhez →

Az ősz szakállú, kitüntetésekkel teleaggatott szovjet uniformisát ma is büszkén viselő hadseregtábornok hetvenedik életévén túl váratlanul memoárírásra adta a fejét: „a dicső múltba” menekült. Az utóbbi esztendőkben egymás után napvilágot látó írásaiban büszkén felidézi azt a korszakot, amikor a szovjet birodalom határai egyre kijjebb tolódtak, amíg Jaltát és Potsdamot követően meg nem állapodtak.

Arról viszont Majorov nem szívesen ír, hogy a Kreml mindenkori gazdái általában a mégoly komoly geopolitikai térnyerést is kevesellték. Sztálin regnálásának utolsó éveiben Moszkva ezért is tervezte a harmadik világháború közeli kirobbantását. És ez rejlett amögött is, hogy a szovjet vezetés – meghirdetve „a békés egymás mellett élés” doktrínáját – a diktátor halála után sorra belebonyolódott a közel-keleti, latin-amerikai lokális „antiimperialista” háborúkba, s tevékenyen részt vállalt a fekete kontinensen meg Délkelet-Ázsián végigsöprő gerillaharcokban, sőt törzsi villongásokban. „Megvalósulni látszik Nagy Péter régi álma. A szovjet hadiflotta kifutott az Indiai-óceánra!” – jelentette ki büszkén gerontokrata társai körében az aggastyán Leonyid Brezsnyev, éppen a Szovjetunió számára annyi véráldozatot jelentő afganisztáni kaland közepén.

A Nyugattal és Kínával való fegyverkezési verseny által súlyosbított offenzív katonapolitikának – amely felgyorsította a szovjet birodalom erózióját – nagyon fontos szereplője volt Alekszandr Majorov tábornok. Pedig a káderlapja néhány ponton eltért társaiétól, hiszen rögtön az elején az állt, hogy kulákcsalád sarja. Ezért pályája során végig görcsösen bizonyítania kellett a rendszer iránti hűségét. Az alulról jött salf made mannek más téren is akadt behoznivalója: a szovjet-finn és a második világháború idején még lovasparancsnok volt. Ez a hadseregnem azonban az 1940-es évek közepén gyakorlatilag megszűnt a Szovjet Hadseregben. Ezért Majorovnak szabad idejében rengeteget kellett tanulnia, hogy átképezze magát. Enélkül aligha lett volna belőle, az egyszerű condottieriből az afgán hegyekben harcoló, híres hadseregtábornok.

Emlékirataiból jól látszik, hogy hadászati ismeretei mellett Alekszandr Majorov értett a kulisszák mögötti intrikákhoz is, és mindig ügyesen helyezkedett. Jól érzékelte, meddig mehet el egy-egy vita során, s kire érdemes „tenni” egymással rivalizáló elöljárói közül. A pártirodák folyosóin és a különböző hivatalokban saját bevallása szerint nagy biztonsággal manőverezett. Igaz, amint ezt moszkvai találkozásunk alkalmával elmondta, szíve mélyén mindig is megvetette „a független gondolkodású tisztek után vizslató komisszárokat meg kágébéseket”.

De arra vigyázott, hogy egy ponton túl ne konfrontálódjon velük. Különben Alekszandr Majorovot soha nem nevezték volna ki az egyiptomi vezérkar legfőbb szovjet tanácsadójává – márpedig 1965-1966-ban ő készítette fel Gamal Abdel Nasszer hadseregét az Izrael elleni hatnapos háborúra. A szovjet politikai vezetés s személy szerint Brezsnyev részéről táplált bizalom jele volt az is, hogy a tábornok négy éven át irányította a Csehszlovákia területén állomásozó több mint százezres szovjet csapatokat, majd a Moszkva által még a második világháború előtt elcsatolt három balti köztársaságot megszállva tartó csapatok parancsnoka lett. Onnan egyenesen a tűzvonalba küldték – Afganisztánba, ám közben megtarthatta másik komoly beosztását, a szovjet hadsereg szárazföldi erőinek helyettes főparancsnoki posztját is.

Kabuli küldetéséről szólván Majorov szokatlanul őszinte a memoárjában. Leírja, hogyan csalódott az alkoholista Babrak Karmalban, a véres zsarnokban és környezetében, miként emésztette fel energiáinak nagyobbik részét az afganisztáni szovjet nagykövettel meg az ottani kágébésekkel való civakodás. Az idealizált tábornok- és marsallportrékkal szemben roppant figyelemreméltó emlékezéseiben a szklerotikus szovjet pártpolitikusokat ábrázoló képcsarnok, köztük Jurij Andropov jellemzése. A könyv ezekkel a szavakkal fejeződik be: „Az afgán háború az utolsó lett azok közül, amelyeket a Szovjetunió folytatott. Az egyik legutolsó, öngyilkos akna volt, amelyre rálépve a hatalmas állam fel is robbant.”[1]

Az afganisztáni szovjet invázió leírásakor a szerző szégyenkezésére, késői megbánására utaló mondatok általában szervesen illeszkednek a szövegkörnyezetbe. De Majorov legújabb könyvében, amely a Benyomulás. Csehszlovákia. Az 1968-as esztendő címet viseli, már szinte nyoma sincs ennek az érzésnek. A néhány mai szemszögből írt, kötelezően „vezeklő” passzus idegen testként szerepel a műben, amelyet átitat az orosz birodalmi, nagyhatalmi hivalkodás, a lenézés a csehek – sőt olykor az inkább szovjetbarátnak tartott szlovákok – iránt; túlteng benne a xenofóbia, különösen pedig az antiszemitizmus.[2] Majorov tábornok, akinek neve gyakran szerepel az 1968-as „prágai tavasszal” foglalkozó szakirodalomban,[3] ma is alávaló politikusoknak tekinti a „prágai tavasz” két állhatatos szereplőjét, Frantisek Kriegelt és Josef Smrkovskyt, úgy ír a magyar 1956-ról, hogy az egy korabeli szovjet propagandairatban is megállná a helyét.[4] Hosszú oldalakat szentel a NATO állítólagos 1968-as támadási terveinek, ugyanakkor nagy empátiával beszél a Csehszlovák Népköztársaság elleni inváziót elrendelő Brezsnyevről és a parancsot boldogan végrehajtó marsallokról. A könyv azonban, amelyből néhány érdekes részletet közlünk, annak ellenére is rendkívül informatív, hogy a barikád túlsó oldaláról szemléli a ma már történelemmé vált múltat. Sőt: azzal, hogy Alekszandr Majorov tábornok papírra vetette emlékeit, s közreadta a megszállás napjaiban Moszkvába küldött bizalmas jelentéseit, mégiscsak elsőként törte meg azt a hallgatást, amire a Sztaraja téri szovjet pártközpontban meg a Frunze utcai vezérkari főnökségen egykor külön kötelezték.

Jegyzetek

[1] Alekszandr Majorov: Pravda ob afganszkoj vojnye. Szvigyetyelsztvo glavnogo szovetnyika. Moszkva. „Prava cseloveka”. 1996, 285.

[2] A könyv egyik fejezete a kis híján kirobbant 1968. december 31-i lázadás leverésével foglalkozik. „Természetesen a legrosszabbra kellett felkészülnünk. Ugyanakkor ismerve a jobboldaliak (a CSKP Dub˙cek-barát szárnya – K. M.) gyávaságát meg a csehek és szlovákok jellemét – ők ugyanis bőbeszédűek és bizonytalanok –, bizonyos voltam benne, hogy preventív módszereink meg az általunk bevetett erődemonstráció lehűti a legradikálisabb elemek lázálmait.”

[3] Antonín Bencík: Operace „Dunaj”. Vojáci a Prazské jaro 1968. Studie a dokumenty. Praha. 1994, 93., 122., 135., 136.; Jindrich Madry: Sovetská okupace Ceskoslovenska, jeho nornalizace v letech 1969-1970 a role ozbrojenych sil. Praha. 1994, 46., 57., 58., 142.; Antonín Bencik-Jaromír Navrátil–Jan Paulik: Vojenské otazky ceskoslovenské reformy 1967–1970. Praha–Brno. 1996, 276.

[4] „Mi is történt 1956-ban? (…) Az ellenforradalmár fegyveresek, akiket Mindszenty bíboros megáldott, Esterházy herceg vezetésével magukhoz ragadták a hatalmat Budapesten meg egy sor más városban. Kegyetlenül akasztani kezdték a kommunistákat, a magyar népi hatalom képviselőit. Követelték, hogy a Szovjet Hadsereg különleges hadteste vonuljon ki Magyarországról. (…) Csapataink elfojtották a lázadást, és hatalomra juttatták az össznépi bizalom kormányát, Kádár Jánossal az élén. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko tábornok páncélautón egyenesen a börtönből hozta el Kádárt a parlament épületébe.”

• Befejezetlen jelen