Vlagyimir Vedrasko

Nyomtatóbarát változat

1968. április 12.

Gyönyörű vasárnap reggel volt. Véget ért a téli hadgyakorlat, már csak az értékelés maradt hátra: le kellett osztályozni az alakulatok, magasabb egységek harci és politikai kiképzését, a parancsnokok, törzsek és politikai tisztek egész tevékenységét. A 38. hadsereg, amelynek immár második éve a parancsnoka voltam, Közép- és Nyugat-Ukrajna hét megyéjében állomásozott, azaz észak-dél irányban 300-350 km-es, kelet-nyugati irányban 700-750 km-es területen: irányítása rengeteg szervezőmunkát és állandó ingázást követelt. Előző nap érkeztünk a tulcsini laktanyába: ez volt a hadsereg legkeletebbre fekvő része, ezért külön odafigyeltem az ellenőrzésére, ezúttal a 17. gépkocsizó lövészhadosztály két ezredének és rakétaosztályának szemléjét akartam elvégezni. Ilmar Bruninieks őrnagy, a vezérkar hadműveleti osztályának főtisztje is velem tartott.[1]

– Na? Civilizáltan menjunk? – kérdezte indulás előtt Ilmar, aki ugyan tökéletesen tudott oroszul, de a lettek jellemző akcentusával ejtette a magánhangzókat.

– Igen, persze, civilizáltan.

Ez a „rejtjeles” nyelv lefordítva a következőt jelentette: ha az ember naponta több mint 350 kilométert akar megtenni úgy, hogy ki se száll az autójából, utána aligha képes keményen dolgozni. Márpedig nekem sokszor kellett ennyit autózni. Ezért aztán kidolgoztam a nagy távolságok bejárásának „civilizált” módszerét: egy órát vezetek maximális sebességgel (az ukrán utakon, Volgával ez se lehet több, mint 90-100 km/óra), utána lendületes járással gyalog megyek tíz percet, miközben a társam lassan követ az autóval. Így mind a fizikai, mind a szellemi kondíciómat meg tudtam őrizni. Amikor ennek a módszernek a bevetésére nem volt lehetőség, azt mondtuk Ilmárral: most „barbárul” megyünk. Ezúttal, ahogy említettem, „civilizáltan” érkeztünk Tulcsinba, remek hangulatban. Mindenütt minden csupa zöld, majd kicsattan a tavaszi nedvektől, a lőgyakorlat kiválóan halad. Egyszer csak megszólal a TTT (titkos tábori telefon), Vaszilij Zinovjevics Biszjanin vezérezredes, a kárpáti katonai körzet parancsnoka keresett. Nem volt bőbeszédű:

– Erőt, egészséget, Alekszandr Mihajlovics! 16 vagy legkésőbb 17 órakor jelentkezzen nálam, itt, Lvovban. Megértette?

– Igenis.

Ránéztem az órára: háromnegyed kilenc. Még „civilizáltan” is odaérünk.

Útközben próbáltam kitalálni, mit jelenthetett a körzetparancsnok hűvös, kissé ideges hanghordozása. Váratlan ellenőrzés? Kinevezés? Bármi elképzelhető. Mióta Grecsko marsall a honvédelmi miniszter, a Szovjetunió fegyveres erőin belül különösen megnőtt a hadsereg szerepe.[2] Ez nyilván személyes momentumokkal is összefüggött: Andrej Antonovics Grecsko 1941 közepétől a nagy honvédő háború végéig egymást követően öt hadsereget irányított, s hatalmas tapasztalata birtokában pontosan látta, milyen fokú felelősség terheli a hadműveleti-stratégiai egységek (katonai körzet, hadseregcsoport) és a hadműveleti egységek (hadsereg) parancsnokait. Az előbbiek katonapolitikai feladatokat láttak el: többnyire SZKP KB-tagok voltak vagy legfelsőbb tanácsi képviselők, a Szovjetunió és a szövetséges köztársaságok legfelső vezetőivel együtt vitatták meg a politikai kérdéseket. Általában nagyon jól képzett, legalább 35 évet szolgált tisztek voltak, megjárták a nagy honvédő háborút. A hadseregparancsnokoktól viszont, így tőlem is, a rájuk bízott magasabb egységek magas fokú harci készültségét kérte számon a miniszter. Az 1960-as évek végén a szovjet fegyveres erőket 20 katonai körzet és hadseregcsoport alkotta, ezeken belül 22 általános harcászati és gépkocsizó hadsereg volt. A hadseregparancsnokok átlagéletkora 45-48 év, a háborút század-, zászlóalj-, lovasszázad-, ritkábban ezredparancsnokként harcolták végig, s a háború után végezték el a katonai akadémiát, hogy utána végigjárják az egész ranglétrát. S most mind a Szovjetunió területén, mind a határokon kívüli hadseregcsoportban övék – miénk – a legnagyobb hatalom a csapatok kiképzésében és nevelésében…

Pontban 16 órakor jelentkeztem a körzetparancsnok irodájában. Behúztam magam mögött az ajtót és jelentettem:

– Majorov altábornagy jelentkezem.

Úgy tűnt, mintha kissé idegesen, kapkodva álltak volna fel az asztalnál ülők: három vezérezredes. Nem értettem, mitől olyan nyugtalanok.

– Na, nézzetek oda, ez már teljes harci készültségben jött – biccentett felém egyikük, Malcev, a körzeti katonatanács tagja, a többiek helytelenítő pillantásától kísérve. A feszült csönd tovább folytatódott. Povalij vezérezredes ekkor odavezetett egy írópulthoz, s az ott levő, lefelé fordított térképre mutatott.

– Olvasd el és jegyezd meg. Felírni semmit se szabad.

Mint minden katona, én is hozzászoktam a meglepetésekhez. Megfordítottam a térképet, ránéztem: „Térkép-parancs”, 1:500 000-es méretarány. Alatta apró gyöngybetűs tusírással: „…a 38. hadsereg bevonulása a Csehszlovák Szocialista Köztársaságba azzal a céllal, hogy elfojtsa, szükség esetén leverje területén az ellenforradalmat.” Kis zászló jelölte a szlovákiai Trencsénnél az én 38-asomat. Legalul Grecsko marsall aláírása, a másik sarokban tussal: „Készült 1 példányban.”

„Bevonulás” – tehát háború – villant keresztül az agyamon.

– Olvasd csak, olvasd – noszogatott Povalij.

– Azt csinálom.

– Harminc perc múlva indul a gépem.

A nyomasztó csendet ismét Malcev szakította meg:

– Kemény politikai–agitációs pártmunka áll előttünk. Tájékoztatni kell a katonatanácsot, a hadsereg politikai részlegét, gyorsan dologhoz kell látni.

– Szigorúan tilos, ezt különösen tilos megtenni – vágott közbe gyorsan Povalij.

– Hogyhogy tilos? Elvégre a pártnak csak tudnia kell, mire készül a hadsereg?

– Leonyid Iljics kifejezett személyes utasítása, hogy erről – s ujja hegyével a térképet kopogtatta – teljes egészében csakis és kizárólag a parancs végrehajtójának legyen tudomása. Azaz neki – bökött felém – és senki másnak.

– És mi? – Malcev nem nyugodott. – Nekünk semmi közünk hozzá? Idegenek vagyunk?

– Nem erről van szó. De akkor is ez az utasítás.

– Na, majd meglátjuk. Mindjárt felhívom Andrej Antonovicsot,[3] és majd ő…

– Nem ajánlom, hogy ezt tegye. Leonyid Iljics kategorikusan megtiltott minden telefon– vagy rádióbeszélgetést, levelezést, táviratváltást az ügyről.

Ismét nyomasztó csönd. Most Biszjarin törte meg, hozzám fordulva:

– Holnap ezt a térképet, az én pecsétemmel lezárva, kiszállítjuk magához, s a jelenlétünkben páncélszekrénybe zárja. És ettől kezdve maga minden gondolatával, minden lépésével „erre” a feladatra készül. Pontosan végre kell hajtanunk Leonyid Iljics utasítását. És a honvédelmi miniszterét is. Van kérdése?

Ugyan, mit kérdezhettem volna. Indultam máris kifelé.

„Térkép-parancshoz” csak nagyon ritkán folyamodnak, csak akkor, ha meghatározott és szigorúan körülhatárolt harci feladatot kell elvégezni, ha nincs elegendő idő az akció megszervezésére. De miért ne lett volna ideje az SZKP KB főtitkárának és a honvédelmi miniszternek? Még akkor is, ha párhuzamosan több ilyen parancsot kellett kidolgozniuk, melyeket – elképzelem – Povalij rövidesen átnyújt a többi hadseregparancsnoknak – az NDK-ban, Magyarországon vagy épp Lengyelországban állomásozóknak. De miért csak olyan szűkre szabott időt, miért csak fél órát kaptam, hogy megjegyezzek minden részletet a térképről? Eszembe jutott, mennyire kevés időt jelöltek meg a feladat végrehajtására is: a Morava Ostrava–Brünn vonalat az akció megkezdése utáni 24. óra végéig kell elérni, azaz 500-550 km-t kell megtenni, miközben a trencséni parancsnoki központot 16-18 órán át kell tartani. A csehszlovák utak persze elég normálisak, csakhogy a hadsereg főerői más-más körzetekben vannak. S nekik még a Kárpátokon is át kell jutniuk…

Másnap, április 13-án, ígéretéhez híven meg is érkezett Biszjarin futára egy nagy tekerccsel: rajta öt viaszpecsét, a tekercsen nagybetűs felirat: „A VLTAVA-666 jelre felnyitni.”

3 x 6 – sátáni kombináció. Ki a fene találhatta ki? De gondolkodni nincs idő, a páncélszekrény már magába is zárta a „feladatot”…

1968. augusztus 11.


8.30-kor már ott voltam a honvédelmi miniszter várószobájában. Az ügyeletes segédtiszt megkért, várjak egy kicsit, a vezérkari főnök van bent. Legalább össze tudom szedni gondolataimat. Lejárt az idő, amit arra kaptam, hogy rendbe hozzam a „birtokomat”, s most mindjárt megkezdődik a visszaszámlálás. A „birtok” rendbetétele azt jelentette, hogy kemény kézzel irányításom alá veszem az egészet. Megpróbálom jelezni a „birtok” arányait. Két hadosztály állomásozik az Uzsoki- és a Vereckei-hágónál, a Kárpátok nyugati lejtőinek erdőiben: a 31-es harckocsihadosztály és a 128-as gépkocsizó lövészhadosztály. A 31-es a térkép-parancs szerint Trencsén–Olmutz irányában, azaz a Szlovákián és Morvaországon keresztül vezető északi útvonalon lépne akcióba, a 128-as pedig a Kassa–Besztercebánya–Pozsony irányában Szlovákiát átszelő útvonalon haladna. Jól ismerem ezt a két egységet, parancsnokaikat is, Jurkov és Krivda vezérőrnagyokat, a legbonyolultabb feladatokat is képesek végrehajtani.

Miközben Csehszlovákiában folyt a „Sumava-hadgyakorlat”, a vezérkar csapatokat összpontosított a hágóktól keletre, tehát a Kárpátok lábánál: a 15. harckocsihadosztályt a belorusz katonai körzetből, s pontosan a „tarkójába” telepítette a 31. harckocsihadosztályt. Balról, tehát a 128-ashoz csatlakozva, telepítették a 30-as gépkocsizó lövészhadosztályt, ugyancsak a belorusz katonai körzetből. A vezérkar elgondolása szerint ez a két hadosztály képezi az én hadseregem második hadműveleti vonalát. A harmadik vonalban, már Galíciában, de még ugyancsak a Kárpátokban áll a 48. gépkocsizó lövészhadosztály az odesszai katonai körzetből, s a térkép-parancs szerint még csatlakozni fog a 24. vasúti lövészhadosztály, amely jelenleg még Lengyelországban, Moravska Ostrava vonalától északra állomásozik. A bevonulást megindító jelre a hadsereghez csatolják továbbá a 254. gépkocsizó lövészhadosztályt a magyarországi Déli Hadseregcsoportból, bár erről még nem volt semmi információm, mint ahogy a szintén irányításom alá kerülő, Bulgáriában állomásozó 12. gépkocsizó lövészezredről sem.

Így tehát kb. 75-80 ezres összlétszámú csoportosítás volt a parancsnokságom alatt. A fegyverzet pedig 1600-1650 harckocsi és 5-600 gyalogsági harci gép, 2,5-2,6 ezer különféle páncélozott szállítójármű, több tízezer tüzérségi fegyver, légvédelmi rakétafelszerelés. (A rengeteg különféle szállítójárműről nem is beszélek.) Ez az óriási arzenál ott állt álcázva, teljes készültségben, bármilyen feladat végrehajtására készen, amire a parancs bármikor, minden előzetes értesítés nélkül megérkezhetett.

Megkülönböztetett figyelemmel kezeltem a 185. rakétadandár harckészültségét, amely a hirovi jezsuita rendház évszázados falai között állomásozott, valamint a Szvaljavában összpontosított légvédelmi dandár és a Turkuban lévő nehéztüzérségi ezred állapotát: ez a két csoportosítás képezte hadseregem tűzerejének bázisát.

Épp itt, Szvaljavában tartózkodtam, amikor utolért Povalij telefonja: „A honvédelmi miniszter parancsára állandóan a parancsnoki pont környékén tartózkodni.” Ez az üzenet is arra utalt, hogy a feszültség továbbra is fennáll, s bármelyik pillanatban cselekedni kell… S most itt a pillanat: mindjárt minden kiderül.

– Erőt, egészséget, hadseregparancsnok! – jött elém Andrej Antonovics, s belém karolva az iroda belső asztalához vezetett. Grecsko marsall magas, igazi katonás termetű férfi, hullámos haja erősen őszül. Az egykori lovassági tiszt rangja, beosztása s nyilvánvaló jóléte ellenére sem hízott el, még pocakot se eresztett. Olyan halkan beszél, hogy fülelni kell, nehogy egy szavát is elvétsük. Most vagyok itt először nála, s most beszélek vele először négyszemközt.

– Harminc perce van: tegyen jelentést a csehszlovákiai katonai-politikai helyzet állásáról. Mi a véleménye? Hangsúlyozom: a maga véleménye, parancsnok?

Legfőképpen az érdekelte, hogy a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása esetén tanúsít-e ellenállást a Csehszlovák Néphadsereg. Ezen a kérdésen éjszakákon át törtem én is a fejem. S most itt volt a pillanat, amikor nem volt helye tovább a kételynek:

– Szervezett ellenállást nem fog tanúsítani. A hadsereg demoralizált. Összecsapások előfordulhatnak provokátorokkal, fanatikusokkal, Nyugatról átdobott katonákkal.

– Biztos ebben, parancsnok?

– Egészen biztos. Az idő most a jobboldalnak dolgozik.

A miniszter, amikor befejezettnek tekintette a jelentéstételt, a telefonhoz nyúlt:

– Szervusz, Ljonya. Majorov van nálam.

– Küldd ide hozzám.

– És én? Menjek én is?

– Nem, én spórolok a hadügyminiszterem idejével…

A KB épületében, Brezsnyev előszobájában mindössze pár percet kellett várni, a titkár máris szólított:

– Alekszandr Mihajlovics, már várják. A dossziéját csak hagyja itt nyugodtan az asztalomon.

Aha, szóval még mindig ez a csekista óvatosság. Bemehetsz, de a sorvezetődet azt hagyd kinn, aztán hadd lássa mindenki, micsoda nagy barom vagy nélküle.

Brezsnyev széles mozdulatokkal gesztikulálva jött elém, joviálisan meglapogatva a hátam, Szuszlov viszont még csak fel sem állt, félfordulattal biccentett csak köszönésfélét felém. Most se állta meg, hogy homályos célzásokkal ne emlékeztessen arra, hogy pontosan ismeri múltamat, kulákszármazásomat, apám kivégzését.[4]

Brezsnyev eközben a gyufásdobozzal játszadozott.

– Mennyi időt töltött Csehszlovákiában? – kérdezte Leonyid Iljics, félbeszakítva a Szuszlov-féle egyre kínosabb kihallgatást.

– Majdnem három hónapot.

– Milyennek látja a csehszlovák hadsereg harci készültségét?

– A hadsereg már jó két éve nem a dolgát teszi. A harctereket, a kiképzőtereket, lőtereket már nem is csak a gaz nőtte be, hanem valóságos erdők kerekedtek rajtuk. A személyi állomány csaknem 30-40 százaléka napokra önkényesen eltávozik a laktanyákból. A fegyvereket, gépeket senki nem tartja karban. Az ezredek és hadosztályok, Leonyid Ilics, szerintem csak korlátozottan harcképesek. Két hónap, és a Csehszlovák Néphadsereg teljesen szét lesz züllesztve. Kriegel, Mlinař, Císař – ez a trojka meg a politikai tisztek együtt megteszik a magukét. – Szuszlov alig leplezett dühvel nézett rám, legszívesebben belém fojtotta volna a szót, de folytattam:

– Hamarosan megérhetjük, hogy Csap, Munkács és Ungvár alatt bevetik a NATO 82. és 101. légideszant egységeit, Csehországon és Szlovákián nagy sebességgel átkelve csatlakozik hozzájuk az USA 5. és 7. hadtestje, az NSZK 1. és 2. hadtestje. Tudjuk jól: a NATO-hadtestek hadműveleteinek megindulását szeptember elejére tervezik. És a légideszant bevetése előtti éjszaka megalakul a csehszlovák bábkormány, bejelenti az ország semlegességét, a Varsói Szerződésből való kilépését, segítségért fordul a NATO-hoz, hogy védje meg az országot a szovjet inváziótól. És akkor Csehszlovákia elvész. Vagy kitör a nagy háború…

Hosszú, nyomasztó csend állt be. Egy felszolgálónő kopogtatott, teát hozott. Amikor kiment, Brezsnyev szólalt meg:

– Grecsko miniszter parancsolta, hogy ezt jelentse?

– Nem, Leonyid Iljics, ez az én személyes véleményem az események várható alakulásáról.

– Szóról szóra ezt ismételgeti nekem Andrej is.

– Az ilyen eszmék könnyen megfertőzik a katonákat – sziszegte Szuszlov –, de majd mi, politikusok helyére tesszük a dolgokat: arra való a KB meg a főtitkár – tette hozzá tiszteletet erőszakolva magára.

– Ne piszkáld a hadseregparancsnokot, Mihail – szólt Brezsnyev, majd hozzám fordult: – És mit kell tennünk, hogy ne veszítsük el Csehszlovákiát?

Na, ezt aztán tőlem nem fogjátok meghallani, gondoltam magamban, én aztán nem fogom levenni a nyakatokról ezt a gondot.

– Biztos vagyok benne, Leonyid Iljics, hogy Önök ott, a Politikai Bizottságban, megtalálják az optimális megoldást. A fegyveres erők pedig végrehajtanak bármilyen parancsot, megoldanak bármilyen feladatot.

Tekintetem ekkor a főtitkár asztalára tévedt, s megláttam egy térképcímkét: „A 38. hadsereg csoportosítása és feladatai”. A kihallgatás nyilvánvalóan véget ért. Brezsnyev Szuszlovra nézett, az bólintott, ezzel jelezve: egyetért vele, hogy Leonyid Iljics közölje velem mindazt, amiben előzőleg megegyeztek.

– Még ma találkoznia kell Vladislav Gomulka elvtárssal. Ne hallgasson el előle semmit mindabból, amit nekünk mondott. Megértette? De legyen vele szemben óvatos. Gomulka elvtárs átlát a szitán, és hihetetlenül jó lehallgatóberendezésük van.

Mint a kifacsart citrom, olyan voltam, mikor kijöttem a főtitkártól. Több mint két órán át tartott a beszélgetés. A titkár közölte velem, hogy a Ksiva katonai repülőtéren vár a repülőgép. Már indultam is, mikor utánam szólt:

– A jó kis dossziéját ne hagyja itt.

1968. augusztus 18.


A rákövetkező vasárnap ismét Moszkvában találtam magam. A honvédelmi minisztérium második emeletén (ezt az épületet nevezték nálunk az 1. számú háznak), a masszív tölgyajtók mellett két ezredes állt őrt, csizmában, teljes felszerelésben. Mellettük, egy kis asztalon nagy ív papírost pillantottam meg, felső sarkában a felirattal: „Szigorúan titkos. Különlegesen fontos.” Felül, ugyancsak szép, kalligrafikus betűkkel: „A honvédelmi miniszter 1968. augusztus 18-i értekezletén részt vevők névsora”, alul a vezérkar címeres pecsétje és Zaharov marsallnak, a Szovjetunió Fegyveres Erői vezérkari főnökének aláírása. A sarokban szerényen odabiggyesztve: „Készült 1 példányban. Készítette: A. I. Percev vezérőrnagy” – aha, szóval Aljosa Percev is idekerült – évfolyamtársam volt a Frunze Katonai Akadémián 1948-51 közt – de őt magát azután nem láttam a folyosón gyülekezők között. Az újonnan érkezők mind szépen sorban aláírták az ívet. A legelső Ivan Ignatyevics Jakubovszkij marsall volt a sorban, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, az utolsók pedig mi, a három hadseregparancsnok: Kozsanov altábornagy, az 1. harckocsizó hadsereg parancsnoka, Velicsko altábornagy, a 20. összfegyvernemi hadsereg parancsnoka, s én voltam a sorban az utolsó. Mi, hárman, már rég ismertük egymást, kissé távolabb álltunk a többiektől. Csupa semmitmondó dologról váltottunk pár szót – időjárásról, családról –, körbetekintgetve, köszöntve sorra feljebbvalóinkat.

Az idegek pattanásig feszültek. Sejtettem, hogy valami rendkívül fontos dologról lesz szó, bár fogalmam se volt, hogy konkrétan miről.

8.50-kor megjelent Zaharov. Povalij vezényelt: „Figyelem!” – mindenki a vezérkari főnök felé fordult. Aztán feltűnt Jakubovszkij, mögötte a Németországban, Magyarországon, Lengyelországban állomásozó szovjet hadseregcsoportok főparancsnokai.

Az őrséget álló ezredesek kitárták az ajtókat, bevonultunk sorban, udvariasan előreengedve a másikat. Odabenn meglepően hűvös volt: az öt hatalmas ablakból háromban légkondicionáló zümmögött. A nehéz, aranycímeres, mélyzöld függönyök és fehér tüllfüggönyök még szigorúbbá tették a termet. A falakon nem volt egyetlen kép sem, csak Szuvorov mellszobra állt a bal sarokban. Átellenben egy hatalmas földgömb ékeskedett. A T-alakban elhelyezett asztal fő helyén 5 támlás bőrszék: a középen álló legmagasabbat nyilván a miniszternek szánták. Az elnökségi asztalon térképtekercs, majd csak az ülés megkezdésekor fogják széttekerni. A másik asztal két oldalán hat-hat szék, a végéhez pedig még egy odatolva – nyilván nekem, mivel a listán én vagyok az utolsó.

Pontban kilenc órakor mindenki elfoglalta a helyét és kinyitotta a füzetét. A kinyitott füzetek mindegyikén szemüveg pihent. Csak Jakubovszkij előtt nem volt se szemüveg, se füzet.

Kilenc óra pár perc. A miniszter sehol. Ilyenkor általában a várakozók sutyorogni kezdenek a szomszédjukkal – de itt síri csend. Ekkor parancsszó harsant Zaharov szájából:

– Tiszt elvtársak! – igaz ugyan, hogy egyetlen tiszt sem volt a jelenlevők közt, de a belső szolgálati szabályzat már csak így rendelkezik.

A miniszter a helyére ment, s a szokásosnál is halkabban így szólt: – Üljenek le.

Mindenki leült, feltette a szemüvegét.

– Megtiltom, hogy bármit is feljegyezzenek – rendelkezett a miniszter.

Minden füzet becsukódott. Minden szemüveg visszakerült az előbbi helyére.

– Épp most jövök a Politikai Bizottság üléséről – mondta kis szünetet tartva a miniszter –, döntés született arról, hogy a Varsói Szerződés csapatai bevonulnak Csehszlovákiába. – Újra elhallgatott egy pillanatra, majd mindenkinek mélyen az arcába nézve folytatta: – És ezt a parancsot még akkor is végrehajtjuk, ha ennek nyomában mindjárt kitör a harmadik világháború.

Minden szava kalapácsütésként zúdult a jelenlévők agyára.

– Románia kivételével – de Románia nem számít (mondta külön hangsúlyozva) –, mindenki hozzájárulását adta az akcióhoz. Igaz, Kádár János csak holnap, hétfőn reggel közli végleges döntését – némi bonyodalma támadt a politikai bizottsági tagokkal.[5] Walter Ulbricht és az NDK honvédelmi miniszter öt hadosztályt készített fel a Csehszlovákiába való bevonulásra. Politikailag ez egyelőre nem célszerű, most nem 1939 van. Ha kell, majd ezeket is bevetjük.

Grecsko kivárt, hagyta, hogy mindenkinek eljussanak a tudatáig a mondottak.

– Most pedig hallgatom, ki mennyire áll készen a feladat teljesítésére.

Zaharov megnyomott egy gombot, s lassan leereszkedett a falon egy térképvázlat, melyen a csehszlovák határ volt bejelölve, s vastagon kiemelve hat város: Trencsén, Pozsony, Moravska Ostrava, Brünn, Prága, Plzeň.

A miniszter utasítására sorban jelentett minden hadseregparancsnok, s mielőtt rám került volna a sor, Margelov vezérezredes, aki nem mindig tud kellőképp uralkodni magán, szaftos káromkodásra fakadt:

– Miniszter elvtárs, a légideszant hadosztály – szóval, mi –, meglátja, ripityára lőjük mind az egész bandát, a kurva anyjukba...[6]

Grecsko csendre intette, majd hozzám fordult:

– A hadsereg készen áll a harci feladat végrehajtására. Biztosítva van ötszörös adag tartalék üzemanyag, ötszörös lőszertartalék. Háromhavi élelmiszertartalék, a fegyver-, eszköz– és személyi ellátottság 96 százalékos – jelentettem.

– A legfontosabb az – felelte a miniszter –, hogy a „CS” (azaz „Csehszlovákia határainak átlépése”) kiadása után 24 órával már birtokolják a felelősségi zónát: Észak– és Dél-Morvaországot és az egész Szlovákiát. A trencséni parancsnoki pontot fenn kell tartani 16, de legalább 14 órán át. De hát ott van magának egy jó komája, a keleti katonai körzet parancsnoka.[7]

– Így van, miniszter elvtárs – feleltem, s mint két hadseregparancsnok-társam, én is állva maradtam.

– És most mindenkihez szólok – Grecsko szünetet tartott. – A legfontosabb: a „CS” utáni első 3-5 nap folyamán az egész vezérkar, mi mindnyájan a három hadseregparancsnok keze alá dolgozunk – ők hárman lesznek (ránk mutatott) a kulcsszereplők. Mint látják, az ő hadseregeik lendületes cselekvésétől nagyon sok minden függ. Talán egész Európa sorsa. Tehát az egész világ erőviszonyai.

Grecsko mindhármunknak intett, s kegyesen így szólt: – Leülhetnek.

Ezután a marsallokat és a főparancsnokokat szólította jelentéstételre, sorban, egyenként mindenkit, majd végezetül, hangját kissé megemelve kihirdette:

– Augusztus 20-án: felkészülés a bevonulásra. Augusztus 20. 23 óra: A „CS” kihirdetése. 1968. augusztus 21.: a bevonulás napja. A „CS” szignálja: „Vltava”-666.

A jelenlevők arca elkomorult. A miniszter ekkor ismét hozzánk fordult, felálltunk:

– Hadseregparancsnokok! Tüzet nyitni csak az én engedélyemmel lehet!

– Igenis – feleltük három szólamban.

– A feladatokat augusztus 19-én ismertetni a hadosztályok és a gyalogsági hadműveleti élezredek parancsnokaival, a többi ezreddel – augusztus 20-án.

– Igenis – feleltük ismét kórusban.

A miniszter ekkor Zaharov felé fordult:

– Matvej Vasziljevics, az ő hadseregükbe ne küldjenek ki operatív ellenőrző csapatokat. Ők – intett felénk – a fejükkel felelnek azért, hogy a hadseregük teljesítse a harci feladatot.

– Igenis, miniszter elvtárs!

– Az értekezletet bezárom – mondta Grecsko, és becsukta a füzetét. Ránéztem az órámra: 9. 43. Az egész egy órába se tellett. Pontosan 43 percbe.

Kifelé menet elkaptam Jakubovszkij tekintetét: gyere be hozzám, akarok tőled valamit.

Vártam kicsit az előszobájában. Kezet ráztunk, s behívott az irodájába. Mindketten toporogtunk, hallgattunk.

– Hát, nem könnyű helyzet.

– Egyáltalán nem, marsall elvtárs.

Ivan Ignatyevics odament a vizesüveghez, elvett a tálcáról egy poharat, az asztalra tette.

– Ez a bajunk mindnyájunknak, ez – mutat közben a pohárra –, a vodka, más asszonya meg a magunk baromsága. Ez a három öli halomra a testvéreinket. De ne felejtsd el, neked megadatott, hogy sokáig élj és szolgálj!

– Papolni könnyebb, mint szentnek lenni.

– Ezt mire mondod?

– Csak úgy, tanulságnak.

– Idefigyelj, inkább azt mondjad meg nekem, mit gondolsz a tűzmegnyitásról? Hallottad, amit mondott? Csak az ő engedélyével.

– Én is ezen gondolkodom, marsall elvtárs, hogy mit jelent ez.

– Hát akkor csak gondolkodj. Na, gyerünk. Minden jót – akkor majd utána … találkozunk…

Este, amikor visszaértem Moszkvából a parancsnoki pontra, a megszokott tölgyfám alatt álló tábori buszomba, váratlanul, minden szólítás nélkül bejön hozzám Szpirin. Udvariasan köszön, s negédesen mosolyogva hozzáteszi:

– Jurij Vlagyimirovics üdvözletét küldi.

– Hát az meg kicsoda?

– Andropov, a Szovjetunió Minisztertanácsa Állambiztonsági Bizottságának elnöke.

– Na, ja. Köszönöm a felvilágosítást.

– Utasításom van, hogy tájékoztassam: magára, Alekszandr Mihajlovics, nyugati titkosszolgálatok vadásznak.

– Hát ez meg mit jelentsen?

– Azt, hogy elvégre magára mint hadseregparancsnokra mindenki fokozott figyelemmel ügyel. Ezért, amint az előbbi információ eljutott hozzánk, döntés született, hogy egy pillanatra se hagyjam magára. A katonai őrség mellett fedezékül kap még két „kopót” is.

Na már csak ez hiányzott.

– Akkor most már a legközelebbi bokorig se mehetek a „kopóitok” nélkül?

– Ne aggódjon, minden rendben lesz – felelte Szpirin zavartan.

Bármennyire nem kedveltem a kágébéseket, a sors úgy hozta, hogy épp ő, Szpirin mentette meg néhány órával később az életemet. De ne vágjunk a dolgok elejébe.

Augusztus 20-án, kedden délután óriási vihar tört ki. Ágyúdörejre emlékeztető dörgés-villámlás kíséretében hatalmas zápor zúdult alá, mindenkit tetőtől talpig megmosdatva a nagy út előtt.

22 óra perckor érkezett meg a szignál. Pontosan és világosan lehetett hallani a rádió adó-vevő készüléken: „Vltava”-666.

A zápor folytatódott, a dörgést azonban elnyomta a motorok robaja. Titokban keresztet vetettem, hogy a többiek ne vegyék észre, s kiadtam a parancsot!

– Irány Trencsén! Isten velünk van.

A második vevőkészüléken egymás után jöttek az üzenetek a hadosztályparancsnokoktól, hogy ők is vették a szignált. Az eső tovább verte a lombokat, de én csak a harckocsik indítómotorjának robaját hallottam.[8]

A csehszlovák határőrség mit sem sejtve folytatta tovább a szolgálatot a megszokott rend szerint: a rendszeres hadgyakorlatok, csapatmozgások után már semmit sem találtak gyanúsnak: különben is – szövetségesek… Már mögöttünk volt az első 200 kilométer: rövid időre Volgánkkal megálltunk az országút szélén a felderítő osztag három T-55-ös harckocsija előtt. Hajnali négy óra van, valahol a közelben már itt lehet Poprád.

Benn maradtam a kocsiban, az ajtót nyitottam csak ki. Fölöttünk helikopter körözött. Odajött hozzám Szpirin a két kopójával, utasítottam, tudakolja meg, miért álltak meg a tankok. Még be sem fejezhettem a mondatot, amikor Szpirin keményen megragadta a vállam és kirántott az autóból. Ebben a pillanatban már hallottam is, ahogy a Volga hátsója rettenetes csattanás után összeroppan: egy tank váratlanul elindult a helyéről, az ütötte el. A rádiós meg a sofőr még ki tudott ugrani a Volgából, de a mellettem ülő fiatal alhadnagy már nem – menten szörnyethalt.

Szpirin és a kopói a fegyverükhöz kaptak – de én megálljt parancsoltam. Remegett a térdem: ezt az értelmetlen halált semmi nem igazolja – ez „nem volt előirányozva” a hadjárati tervemben.

– Mit csináltok, barmok? – ordítottam a harckocsiparancsnokra.

– Trencsénbe kell mennünk, Majorov utasítására.

– Dehát én vagyok Majorov! – nyilván nem ismertek meg, eddig még nem láttak harckocsizóruhában. Kiderült, hogy épp váltás volt, s a leváltott harckocsivezető egyes sebességben hagyta a gépet, s amikor kiengedték a féket, azonnal megindult – „ráugrott” az előtte álló Volgára. Szpirin azonnal le akarta tartóztatni a „tetteseket”, de én nem hagytam. Tragikus vétek, nyilvánvalóan – de mennyi ilyesmi történhet még, most, hogy e gigantikus harci gépezet teljes erővel megindult a nagy feladat teljesítése felé!

Helyi idő szerint 14 órakor az operatív csapatommal együtt bevonultunk Trencsénbe, s mikor közelebb értünk a Csehszlovák Néphadsereg keleti katonai körzetének főhadiszállásához, megláttam, hogy az épületet tíz harckocsink vette körül, a bejáratnál négy őr, két géppisztolyos a mieink közül, és két fegyvertelen csehszlovák katona. Nem értettem a helyzetet: Samuel Kodaj szlovák tábornok, a keleti körzet főparancsnoka még július 27-én szó szerint a következőket ígérte nekem, szinte a könnyekig elérzékenyülve: „Alekszandr, ha a sors úgy hozza, hogy erre lesz szükség, én magam ülök a kormánykerékhez, és én magam vezénylem az egész hadseregetek átvonulását Szlovákián át – egészen Prágáig. Hidd el.” – Most meg teljes felfordulás. Bruninieks jelenti:

– Kodaj tábornok őrjöngve követelte: „Lőj belém, rohadt megszálló! Lőjetek le! Legyőztetek!” Hiába mondtam, hogy Majorov tábornoktól vagyunk, a helyetteseivel együtt a falhoz állt, karját széttárva ordította: „Lőj már, te rohadt megszálló!”

Azonnal indultam Bruninieksszel és Szpirinnel együtt Kodaj irodájába. Köszönésünkre szó nélkül felállt az asztaltól, s bizonytalan léptekkel megindult felém, majd zokogásba tört ki, s vállamra dőlve suttogta:

– Alekszandr, miért tettétek ezt?

– Hogyhogy miért, a k… anyád?! – nem tudtam megállni, csúnyán elkáromkodtam magam. – Hát te magad hívtál bennünket! Azt ígérted, hogy magad irányítod az átvonulást a határtól egészen Prágáig. Most meg bömbölsz, mint egy taknyos kölyök!?[9]

– Azt hittem, mégse kerül erre sor.

– Hát mit gondolsz, te? Tökfej! De mit érdekel engem, mit gondolsz – és eltoltam magamtól. – Azonnal adj át nekünk néhány szobát, itt kell kialakítanunk a parancsnoki pontot. Azonnal intézkedj.

– Igenis – vágta vigyázzba magát legnagyobb meglepetésemre Kodaj, mintha mi sem történt volna.

– Na, azért mondom. És akkor most higgadjunk le egy kicsit. A harag rossz tanácsadó.

Kis idő múltán a parancsnokságom már be is lakta a körzeti főhadiszállás négyemeletes épületének egyik szárnyát, a csapatokat pedig a Vág partján összpontosítottam. 24 órára az egész felelősségi zóna a parancsnokságom alá került.

Másnap, augusztus 22-én reggel rádión jelentettem a vezérkari főnökség parancsnokának és a VSZ Egyesített Haderői főparancsnokának, hogy a 38. hadsereg teljesítette a kiszabott feladatot. Jakubovszkij marsall, jóváhagyva a hallottakat, különös nyomatékkal felszólított:

– Figyelj oda nagyon erre a Kodaj tábornokra. Intézz el mindent vele rendesen, ahogy kell…

1968. október 12.


Lassan két hónapja állomásoznak Csehszlovákiában a Varsói Szerződés (a Szovjetunió, a Lengyel és a Magyar Népköztársaság, valamint Bulgária) haderői, az NDK délnyugati részén pedig, ahogy az „Észak” hadseregcsoport főhadiszállásáról értesültem, az NDK Néphadseregének öt gépkocsizó lövész és harckocsizó hadosztályát összpontosították, teljes harci készültségben vannak, s a VSZ Egyesített Haderői parancsnokságának utasítására bármelyik pillanatban megkezdhetik a benyomulást csehszlovák területre. A Szovjetunió összes határ menti katonai körzete, azaz a nagy háború megvívására hivatott első hadászati lépcső, azaz 85-100 nagyon jól kiképzett, legmodernebb technikával és fegyverzettel felszerelt hadosztály ugyancsak fokozott harckészültségben áll. A csapatok egyelőre vagy saját állomáshelyükön tartózkodnak, vagy a tartalékos összpontosítási körzetben, ahonnan minden további intézkedés nélkül előre lehet őket vonni harci cselekmény megindítására. Lengyelországban, az NDK-ban, Magyarországon és Bulgáriában az egyes országok kormányainak és vezérkarainak döntése értelmében a csapatokat – összesen 70-80 hadosztályt – ugyancsak fokozott harckészültségbe helyezték.

A Varsói Szerződés teljes szervezetében tehát közel 200 hadosztály állt fokozott harckészültségben. A legfontosabb: a – korabeli terminológia szerint – atomtámadási stratégiai erők ugyancsak rendkívül fokozott harckészültségben álltak, s bármelyik pillanatban képesek voltak megsemmisíteni bármilyen ellenséges csoportosítást, ellenséges hadiipari objektumot, stratégiai tartalékot, államigazgatási vagy hadseregirányítási pontot. A világ a háború peremén állt, s csak az zárta ki a harmadik világháború kirobbanását, hogy a Varsói Szerződés mélyen átgondolt, titokban előkészített és lendületesen megindított hadműveletei révén benn akarta tartani Csehszlovákiát a szocialista közösségben, nem akarta hagyni, hogy kilépjen a VSZ-ből (mert az azonnal utat nyitott volna a NATO-nak, hogy behatoljon erre a területre). Természetesen ez csak tisztán katonai nézőpontból levont következtetés, voltak más, a harmadik világháború kezdetét elodázó körülmények. Elsősorban politikai és gazdasági tényezők.[10]

Mint említettem, a Rubikont augusztus 21-én léptük át. Csehszlovákiába először 20 külföldi hadosztály vonult be, majd még 10 hadosztály követte. A hadműveletet stratégiai értelemben egyetlen lendületből, keményen és szervezetten hajtották végre. Most rutinfeladatok vártak rám, mindennapi hadvezetési ügyek.

Jelenlétünket különösen a nagyvárosokban, illetve Észak- és Dél-Morvaországban fogadták ellenségesen, s különösen bonyolult volt a helyzet Közép- és Nyugat-Csehországban. Nyugodtabb s számunkra eléggé elfogadható szituáció körvonalazódott Szlovákiában, amiben bizonyos szerepet játszott Gustáv Husák, a Szlovák Kommunista Párt első titkára s hatására a szlovák KB.[11] Lojálisan viselkedett a keleti katonai körzet parancsnoka, Kodaj tábornok – vezérkarával és politikai tisztjeivel együtt.

Azért itt, Szlovákiában sem ülhettünk sokáig a babérjainkon...

Október 12-én sürgősen értekezletre hívattak Legnicába, ahol egyelőre még ott maradt az északi hadseregcsoport vezérkara. A Marx, Lenin és Brezsnyev arcképével díszített tanácsteremben, a hosszú elnöki asztal mellett ült Grecsko marsall, jobbra tőle első helyettese, balra pedig a Politikai Főcsoportfőnökség parancsnoka, Jepisev. Minden érkező – kilencen voltunk – külön asztalt kapott, olyan iskolapadfélét.

Amikor mindenki leült, a miniszter szokásos csendes hangját föltette a kérdést:

– Most mit fogunk csinálni? – Kosevojt, a Németországi Szovjet Hadseregcsoport parancsnokát „szólította fel” elsőnek:

– Miniszter elvtárs, fönn kell tartani a Varsói Szerződés teljes hadseregcsoportosítását, meg kell erősíteni a hadseregek állomásozási rendjét, és egyáltalán, rá kell kicsit ijeszteni ezekre a svejkekre. Le kell tartóztatni őket, lecsukni meg ilyesmi, ha nem engedelmeskednek.

Három további felszólított egyetértett vele. Én, a 38. hadsereg parancsnoka, mint az augusztus 18-i miniszteri értekezleten, megint utolsó voltam a sorban. Mire rám került a sor, át tudtam gondolni, mit feleljek. Hajlottam arra, hogy helyeseljem a többiek álláspontját, a Csehszlovákiában töltött hónapok azonban bizonyos következtetések levonására sarkalltak:

– Miniszter elvtárs! Személyes véleményemet jelentem. Az erőnket már megmutattuk, amikor nagy lendülettel bevonultunk Csehszlovákiába. Ezzel benn tudtuk tartani Csehszlovákiát a szocialista közösségben. Most már nézetem szerint nem az a fontos, hogy növeljük a hadsereg létszámát, hanem hogy minőségét és szervezettségét biztosítsuk.

Azt javaslom, hogy hagyjunk hátra egy 5-7 hadosztályból álló hadseregcsoportot, amely szervezetileg a következőképp nézhet ki: parancsnokság, 3-4 hadosztályból álló harcoló hadtest, 2-3 alárendelt hadosztály, valamint harcképes, vegyes légierő-csoportosítás. (Jakubovszkijra pillantottam, alig észrevehetően helyeslően biccentett, majd folytattam:) Ez azt jelenti, miniszter elvtárs, hogy 24-25 hadosztályt az elkövetkező 8-10 napban ki kell vonni Csehszlovákiából.

Nyomasztó csend támadt. Mindenki mereven nézett rám, mintha meztelenül állnék egy színpadon.

A miniszter odament az elnökségi asztalhoz, s Jepisevhez, a politikai főcsoportfőnökhöz fordulva, így szólt:

– Na, mit mondtam neked, Alekszej?

Majd meg sem várva a választ, bejelentette:

– Az ülést bezárom.

S kevésbé hivatalos hangon, felém fordulva, hozzátette:

– Visszatérhet az alakulatához.

Amint kifelé indultam, hátamban éreztem a jeges tekinteteket…

Néhány nap múlva Moszkvába rendeltek: ezúttal minden különösebb izgalom nélkül mentem fel a KB harmadik emeletére. Amikor beléptem Brezsnyev előszobájába, már készültem is, hogy leteszem a magammal hozott dossziét az ügyeletes asztalára, mint a múltkor, a tiszt azonban egy intésével értésemre adta, hogy szükségem lehet a papírra, vigyem csak magammal.

Leonyid Iljics egyedül volt. Jelenteni akartam, de a főtitkár félbeszakított:

– Erőt, egészséget, hadseregparancsnok!

Láthatóan minden igyekezetével azon volt, hogy kötetlen, fesztelen hangulatot teremtsen, hogy egyenrangú beszédpartnernek érezzem magam.

– Mi ez az egyenruha? A múltkor nem ilyenben volt.

– Ez tábori egyenruha, gyakorlatozásokhoz, terepmunkához.

– Kényelmes?

– Télen jó, de nyáron mintha gőzfürdőben lennék.

– Milyen hanyagok ezek a hadbiztosok, miket ki nem találnak – morgott –, nem véletlen mondta Szuvorov, hogy minden másodikat fel kellene… – s könnyedén noszogatva hellyel kínált (ott, ahol a múltkor Szuszlov ült). Ő maga velem szemben foglalt helyet, miután kézbe vett egy térképvázlatot:

– Azt hittük, elég, ha bevonulunk két-három hadosztállyal, s lám, mi lett belőle…

Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen már április 11-én, amikor a honvédelmi miniszter jelentést tett Leonyid Iljicsnek a térkép-parancsról, már abban az állt, hogy csak nekem, a 38. hadsereg parancsnokának 7, azaz hét hadosztállyal kell bevonulnom. És már április 12-én hivatalosan tájékoztattak erről. Mi történt? Elfelejtette volna ezt a főtitkár? Vagy csak csúsztat egy kicsit? Kételyeimet azonban nem mondtam ki hangosan, különben is, Brezsnyev folytatta tovább:

– Mondja meg őszintén, nehéz volt a parancsot végrehajtani?

– Nagyon jól fel voltunk készülve, Leonyid Iljics.

– Ez igaz. És most – folytatta tovább, miközben lassan végigszívta cigarettáját –, most azt gondolom, nem a haderő létszáma a fontos, hanem minősége fogja meghatározni, milyen helyzet alakul ki Csehszlovákiában, s hogy fognak viszonyulni hozzánk a csehek és a szlovákok.

(A honvédelmi miniszter ezek szerint tehát szó szerint elmondta neki a véleményemet – gondoltam, de közben hallgattam tovább.)

– Minden egyes vasúti kilométerért, útért, minden repülőgép-leszállásért, mindenért, amit ott, Csehszlovákiában igénybe veszünk, arannyal kell fizetnünk – olajjal, gázzal. Miközben a más országokban állomásozó NATO-csapatokat ingyen és bérmentve eltartják a befogadók: etetik, ruházzák, még zsoldot is adnak nekik – csak maradjanak.[12]

Majd némi gondolkodás után rátért a lényegre:

– A honvédelmi miniszter előterjesztette magát a Csehszlovákiában állomásozó Központi Hadseregcsoport parancsnoki tisztségére. És a központi bizottság támogatja ezt a javaslatot. Ön mit szól hozzá?

– Köszönöm a bizalmat, Leonyid Iljics – vágtam ki katonásan.

A beszélgetés ezt követő részében Brezsnyev szükségesnek látta, hogy jól ellásson tanácsokkal, javaslatokkal:

– Mi nagyhatalom vagyunk, szocialista nagyhatalom, Csehszlovákia viszont kis ország, szövetségesünk, szintén szocialista állam. Gondoskodnunk kell róla, jól kell bánnunk vele. Mint hozzátartozónkkal – majd ellágyulva így folytatta –, a történelem egy sorsra rendelt bennünket: társadalmi rendszerünkben is, a szláv vérközösségben is.

Aztán gyakorlatiasabbra fogta a szót: azt ajánlotta, próbáljak Svobodával közeli kapcsolatba kerülni, bizalmába férkőzni, próbáljak minél inkább nyomást gyakorolni Dzúr honvédelmi miniszterre, amikor az ingadozik.[13]

– Az egyezmény szerint a hadseregcsoport ideiglenesen fog Csehszlovákiában állomásozni. De nemhiába mondják: nincs állandóbb az ideiglenesnél. Nem hónapokról, évekről van szó. A tábornokok, tisztek egyelőre családjuk nélkül érkeznek, megértheti: senki sem épít egyelőre nekik lakást, se a jobboldaliak, se a baloldaliak. Az ellátás konkrét kérdéseit, gondolom, megoldják majd a honvédelmi miniszterrel. Nekem csak az maradt hátra, hogy megköszönjem magának a feladat sikeres megoldását, és sikereket kívánjak, hogy minél tovább maradhasson ezen a magas poszton.

Majd még egyszer végigmért tetőtől talpig, és nevetve így szólt:

– Azért a Miljutyin-féle gimnasztyorka mégiscsak jobban mutatott – keményen kezet rázva elbúcsúzott.[14]

Mint akit puskából lőttek ki, úgy száguldottam ki az irodájából. Az ügyeletes vigyázzállásban köszönt el: „Erőt, egészséget kívánok a Központi Hadseregcsoport-parancsnok elvtársnak kinevezése alkalmából!”, miközben azért tekintetét a dossziémon tartotta…

Majorov hadseregparancsnok visszaemlékezéseit Vlagyimir Vedrasko, a moszkvai Prava Cseloveka kiadó vezetője jegyezte le és szerkesztette. A könyv eddig még semmilyen nyelven nem jelent meg. Az itt közölt részleteket szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátotta és orosz nyelvből fordította Kiss Ilona.

Jegyzetek

[1] Ilmar Janovics Bruninieks, Majorov tábornok bizalmasa később a baltikumi katonai körzetbe és Afganisztánba is elkísérte felettesét. Az egyik legjobban képzett szovjet törzskari tiszt a tábornok emlékiratainak egyik fontos szereplője. Alekszandr Majorov: Pravda ob afganszkoj vojnye. Moszkva, 1996, 49., 99., 145., 242., 250., 283.

[2] Andrej Grecsko (1903–1976) a szovjet főtiszti kar nyomására foglalhatta el 1967-ben, Malinovszkij marsall halála után a honvédelmi miniszter posztját. 1945 és 1953 között a kijevi katonai körzet élén állt, 1953 és 1957 között a kelet-németországi szovjet megszálló hadseregcsoportot irányította, rövid ideig a szovjet szárazföldi haderők parancsnoka volt, majd 1960-tól miniszterré történő kinevezéséig a Varsói Szerződés Egyesített Haderejének a parancsnoka. 1973-ban, ugyancsak a tábornoki kar nyomására, tagja lett az SZKP központi bizottsága politikai bizottságának. A pártvezetés és az ipari-katonai komplexum vezetőinek egy része ki nem állta a szuverén, ugyanakkor korlátolt, műveletlen Grecskót, helyette Dmitrij Usztyinovot, Sztálin egykori kedvencét favorizálta, aki Grecsko halála után a következő honvédelmi miniszter lett.

[3] Grecskóról van szó.

[4] Majorov tábornok módos paraszti családból származott, apját kivégezték Sztálin uralma alatt. Emiatt a nála jobb „káderlappal” rendelkező társainál lassabban haladt fölfelé a szamárlétrán, s még nyugdíjazása előtt sem kapta meg az áhított marsallbotot, noha ő készítette fel az egyiptomi hadsereget az 1967-es háborúra, részt vett Csehszlovákia megszállásában, irányította a három balti szovjet köztársaság „kordában tartását”, s egy évig vezényelte a szovjet csapatokat az Afganisztán elleni intervenció kezdetén.

[5] Kádár János az 1968-as esztendő végéig, sőt a következő év elején is cinkelt kártyákkal játszott a csehszlovák kérdésben. Az „ötök” tanácskozásain valóban békülékenyebb hangot ütött meg Dubčekről és a nevével fémjelzett reformfolyamatról szólván. Ugyanakkor már 1968 július elején biztatta Brezsnyevet Moszkvában: minél előbb meg kell szállni Csehszlovákiát! Augusztus közepén Kádár végig napi kapcsolatban állt az intervenciót előkészítő szovjet vezetőkkel. Semmi nyoma nincs annak, hogy az MSZMP politikai bizottságának tagjai helytelenítették volna Magyarország részvételét az intervencióban. Majorov vagy egyszerűen téved, vagy a Kádár „hezitálásával” kapcsolatos legendáriumot a bevonulás előtti napokra vetíti ki.

[6] Ezen a megbeszélésen Margelov vezérezredes túlbuzgalmában felajánlotta Grecskónak, hogy mind a hét légideszant-hadosztály bevetésre készen áll Csehszlovákiával szemben. A szovjet honvédelmi miniszter azonban „lehűtötte” beosztottját. „Elég lesz egy-két légideszant-hadosztály, a tervek szerint” – mondta.

[7] A Majorov emlékirataiban sokat szereplő Samuel Kodaj tábornok korábban a Kelet-Szlovákiában állomásozó csehszlovák csapatok politikai munkáját irányította. Keményvonalas, konzervatív tiszt hírében állt. Vasil Bil'ak szóbeli közlése szerint ő irányította volna Novotn'y utasítására szlovák politikai ellenfeleinek letartóztatását, ha az általa inspirált, de végül elvetélt 1967-es „tábornoki” lázadás sikert arat. Az intervenció alatt Kodaj generális, a Majorov által említett epizódot leszámítva, végig kollaboránsként viselkedett. Antonín Bencik: Operace „Dunaj”. Vojáci a Prazské jaro 1968. Studie a dokumenty. Praha, 1994, 50., 113., 135., 136.; Jindrich Pecka a kol. Sovetská armáda v Ceskoslovensku 1968-1991. Chronologicky prehled. Praha, 1996, 400., 470., 708., 1391.; H. Gordon Skilling: Czechoslovakia’s Interrupted Revolution. Princeton, 1976, 276., 278.

[8] A teátrális jelenettel szemben a valóság prózaibb volt. Majorov tábornok hallgat arról, hogy csapatai cseh és szlovák „muszkavezetők” segítségével a megadott időpontnál jóval korábban átlépték a határt.

[9] A trágár beszéd és a leplezetlen cinizmus végig meghatározta a szovjet főtisztek viselkedését ezekben a számukra is nehéz órákban. Margelov tábornok például úgy foglalta össze a bevonulással kapcsolatos tennivalókat: „Jól oda kell b… nekik, aztán majd meglátjuk, ki fia-borja.”

[10] Jellemző módon a szerző mindmáig képtelen bevallani, hogy a szovjet tábornoki kar tagjai állandóan hergelték egymást a harmadik világháború kitörésének lehetőségére utalva. Pedig a valóságban Andrej Gromiko hetekkel korábban közölte a katonai tárca vezetőivel: a Nyugat semmiképpen nem fog beavatkozni.

[11] Ennél összetettebb volt a helyzet Szlovákiában. A szovjet kommandósok például elhurcolták a Szlovák Kommunista Párt öt befolyásos vezetőjét, akik Dubček pártján álltak. A kérdés árnyalt megvilágítását l. Michal Stefansky: Slovenská spolocnost v roku 1968, Armada a spolocnost na slovensku v kontexte europskeho vyvoja. 1948–1968. Bratislava, 1997, 222–232.

[12] Tipikus legenda, amelyet Majorov tábornok ennyi év után sem mer cáfolni.

[13] Alexander Dzúr tábornok kollaboránsnak mutatkozott ezekben a napokban. Mégsem tetszett Moszkvának, mivel olykor nem volt a szovjet vezetőkkel olyan alázatos, mint az őket kiszolgáló Vasil Bil’ak, Alois Indra, Drahomír Kolder és társai.

[14] A gimnasztyorkát II. Sándor híres reformer hadügyminisztere, Dmitrij Miljutyin korában vezették be a cári hadseregben.

• Befejezetlen jelen