Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Gyűrűfű. Ez a helységnév ugyanazt jelenti minden magyar folyóirat-olvasónak úgy negyven év fölött, az első aprófalu, amelynek végzete valamikor a hetvenes évek elején beteljesedett. Elhagyta utolsó lakója is, eltűnt a térképről. Gyűrűfű az államilag vezérelt, kérlelhetetlen modernizáció és a vele járó pusztulás – a kádári Magyarország falurombolásának metaforája.

Aprófalvak

Sok minden történt azóta. A hetvenes évek végén a szakértők általános meglepetésére a tájék elnéptelenedése lelassult, sőt a lakosság megfiatalodott. Az 1945-ben elűzött, jómódú svábok helyére betelepített szegényparasztok, cselédek és felvidékiek ittrekedt maradékai mellé újabb és újabb nincstelen jövevények költöztek főleg az Alföldről, és persze a környező cigánytelepekről.[1] 1990-ben a korábban egy közigazgatási egységbe terelt falucskák újra önállósulva (bár közös iskolával, orvossal, közös jegyzővel, s mellesleg ádázul rivalizálva) vágtak neki, hogy átvészeljék az országra ráköszöntő példátlanul mély gazdasági válságot, az állami ipar és a téesz-mezőgazdaság összeomlását.

A statisztikai adatokkal leírható tágabb környezet – Baranya megye – noha településeinek jó kétharmada ma is 500 léleknél kevesebbet számláló aprófalu, s ma sem vezet minden falumaradványhoz betonút, az ország közepesnél élénkebb gazdasági körzetei közé tartozik. Munkanélküliségi rátája 1994 júniusában 11,5 (szemben a budapesti 6,3-mal és a szabolcs-szatmári 18,7-tel), a gazdasági szervezetek hálózata viszonylag sűrű. (Budapest 53, BAZ, Szabolcs-Szatmár megye 218, Szolnok megye 224, Heves megye 246 lakosára jut egy-egy jogi személyiséggel bíró gazdasági társaság. Baranyában ez az arányszám 143.) Baranya megyében 1000 lakosonként 50,6 Ft-ot fordítottak beruházásra 1993-ban, míg Budapesten 88,7-et, Győr-Sopron megyében 67,3-at, s a sor végén Somogyban 30,5-öt, Bács-Kiskunban 26,1-et, Nógrádban pedig csupán 20,2 Ft-ot, a baranyainak a felét sem.[2]

Annak a három baranyai falunak, amelynek életét a Wesley János főiskola szociális munkás szakos hallgatói szociológiai gyakorlatuk keretében vizsgálták – Ibafának, Horváthertelendnek és Csebénynek – nem egészen 500 felnőtt lakosa távolról sem ítéli ilyen rózsásnak a helyzetet. Pedig itt is számos jele látható az utóbbi években beruházott forintoknak. Például a 140 fős Horváthertelend törpevízművet épített, péküzemet létesített, faluházat emel. Minden faluban működik vegyesbolt, s merőben szokatlanul naponta kora reggeltől kapható friss kenyér, tej,[3] sőt bonyolultabb élelmiszerek is, amire a háztartásokban csak szükség lehet. Néhány új munkahelyet is teremtettek. A lakosság döntő többsége itt is elveszítette azt a szerény egzisztenciális biztonságot, amit a hetvenes–nyolcvanas években élvezett, s féltucatnyian sem mondhatnák el magukról, hogy az életük jobb, perspektívája tágasabb. (Persze nem mondják. Az illemszabályok nálunk a panaszkodást írják elő.) Megfigyeléseink és adataink alapján mégsem osztjuk a volt téeszelnök véleményét, aki szerint az emberek többsége semmit nem tesz azért, hogy a sorsa jobbra forduljon. Sokan – különböző előéletű, különböző iskolázottságú és különböző pozíciókból startolók – nagyon is szívósan keresik a kitörési pontokat az új, kockázatos világban, s futnak versenyt a változó körülményekkel – meg egymással. Ezeket a példákat fogjuk bemutatni. Az annyit emlegetett, annyit hiányolt „nemzeti polgárságot”.

A TSZ és utódai[4]

Hajdan e vidéken virult az állattenyésztés. Emlékét őrzik az egykori szorgos sváb parasztgazdáknak a lakóházaknál nagyobb, épen maradt szép téglaistállói. (Jó néhányban ma laknak.) A svábokból néhány kalandosan megmenekült hírmondó maradt, a kis falvak pedig egyre távolabbi téeszközpontok perifériáivá degradálódtak. Sovány határaik művelésével az új, összevont szövetkezet lassan felhagyott, a maradék magabíróbb lakosság pedig inkább az elérhető ipari munkahelyekre igyekezett, például Szigetvárra. A mezőgazdaság főleg kiegészítő jövedelemforrásként játszott szerepet háztáji állattartás formájában. Ám a nyolcvanas évtizedben, amikor a téesz nagyüzemi tehenészetének veszteségeit úgy igyekezett lefaragni, hogy az állomány egy részét házi gazdaságokba helyezte ki, ez néhány családnak bizonyos felhalmozást tett lehetővé, néhányan pedig minden egyéb foglalkozást feladva állattartó vállalkozókká lettek.[5] Nagy kaland volt ez akkoriban. Nem is vágott bele senki a téeszközpont közelében, csak a távolabbi falvakban, az elhagyatott végeken, s ott is inkább néhány friss jövevény (összesen 16 család). Az évtized végére egy híján mind csődbe mentek, többen tovább is álltak erről a vidékről, de vállalkozó kedvük határozottan foglalkoztatta a helyi közvéleményt, s példájuk alighanem megkönnyítette a többieknek, hogy megpróbáljanak segíteni magukon, mikor az öröknek hitt (és kényszerűnek érzett) biztonság odalett.

1992-ben csődöt jelentett a hat falu 6000 hektáros határán gazdálkodó téesz. Az állami támogatások elapadásával 20 milliós adósságot halmozott föl. Eladták a gazdasági épületnek használt két rogyadozó kastélyukat a hozzájuk tartozó parkokkal, eladták régi uradalmi pusztájukat a szolgálati lakásokkal, raktárépületeiket, a hatvanas években kialakított halastavaikat, juhhodályaikat, eladták nagydíjas tenyészjuh állományukat. (1990-ben száj- és körömfájás miatt a Nyugat embargó alá helyezte a magyar birkát.) Csődegyezséget kötöttek a hitelező bankokkal, és a téesz, ha alaposan megcsappant vagyonnal, fejlesztési források nélkül is, de megmaradt. Ha nem is 700 embernek, mint azelőtt, de 100-nak biztosít foglalkoztatást, néhánynak vezetői jövedelmet, és még mindig nem jelentéktelen gazdasági hatalmat.

Nábobok

A nagy kiárusításkor három, összesen 120 hektárnyi halastavat 8 millió forintért és egy komplett pusztát – gazdasági épületekkel, a volt gazdatiszti kúriával, 150 hektár földdel – 3,5 millióért V. úr vásárolta meg, aki korábban szaktanácsadója volt a téesznek. Mostanában fel is költözött ide a dombtetőre családostul, három-négy kilométernyi távolságra minden falutól. A haltenyésztés a szenvedélye és a szakterülete. Ezt tanulta a konstancai egyetemen, és tanította itthon. Vannak halastavai Somogyban is. Előbb egy Kaposvár melletti faluban kezdte kiépíteni üzemének központját, majd növelte birtokát, s távolodott még jobban korábbi egyetemi életétől, a tornácos pusztai kúriáig, amiből egy új mezőgazdasági nagyüzem székhelye lett. V. úr betonutat épít a birtokán, leviteti a villanyáramot a tavakhoz. A halgazdasággal szimbiózisban élő ezernyi lúd mellett tehenészetet tart fenn, a föld főképpen legelő. A hátaslovakat inkább a gyerekek kedvéért tartja. Főleg az agráregyetemen tanuló komoly, csöndes nagylány szenvedélye a lovaglás. Szereti ezt az életformát, a birtokkal szándékozik foglalkozni az apja mellett. Az övék minden, ameddig a tornácról ellátni, s a család tagjain kívül három-négy alkalmazott meg néhány időszakos segítő működteti az egészet. Ennyi embernek ad megélhetést.

Még beljebb, a dombok között, messzebb a lüktető főútvonaltól, egy erdők és zsombékos rétek ölelte, romba dőlt kastélyt elgazosodott parkjával és erdejével B. úr vásárolta meg a téesztől 7 millióért. Már magtárnak sem használták, néhány elfeledett pária lakott a régi cselédlakásokban, s egy darabig szívességből beengedte ide a téesz az egyik tehéntartó gazdát. A titokzatos B. úr valamelyik környékbeli faluban született, de rég elszármazott a vidékről, s mostanában konzervüzeme van messze, messze, a Duna-parton.

Élelmiszer-ipari mérnök, nem akárki a szakmájában, Nyugatra exportál.

Három év alatt B. úr pénze és lendülete újjávarázsolta a végső hanyatlásba hulló gyönyörű birtokot. A lendületes barokk vonalú kőkapun túl a rózsaágyásokkal tarkított gondozott gyep árnyas hársfasoron át olvad a nemes ősfák parkerdejébe, aztán tovább a végtelen természetes erdő, a maga vadjaival. A tornyos, várat utánzó kis múlt századi kastély kilenc kényelmes vendégszobát, éttermet (vegetáriánus étlap is van), télikertet és ötvenszemélyes konferenciatermet rejt, az egykori istállók különálló háromszobás meg kétszobás apartmanokat. Kis úszómedence, hátaslovak, labdapálya, nem messze csöndes halastó, és persze a vadászat. Ami szem-szájnak ingere, ami csak exkluzív közönség pihenéséhez vagy éppen szeparált munkatalálkozójához elképzelhető. Egyelőre (1995 augusztusában vagyunk) még nem nyitották meg hivatalosan. B. úr szerette volna, ha Szulejmán szultán emlékművének felavatásakor itt rendezik a nagy fogadást – ez végül nem sikerült –, de az ambíció nyomát őrzi a kastély falait díszítő olajképsorozat. B. úr a remélt alkalomra megrendelte egy szigetvári mestertől a Szigeti veszedelem epizódjait.

Elegáns fiatal nő az igazgató, vendéglátó-ipari főiskolát végzett, Szigetvárról jár ki, s az ő dolga a szálló forgalmának szervezése is, a gazdát pedig egy frissen nyugdíjazott rokon képviseli, mondhatni, ő a várnagy. A szálfatermetű, ősz, pirospozsgás úr feleségével együtt berendezkedett a diszkrét távolságban álló, takarosan rendbe szedett régi gazdatisztházban, felügyelte az építkezést, s most majd az üzemet. Erdész volt, vadász, egész életében messze élt az emberi bolyoktól, szívesen telepedett ide a birtokra. A park évszázados fái, a torony, a szálló reklámzászlaját lengető zászlótartóval ismerősként üdvözölhetnék ezt a figurát, ezeket a mozdulatokat, ezt a hanghordozást. De úgy különben: mi ez az egész?

Farmerek

A földtulajdon egyébként még rendezetlen. A nevesített téeszvagyonban igen sok a „külső” tulajdonos, hiszen a kiüresedett falvacskákban és a téeszben jöttek-mentek az emberek. (Legalább háromszor annyian fordultak meg, mint a mostani összlakosság.) Az itteniek, s főképp a téeszvezetők persze nem szívlelik a külső tulajdonosokat, az idegeneket, mert kiszámíthatatlanok, mert nem tudnak velük egyezkedni, nem csoda tehát, ha a földkijelölésnek itt sem értek a végére. Aki a helyiek közül ki akarta vinni a földjét (kevesen voltak, inkább csak néhány régi téesz-vezető), minden teketória nélkül hozzájutott, de a többi kijelölés késik. A földkiadó bizottság elnöke N. úr, őshonos sváb kulákcsalád agrárfőiskolát végzett fia, korábbi téeszvezető, megtartott ugyan egy bruttó 29 ezer forintos állást a szövetkezetben is, de érdeklődése a saját gazdaság felé fordult. Senki emberfia nem látja át rajta kívül, hogy mi is van a földekkel. Különféle színekkel satírozott térképébe bele lehet nézni, de a kezéből ki nem adja. Az biztos, hogy az egyik szín azt jelöli, mely földdarabokat szándékozik magának megszerezni. Addig még tömbösíteni kell egy kicsit. Övé lesz – így tervezi – a sóderbánya, s az övé már a tsz egyik elhagyott juhhodálya, amelyből eladták a híres tenyészjuhokat. Immár N. úr 500 birkája béget benne. Úgy látszik, a juhtartás ismét megéri, igaz, hogy nincs egyetlen, bejelentett, állandó alkalmazottja sem. Annak idején, mikor a juhászat a téeszben veszteségesnek bizonyult, N. úr volt az állattenyésztési ágazatvezető…

Erdei polgárok[6]


A szép zselici erdők, vagyis a sásdi állami erdőgazdaság szigetvári körzete 370 embert foglalkoztatott. Az erdőgazdaságból részvénytársaság lett (a tulajdon 10%-a a menedzsmenté), s mindössze 40 alkalmazottja van, holott kellemes konjunktúra köszöntött az ágazatra. Az állami időkben nehezen eladható lombos keményfáért – jó és rossz minőségűért egyaránt – ma sorban állnak a nyugat-európai, főképp olasz vásárlók, viszik jó áron a rönkfát nemes bútornak és nemtelen ipari alapanyagnak. Nagy, biztos vásárlójuk a szombathelyi hő- és hangszigetelő-gyártó Falco is. A fát viszont már nem az erdészet munkásai vágják ki, s alakítják át rönkfává, hanem fakitermelő vállalkozók. A részvénytársaság erdésze kijelöli a kivágandó fákat, balesetvédelmi oktatást tart, majd a munka végeztével átveszi az eredményt, és leméri. Az rt. köbméterenként fizeti a szerződésben rögzített díjat. Gép, szerszám, időjárás, baleset, társadalombiztosítás, adminisztráció és folyamatos munka – ez már mind a vállalkozó baja, nem a részvénytársaságé.

A fakitermelés persze csoportos munka. A csoportot egy „döntő” (ti. aki a fát fűrésszel kidönti), egy traktoros-szállító, legalább egy daraboló fűrészes és inkább kettő, mint egy rakodó alkotja. Egy csoportnak (a szocializmus hagyományainak engedve brigádnak hívják) minimum két motoros „still”-fűrész és egy közepes traktor kell a munkához. Ez a legszerényebb felszerelés (használt állapotban) legkevesebb 1,2 millió Ft-ba kerül, karbantartására, valamint üzemanyagra folyamatosan mintegy havi 100 ezret kell költeni. Aki képes ekkora befektetésre, s még megfelelő forgóalapja is van az induláshoz, az tud szerződést kötni az rt.-vel. A munkaeszközökkel rendelkező vállalkozó szintén minimalizálni akarja költségeit és a bonyodalmakat csakúgy, mint az rt. Ő sem vesz fel alkalmazottakat, hanem alvállalkozóként bízza meg a csoport állandó tagjait, akik papírforma szerint ugyancsak önálló vállalkozók. (Mi egyébként nemigen találkoztunk olyan „alvállalkozóval”, aki pl. tb-járulékot fizetett volna.) A pénzüket a fővállalkozótól kapják egyéni megállapodás szerint. Az állandó brigádtagok egy része ilyen-olyan megfontolásból nem váltott ki vállalkozói papírokat – pl. azért, mert még kapja a munkanélküli-segélyt – ők feketén dolgoznak 800–1000 Ft napszámért. Vannak aztán csak időnként foglalkoztatott feketemunkások, az ő tarifájuk kisebb, kb. napi 500 Ft.

A vizsgált falvakban 60-70 férfinak nyújt megélhetési forrást a fakitermelés ilyen vagy olyan formában, de az 5-6, gépekkel fölszerelt fővállalkozót is beleértve alig-alig él meg valaki csupán ebből.

Egy befutott fakitermelő

Talán a legsikeresebb vállalkozó B. J. Annyira sikeres, hogy már nem is Csebényben lakik, beköltözött Szigetvárra. 36 éves, dízelmotor-szerelő szakmunkás. Az állami erdőgazdaságnál dolgozott mint teherautó-sofőr, egészen 1993-ig, amíg teherautóját el nem adta alóla az rt.-vé alakuló gazdaság. A felesége most is az rt. irodájában dolgozik. Már sofőrködése idején vásárolt egy leselejtezett stillfűrészt, és vállalt kisebb, úgynevezett tisztázási munkákat az erdőben (ez a kiselejtezésre ítélt fák kivágását jelenti, inkább költség, mint közvetlen haszon az erdő tulajdonosának), közben sertéshízlalással is foglalkozott. Kergette tehát a pénzt, s ebben segíteni tudta a család is. Az apja irányította házi gazdaságban már hosszú évek óta hízlaltak malacot, tenyésztettek birkát, tartottak teheneket. Vadászati főiskolát végzett testvére szintén továbbment már Csebényből, ahol a B.-felmenők cselédsorsú őshonosok voltak, kocsmát nyitott, és mezőgazdasági vállalkozást is tart fenn. Szóval, mikor ütött az óra, s kettős egzisztenciájából az egyiket, az alkalmazottit kihúzta B. J. alól az átalakulás, rendelkezésére állt a bő egymillió a vállalkozói starthoz. Abban a múló pillanatban ez nagyon sokat ért, a téesz éppen kiárusított. Így B. J. sokkal olcsóbban és kényelmesebben alapozta meg tekintélyes gépparkját, mint azok, akik később ébredtek, vagy hiába ébredtek, nem volt a kezük ügyében a pénz. Az akkori árverésen nem is licitált senki más. 750 ezer meg 400 ezer forintért két fakitermelésre szolgáló speciális LKT-traktorra tett szert. Most 9 db stillfűrésze van – ára újonnan darabonként 100 ezer Ft – de a fűrészparkot folyamatosan cseréli. Évente eladja a legöregebbeket 30-40 ezerért, és vesz helyettük jobbat. A vállalkozáshoz tartozik egy erdei utakon is használható, négykerék-meghajtású UAZ mikrobusz is – ezzel szedi össze és viszi az aktuális munka helyszínére reggelenként az embereit, valamint az eszközöket, ezzel kanyarodott a szállásunk elé, amikor két hallgatónkat egy napra bevette a brigádba – valamint egy Trabant kombi, amellyel maga B. J. furikázik. (Családi célra egy Ford Escort szolgál.) Elhagyott csebényi rezidenciáján B. J. félmilliós beruházással felépített és felszerelt egy gépműhelyt és tárolót, ilyen egyetlen más hasonló vállalkozónak sincs. Itt pihennek a járművek és fűrészek, éjszaka meg, ha nem dolgoznak, itt csinálja meg B. J. azt, ami elromlott – ez a tanult szakmája – s jó karban tartja a gépparkját. Egyébként egy teljes posztot tölt be a brigádban, ő a traktoros. Mindemellett most félig kedvtelésből, félig gazdasági kísérletként méhészkedik is. (Ibafán működik egy méhész, foglalkoztat is néhány embert rendszeresen, de persze nem állandóan, csak alkalmi munkásként. B. J. emberei is szoktak dolgozni a méhésznek, néha ütközik a két munka.) Tavaly félmilliós bevételt hoztak a méhek B. J.-nek, ezt egyelőre odaadta a feleségének költőpénz gyanánt, de játszadozik a gondolattal, hogy átáll erre az üzletágra.

A B. J.-brigád általában több és jobban jövedelmező munkához jut, mint a többiek. (Csak egy brigád van velük egy súlycsoportban, B. A.-é, aki már különböző állattartó vállalkozásokban bizonyult igen sikeresnek, egyébként ő most Csebény polgármestere.) Erős és megbízható a technikai bázisuk, ütőképesek, a legmegbízhatóbb emberek dolgoznak velük, de nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy B. J.-t régi baráti szálak fűzik az rt. erdészéhez, aki a munkákat elosztja és ellenőrzi. A munka jövedelmezősége nyilvánvalóan függ attól is, hogy milyen messzi erdőterületen folyik, milyen minőségű fákat termelnek ki, mekkora összefüggő területen. Egy másik, még jó hírű, törekvőként számon tartott fővállalkozó ötödmagával a vizsgálat idejét megelőző hónapban 171 köbméter fát termelt ki, s ezért 136 ezer Ft-ot kapott, B. J.-ék ez idő alatt öten 817 köbmétert termeltek 700 ezer Ft-ért.

A B. J.-brigád további négy állandó tagjából hárman egyéni vállalkozók még papíron, ám csillagászati távolságban vannak attól, hogy valóban önállóak legyenek. Ketten, meg a feketén állandóan velük dolgozó 24 éves munka nélküli autószerelő (munkásszállás már sehol sincs, naponta ingázni a buszmenetrend miatt lehetetlen, albérletet fenntartani nem éri meg) nem is ambicionálják, átmenetinek tekintik jelenlegi foglalkozásukat.

Hendikep

Efféle terveket sző viszont B. Z., a 25 éves, kétgyerekes roma, ám őmögötte aztán nincs olyan biztonságos, támogató családi háttér, amilyen B. J.-nek jutott. Szülei 20 éve vetődtek erre a környékre, amikor korábbi lakóhelyüket, a telepet felszámolták. Ment a család hol apával, hol anélkül egyik faluból a másikba, ahol munkát és fedelet is találtak. Végül Ibafán állapodtak meg. B. Z. 15 évesen a pécsi építőiparban kezdte munkáséletét, majd a katonaidő után hozzálátott, hogy egy nála is csóróbb hertelendi roma kislánnyal egzisztenciát teremtsen maguknak odahaza Ibafán. Az erdészetnél helyezkedett el, levizsgázott fűrészkezelésből, ami itt szakmunkás státusba emelte, s dolgozott, míg szélnek nem eresztettek szinte mindenkit. Még most is bérli – havi 2000-ért – a házat, amelyben laknak (magára maradt apját is befogadta), megtakarításból csak arra futotta, hogy a porta felét vásárolja meg az elhagyott istállóval 70 ezer Ft-ért. Azt alakítja át éppen lakásnak. A brigádban kb. havi 25 ezer Ft-ot tud megkeresni (ő a „döntő”, munkája veszélyes és felelősségteljes), s emellett próbál fölfejleszteni beruházható pénzt fialó házi gazdaságot, ahogy a többiek, a sikeresek csinálták. Maga épített ólakat a megvásárolt telekrészre, tenyészkocát, kandisznót, malacokat tart, s a házbérlethez tartozó belső kertben (itt hostelnek hívják) gürcöl hozzá kukoricát. Jár a méhészhez, ha lehet – maga is próbálkozott méhekkel, de feladta, mikor kiderült, hogy túl sok időt kellene belefektetni – s már építgeti az újabb ólakat a tervezett 30-40 hízónak. Kérdés, hogy bejárható-e még a 15-20 évvel korábbi út, avagy B. Z. csak magára utalva mindig le fogja késni a konjunktúrák hullámhegyeit?

Ipari kísérletek

A szocialista tervgazdálkodás 40 éve után iparnak nyoma sem maradt a három vizsgált parányi faluban, 1990 óta viszont két kisüzem született, és élt (él) át drámai válságokat.

Az egyiket a 140 lakosú Hertelend nagyra látó polgármestere hozta össze, ez a péküzem. Az épület az önkormányzaté, ők állták az átépítést is, ezzel szálltak be a vállalkozásba. A felszereléshez és induláshoz szükséges pénz legnagyobb részét egy kaposvári nagy cégtől könyörögték ki, az lett a másik tulajdonos. Elcsábítottak egy művezetőt a szigetvári kenyérgyártól üzemvezetőnek, vele vásárolták meg a dagasztógépeket, a kemencét. Szereztek két szakképzett péket a környékről, szállító-gépkocsivezetőt, formázókat, leszedőket, takarítót helyből – összesen vagy tízen voltak. Először nem működött a technológia, hetekig tartott a próbasütés, de a kenyér csak folyt. Liszt, munkabér, energia – a pénz vészesen fogyott, bevétel semmi. Muszáj volt végre kilépni a piacra, de balul ütött ki: a kenyér minősége nem volt megbízható, gyakran ragacsosra sikeredett, a vásárlóknak nem kellett. Ott volt az egyenletes, megszokott szigetvári kenyér, azt keresték. Ráadásul több kis pékség fészkelődött a tágabb környéken. A péküzem néhány hónap alatt végére járt a pénzének. Kicserélték az egyik péket, a másikat, s újabb pénzfelhajtó akció következett. Adott a nagyvállalat, s beszállt valamennyivel az egyik boltos, egy kis, fejlődő hálózat tulajdonosa. (Vele még találkozunk.) Az együttműködőkészsége talán többet ért, mint a pénz. Hajlandó volt a hertelendi kenyeret önköltségi áron adni az üzleteiben – a többire rátette a szokásos haszonkulcsot – hogy megfordítsa a vásárlók hajlandóságát. Azokra bazírozott, akiknek számít a mintegy tízforintos különbség. Nem volt elég a minőség javulása, nem volt elég az árengedmény, keveset adtak el, a pékség megint elfogyasztotta a pénzt. Nemrég új többségi tulajdonos jelent meg a színen, egy kaposvári kft., amelynek valami családi kapcsolata van a korábbi tulajdonos-nagyvállalat egyik vezetőjével. Az új tulajdonos mindenkit elküldött. Az emlegetett bolthálózat beszerzőjét, aki talpraesett, ügyes fiúnak bizonyult, megtette üzemvezetőnek, de emellett az ő dolga a szállítás is. Két pék és két segédmunkás az egész személyzet. Egyikük vezet is, szükség esetén besegít az üzemvezetőnek szállítani. Általában is mindenkinek mindent csinálnia kell, senki nem tiltakozhat, bármelyik posztra kell is beugornia. A bolthálózatost azzal kárpótolják az embere elcsábításáért, hogy az a hertelendi kenyérrel együtt teríti a hálózatnak reggelenként a tejet is, egy más, előnyösebb forrásból, mint ahonnan eddig szerezték be. (A bolthálózat rendes napi beszerzőkörútja Szigetvár–Pécs, a tejfélét olcsóbban lehet megvenni Kaposvár felé. A péküzemnek viszont van megrendelője abban az irányban.) Optimalizálni a munkaerőt, az üzemanyagot, az időt – a valóságos kapitalizmus, ha kicsiben is, de felütötte a fejét Hertelenden.

A másik ipari üzem – másik faluban – egy varroda. (Ez tizenkét asszonnyal indult, aztán a létszám ötre apadt.) Ha egyáltalán megvan még. Ez esetben maguk az asszonyok hozták be a tőkét, melyet egy messzi, fővárosi férfiú személyesít meg. Néhány nő bejárt dolgozni egy szigetvári varrodába, s rávették a tulajdonost, hogy néhány varrógépet telepítsen hozzájuk, a falujukba, az egyik házban lenne hozzá hely. Legyen egy kis telepe itt is. Hogy, hogy nem – alighanem rugalmas munkaidő, bérengedmény árán – a vállalkozó ráállt a dologra. Egy darabig valóban egyikük lakásában dolgoztak, de aztán újabb roham: megszerezték az önkormányzat tulajdonát képező elhagyott tűzoltószertárat. Bérleti díj nincs, de a rezsit a vállalkozónak kell állnia. Munka volt bőven, a vállalkozónak biztos megrendelője volt, egy ismert pesti ruhagyártó cég, ekkoriban dolgoztak 12-en az 5-6 gépen két, sőt néha három műszakban. Idővel az ügyes, fürge asszonyok a szállítás terhét is megosztották a tőkésükkel, lévén egyik-másik háztartásban gépkocsi, maguk vitték fel Pestre a kész munkát, s hozták haza az újat. (Volt köztük, aki vezetni is tudott.) A tulajdonosra egyre inkább már csak az elszámolás maradt. A megrendelés az üzemecske alig kétéves története során nyilván hullámzott valamelyest, tény, hogy végül öt állandó munkás maradt. (A vállalkozót nem érdekelte, hogy öt, hat vagy tizenkettő, ő az összteljesítményre fizetett.) Néha éjjel-nappal dolgoztak, de megkerestek kb. nettó 30 ezret havonta, azért ez falusi nők körében nagyon jó pénz. Csakhogy a felhők gyülekeztek, meg az asszonyok merészsége is nőtt. A vállalkozó el-elfelejtette kifizetni a villanyszámlát, az önkormányzat méltatlankodott, a varrónők pedig gondoltak egy nagyot: miért ne vehetnék egészen a saját kezükbe az üzemet? Külön tárgyalásba kezdtek a pesti megrendelővel. A gépeket meg majd megveszik. Csakhogy a vállalkozó tudomást szerzett az árulásról, s késő este jelent meg a faluban, hogy viszi a berendezést, most, azonnal! Kígyót melengetett a keblén? Majd pont versenytársakra van szüksége. A nők pénzért kezdtek szaladgálni az éjszakában: a varrógépek értéke összesen mintegy 200 ezer Ft, úgy gondolták, ezen múlik. Kölcsönt akartak szerezni, de azonnal. A polgármester nem adott, azt mondta, az önkormányzatnak nincs, és nem lehet. Mentek máshová, kölcsönt nem kaptak, de esetleg megveszik az üzemet… Nem tudjuk, mi a vége. Szociológiai gyakorlatunk másnap reggel befejeződött.

Kereskedelem, vendéglátás[7]

Kiegyensúlyozott kereskedelmi vállalkozást igen, de vállalkozót nem nagyon találunk a vizsgált három faluban. Ehhez el kellett menni a Kaposvár–Szigetvár (–Pécs) autóút mentén fekvő ezer lakosú Szentlászlóig, 10-15 km-re az onnan bekötőúton keresztül megközelíthető Csebénytől, Horváthertelendtől és Ibafától. Szentlászlóról elindulva előbb az 500 fős Almamellék következik – ezt a falut vizsgálódásainkban sem kerülhetjük ki – innen ágazik szét a Hertelendre és Csebénybe, illetve Ibafához vezető Y. (Ott aztán vége a betonútnak. Ezért nincs már Koprád és Gyűrűfű.)

A nyolcvanas évek végéig egy-egy áfészvegyesbolt és áfészkocsma képviselte a kereskedelmet és a vendéglátóipart Szentlászlón, Almamelléken, Ibafán, Hertelenden, Csebényben is, néha az sem. (Legyünk pontosak: a téesz csinált az évtized végén egy kilósruhaboltot.)

Egy organikus fejlődés története

A szigetvári vízmű telepvezetője volt a magánkereskedelem pionírja errefelé, aki 1988-ban zöldségboltot nyitott szülőfalujában, Szentlászlón. A fordulat, amely 1989-ben már radikális pályamódosításban teljesedett ki a család minden tagjára nézve, azért nem volt teljesen előzmény nélküli. P. úr felesége a szigetvári áfészirodában dolgozott a megelőző időkben, P. úr pedig évek óta kertészkedett szabadidejében egy szentlászlói földdarabon. Magról nevelt szabadföldi káposztával kezdte, s később úgy állította fel sorban a fóliasátrakat, ahogy a kert némi pénzt termelt. Ebben a műnemben első és egyetlen volt Szentlászlón. Szezonban a reggeli hétórás munkakezdés előtt kitrabantozott Szigetvárról, megnyitotta az öntözőberendezést, kitakarta a sátrakat mindennap – elzárni már a Szentlászlón élő szülők szokták – a többit a feleségével, gyerekekkel együtt csinálta meg hétvégén. A boltnyitás gondolata azért fészkelte be magát P. úr fejébe, mert mindig gondjai voltak a megtermelt primőrök értékesítésével. Látta azt is, hogy a falusi áfészbolt alig tart zöldség-gyümölcsfélét, a lakosság vagy a városból hordja haza a zöldfélét, vagy inkább arra hagyatkozik, amit maga megtermel a ház körül.

Ezen a ponton segítettek a szülei: a falu közepén megvásároltak 200 ezer forintért egy régi parasztházat. Először csak az első szobájából állt az üzlet, az utcai ablak kirakatként szolgált. (Az áfészbolt kirakatában néhány fazék porosodott.) Az első árukészlethez P. úr 100 ezer Ft hat hónapos forgóalaphitelt vett fel az OTP-től, ez volt egyébként mindmáig az egyetlen hitele. Az asszony, akinek kereskedelmi szakképesítése van, feladta áfészmunkahelyét, s ő állt a pult mögé. A férfi megtartotta az állását, miközben kezelte a fóliasátrakat, s ellátta áruval a boltot. Reggel négykor kezdték a napot a kis Trabant kombival. Sikerükre sandítva az áfészbolt is nagyobb gondot fordított a zöldség és gyümölcsfélére.

P. úr pedig, hogy vásárlóit megtartsa – beszerezvén a megfelelő engedélyeket – előbb édességgel, itallal, majd tejtermékkel és kenyérrel bővítette az üzlet profilját. Méghozzá kora reggeli tejjel és kenyérrel, amit maguk fuvaroztak ki nyitásra, és ez volt az igazi ütőkártya. (Az áfész központilag hordta szét a falvakba a napi árut, a tej reggel, a kenyér délután jutott ide.) Mivel P.-ék úgyis naponta mentek áruért a pécsi nagybani piacra és a pécsi, szigetvári, kaposvári diszkontokba, gyakran naponta két kört is tettek, felírták a vevők extra kívánságait, és legkésőbb másnapra teljesítették. Már az első szezonban komplett vegyesbolttá alakult át az üzlet. Most már nem volt elég a Trabant, gyakran kölcsön kellett kérni T. úr apjának a kisteherautóját. Nem volt elég a hely, kibővítették a ház további szobáival. Egy év leforgása alatt kibéreltek egy elhagyott téeszraktárat, és nyitottak még egy üzletet a falu széle felé. Most már fel kellett venni egy alkalmazottat, aztán még egyet, aztán P. úr is felmondta a munkahelyét, később vettek egy kisteherautót. Figyelték egymás árait az áfészessel, s ki-ki törte magát, hogy a vásárlók hozzá menjenek be. Szabályos féltékenységi játszmák folytak a vevő megtartásáért.

P. úr boltjainak öt falura szóló híre lett, olyannyira, hogy az ibafai tanácselnök megkereste: vállalkozzon Horváthertelend ellátására is, mert ott bezárt az áfészbolt. (’90-ben vagyunk, még tanácselnök van, és közös tanács.) Először hetente kétszer csak autóból árult, aztán ajánlkozott egy idős házaspár: bérbe adná neki a fél házát. Végezetül a hertelendi önkormányzat egy üres községi telken felépített egy kis üzletet, s P. úr azt vette bérbe. (Így fűződtek egyre szorosabbra a hertelendi kötelékek, melyek befonták P. urat a hertelendi pékségbe is, mert persze ő az a boltos, akiről az üzem hányattatásainak történetében szó volt.)

Versenytársak

Közben nagy dolgok történtek Szentlászlón. P. úr egyetlen, ám elszánt konkurense, az áfészos szövetkezett egy odanősült volt pécsi vájárral, felmondott az áfésznek, és nyitottak együtt egy kacsalábon forgó kis ABC-áruházat. Az emeletes üzletházat az üzemi balesete után új életet kezdő rokkantnyugdíjas és baleseti járadékos bányász építette Start-hitelből, eredetileg divatáruház és cukrászda céljaira. A hajdani vájár már azelőtt is belefogott ebbe-abba, s mellékesen egészen 1990-ig építésvezető volt a téesznél. (Akkor a téesz sok alkalmazottat kénytelen volt elbocsátani.) Többek között másfél évig bérelte az áfész kocsmáját – nem volt vele megelégedve, mert a takarékos sváb falu nem kocsmázott –, s mindmáig felerészben tulajdonosa egy balatoni étteremnek is. (Az éttermet félig kész épületként vették, maguk fejezték be és szerelték fel pécsi illetőségű társával, évekig maguk is szolgáltak fel, szezononkénti váltásban. Jelenleg a maga részét bérbe adta, s még nem törlesztette egészen az indításkor fölvett hitelt. A volt vájár nem tanulta a felszolgálást, a kereskedelmet, csakúgy, ahogyan az építésvezetőséget sem.) Cukrászda még nem volt a szép vagyont képező szentlászlói ingatlanban, csak a divatház döcögött, nehezen birkózva a fizetőképes kereslet drasztikus visszaesésével és az útszélen autóból török cuccot árusító konkurenciával (hiába járkált a tulajdonos maga is Törökországba áruért), mikor az áfészos megkereste az ajánlattal. 1991-ben vagyunk.

A társulás létrejött, a ruha felköltözött az emeletre a cukrászda helyére, a földszint ABC-áruház lett. A vájár apportálta az épületet, az áfészos az árukészletet, és alkalmazottként szállt be az áfészos felesége. A bányász rájuk hagyatkozott, ők a szakemberek. Két évig menegetett az üzlet, csak a társak nem jöttek ki egymással. Olyannyira, hogy az áfészos házaspár szörnyű bosszút esküdött. Mély titokban kibéreltek egy raktárat éppen szemben az ABC-vel, beszerezték az engedélyeket, feltöltötték áruval a sivár barakkot, s puccsszerűen megnyitottak egy új vegyesboltot. (Elmerenghetünk rajta, hogy mennyi pénzük lett a rövid társulás során…) Mi azt láttuk, hogy itt sorban állnak, az ABC meg üres. Forgalma a felére csappant a tulajdonos szerint, s miután a pult mögött álló alkalmazottat kifizette, egy átlagfizetésnyi tiszta jövedelmet hoz neki. Nem is biztos benne, hogy fenn akarja-e tartani ezt a vállalkozását. A versenyt tulajdonképpen feladta. Akármilyen akciót talált ki a forgalom érdekében, hajdani társa azonnal rálicitált. Azzal vigasztalta meg magát, hogy a község határán lévő hajdani téeszhalastónál létesített kemping büféjét szerezte meg, ott is alkalmazottal dolgoztat. Lehet, hogy a balatoni étteremrészét is eladja, többet hoz, ha az árát – 5 millióra becsüli – kamatozó papírba fekteti. Fölöttébb aggasztják az ingatlanadó bevezetéséről kószáló hírek.

Hogyan jutunk el az almamelléki kávéházhoz?

Ennyi élelmiszerbolt, pláne egy rakáson (az ABC és a bosszúobjektum olyan 150 méterre van T. úr első boltjától) a hajdani áfészkocsmából lett söröző tulajdonosának is sok. Különösen, mivel nemcsak palackozott szeszt árulnak a két szomszédvárban, hanem a rossz nyelvek szerint itt is, ott is kívánságra alkohol kerülhet a presszókávéba. Forgalma drasztikus zuhanását olyannyira megsokallta, hogy azon gondolkodik, berendezett, ám pangó játékterme helyére diszkontáruházat telepít. Hasznot nem fog hozni, de ha olcsóbban adja a tejet, lisztet, mosóport, mint a többiek, akkor majd italért, kávéért betérnek a Sörözőbe is.

Addig is a periféria felé terjeszkedik, csakúgy, mint P. úr. A sörözős, aki már Szentlászlóra is Szigetvárról tette át vállalkozását (lakni most is ott lakik), nem bírván az önkormányzati kapcsolatokkal jobban álló versenytársakkal, Almamelléken vette bérbe a lepusztult áfészvendéglőt. Átalakította, rendbe hozta. Most egy szeparált sarokban kellemes fonott fotelokban időzve sajtótermékek között is válogathat a kávéházi stílust kedvelő vendég, s a falakat egy szigetvári mester olajcsendéletei díszítik. A söntésnél a tulaj fia áll, ő maga egy szigetvárról ingázó alkalmazottal együtt a szentlászlói üzletet viszi (a szigetvárit bérbe adta), s ő szerzi be, szállítja mind a két boltjába az árut. Egyébként kocsmárosunk pincérként kezdte pályafutását a hatvanas évek végén, rövidesen üzletvezető lett Szigetváron, s az elsők között vett ki szerződéses étterem-sörözőt.

Vissza T. úr történetéhez

T. úr is Almamelléken, valamint Szentlászló határán kívül, az országút mellett bérelt újabb üzletet. Felesége, mindhárom gyereke kiszolgál egy-egy boltban legalább részidőben (a gyerekek egyébként még tanulnak, mind kereskedelmet, közép, illetve felsőfokon), s mellettük három eladót is foglalkoztat. Akármilyen óvatos, pénzkímélő stílusban építi is fel üzlethálózatát, vásárolt egy számítógépet, és felvett egy számítógép-kezelőt, aki naprakészen nyilvántartja összes boltja raktárkészletét és a különböző boltokba befutott egyéni rendeléseket. A család egyébként kiköltözött Szentlászlóra. A legújabb bérleményhez, amely a téesz tulajdona, egy lakás is tartozik. A szigetvári lakás marad a gyerekeké.

Két bukás

Kicsi, de nagy az ára

Csebényben egy vállalkozó szellemű helybeli is megpróbált presszót nyitni – nem volt, és ma sincs a faluban – de megbukott vele. Pedig ügyes és törekvő ember, s a felesége is az. Miért? Ő maga a lakosság pénzhiányával és a vegyesboltos ádáz ellenakciójával magyarázza a kudarcot. Amíg volt munka, addig teherautó-sofőr volt főfoglalkozásban, egy ideig kísérletezett önálló fuvarozással is, de az nem ment, a háztáji gazdálkodással azonban még némi felhalmozásra is elégséges jövedelmet tudott előteremteni. Van két hold szőlője (a borból pénzbevétel nem származott, a presszóban hasznosítani tudta volna), és tartott marhát, bérelt hozzá földet takarmánytermesztés céljából. A presszóhoz eladta az állatállományt, de csak vagyona jelentős részét vesztette el vele, és a kedvező időt, amikor a fakitermelő vállalkozásokat kedvező feltételekkel lehetett volna indítani a nagy téesz- és állami gazdasági gépeladások korszakában. Így, mikor végül is feladta a presszót, és a fába vágta fejszéjét, már jelentős versenyhátránnyal indult. Hogy neki miért nem sikerült? Talán annak is van némi jelentősége, hogy R. iskolázatlanabb eddigi szereplőinknél. Valamelyes kereskedői tapasztalat birtokában bizonyára reálisabban mérte volna föl a csebényi vendéglátó-ipari esélyeket. De van szerepe az archaikus társadalmi környezetnek is, a meghitt faluközösségnek, amit annyian emlegetnek nosztalgiával. A gazdasági versengésbe itt bevonható a személyes függés, a „hűség” – ezzel találkoztunk a szentlászlói anekdotákban is. Itt „a boltos” esküre kötelezheti vásárlóját, hogy „ahhoz” nem teszed be a lábad, ezen nem ütközik meg, ez ellen nem lázad senki, s az eskü megtartását könnyedén lehet kontrollálni, hogy aztán az „árulást” legalábbis szeretetmegvonással torolják meg. Felbolygatni csak a kívülről jöttek tudják, merik, teszik – s a meghitt kis közösség, élvezvén a nagyobb komfortot, csöndesen bomladozni kezd. Csak a függés porlad szét? Vagy vele a méltányosság is, s marad a kíméletlen önérdek?

Egy derűlátó fiatalember

Legmagabiztosabban s leggondtalanabbul az a szentlászlói férfi néz elébe a jövőnek, aki mintha mindenét – s ez nem is kevés – elvesztette volna. A falu szélén a kaposvári országút mentén, közel a már említett kempinghez tűnik fel az arra járónak a takaros, ám belakatlan üres épület, rövidesen dobra kerülő sörözője, étterme és fogadója. A többiek, akik oly könnyen kezdenek panaszkodni versenytársaikra, zavartan elhallgattak, ha a fogadó és tulajdonosa került szóba. Ő maga viszont feszélyezettség nélkül mesélte el: nemi erőszak vádjával kevés híján tíz hónapot töltött előzetes letartóztatásban, ezalatt omlott össze ambiciózus birodalma. De sebaj, három év, és ugyanott fog tartani, mint a kellemetlen közjáték előtt. Némi fejtörést csak az okoz neki, hogy emeletes családi villáját (benne feleség, két kamaszfiú és egy csecsemő) kimentse a csődből. Ami a vádat illeti, nem is veszteget rá sok szót. Mindannyian tudjuk, hogy ez a legnehezebben bizonyítható és cáfolható tényállások egyike, csakúgy, mint a vesztegetés. Általában nincs tanú, a cselekménynél csak az ellenérdekelt felek vannak jelen. Az ügy tárgyalása már elkezdődött, egyelőre elnapolták. A várható ítéletre csak megvonja a vállát. Azt, ami szerinte a legfontosabb, hogy másik megye bíróságára tegyék át az ügyét, elérte. A levegőben lóg a kimondatlan gyanú, hogy egyszerűen ki akarták csinálni, s vádlója, a szomszéd faluból alkalmazott kislány meg az anyja eszköz volt hozzá. Kétségtelen, egy nagyságrenddel nagyobb hal, mint a többi self-made man a környéken.

A térség legtekintélyesebb magán munkaadója – több mint 50 bejelentett alkalmazottja volt – kőművesként kezdte, aztán tűzoltó lett, majd munka mellett tanult, s középszintű vezetői munkakört töltött be a szigetvári cipőgyárban. Mintegy tíz évvel ezelőtt visszatért eredeti szakmájához, s ez biztosította a család boldogulását: pallérként rendkívül népszerű volt az építkezők körében. 1989-ben kihajózott a nyílt vizekre, és építési vállalkozó lett belőle. Hogy akciórádiuszát növelni tudja, fölvett jutalékért egy pécsi üzletkötőt, és az bevezette a helybéli családiház-építésbe. Éppen jókor, mert mire a lakosság pénze megcsappant, ő már az önkormányzatok és beruházó gazdasági társaságok megrendelésein dolgozott. Prosperált, amikor az állami építőipart elérte a csőd, s olcsón felvásárolta az áruba bocsátott állványokat, szállítóeszközöket és gépeket. Amit nem kapott meg, azt összebuherálták egy helybeli ezermesterrel, így lett liftje és megfelelő keverői. 1991-ben már azon spekulált, hogy mibe fektesse a pénzét. Ha nem talál ki valamit, befizetheti adóba. Vendéglátás. Itt az országúti forgalom, népszerű vadászterületek. Vegye meg a kempinget 8 millióért? Éppen árulták. Úgy döntött, hogy jobban jár, ha nem vesz, hanem épít. Megterveztette a 24 férőhelyes fogadót étteremmel, kis sörözővel, egy lerakatnak is alkalmas raktárral, elkezdte építeni, de elfogyott a pénze. Addigra benne volt 12 millió. Egy évbe telt, amíg szerzett egy 10 milliós starthitelt. Közben kitalálta, hogy az épület jobban hasznosul, ha a raktárhelyiséget itallerakat helyett sörfőzésre használja. A nagy sörgyárak küldözgették prospektusaikat és ügynökeiket házi sörfőzdék berendezésének, a hozzávaló technológia licencének és alap-, valamint adalékanyag-ellátási szerződésnek az egységcsomagjával. 7,2 millióba került, megvette. Engedélyekkel, palackozósorral végül 10 millióba volt. A fogadó szobái még a berendezésre vártak, de már készen voltak a megállapodások vadásztársaságokkal, utazási irodákkal; az étterem, a söröző és a sörfőzde üzemelt, s megrendelése is volt egy műszakos kapacitásra, amikor letartóztatták. Az építési üzemvezetője rövidesen bedobta a törülközőt, a felesége nem tudta vezetni az éttermet – akkor született a pici lányuk – az ügyvédje pedig felmondta a hitelszerződését. Megindult a lavina, a fogadót elárverezi a bank: a veszteség 40 millió. (Az építővállalkozást ki tudta menteni, mert egy időközben önállósodott régi alkalmazottja a segítségére sietett. A volt munkatárs berendezéseivel együtt emberei és munkái egy részét is átvette, s mióta a nagyot akaró vállalkozó szabadlábon van, papíron az ő alkalmazottja.)

Epilógus

Az alsófokú központ szerepköréből kicsöppent, csöndesen málladozó Ibafán megmozdult valami. A pécsi alternatívok szervezésében működő Gyűrűfű Alapítvány megvásárolt néhány megüresedett, egykor jobb napokat látott házat. Az egyik házban állandóan lakik is egy hozzájuk tartozó házaspár, és sűrűn megjelennek a többiek is. Egy nagy terv megvalósítását készítik elő: alternatív mintafalut akarnak építeni Gyűrűfű 20 év alatt erdővel benőtt helyén.

Földbe vájt, földfalú, energiatakarékos lakóházakat, napenergia-felhasználást, életforma-közösséget, amibe bekapcsolódnak az ittlakók. Ők így akarják életre kelteni a haldokló kistelepüléseket.

Jegyzetek


[1] Leírja ezt Havas Gábor Ibafa című tanulmánya, Kultúra és Közösség, 1981, továbbá Szelényi Iván Harmadik út? című könyvében. Akadémia Kiadó, Bp. 1992.

[2] Az önkormányzatok működését dr. Tóth Judit irányításával Borsos Anna és Tokaji Gábor vizsgálta, ők gyűjtötték a statisztikai adatokat is.

[3] Lásd erről F. Havas Gábor: Dombra föl, völgybe le, Beszélő, 1991. 33. sz.

[4] A földbirtokviszonyokat Zolnay János vezetésével Bottás Anikó, Kolozsvári Noémi és Lipták Lóránd kutatta.

[5] Ezt mutatja be ifj. Schiffer Pál, F. Havas Gábor és Juhász Pál Kovbojok című filmje.

[6] Ez a fejezet Poós Ferenc és Tolnai Gábor tanulmányának rövidített változata. Munkájukat F. Havas Gábor irányította.

[7] Guti Irén, Gressai Ákos és Szép Imre kutatása, vezető tanár Solt Ottilia volt.

• Befejezetlen jelen