Skip to main content

Antall után

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Magyar Demokrata Fórum szóvivője még vasárnap, december 12-én délután is ingerülten visszautasította a feltételezést, hogy a Fórum Lakitelken ülésező választmánya az utódlás kérdésével foglalkozna: „Nem időszerű!”

A választópolgár enyhén szólva hitetlenkedik. Lehet, hogy Antall József miniszterelnök utódjának személyében rég megállapodott az elnökség, és csak a megfelelőnek ítélt pillanatban kívánják az aggódó nemzet s a nem kevésbé aggódó politikai partnerek orrára kötni a döntést? Vagy egyszerűen nem tudtak megegyezni? (Utóbbi, ahogy telt az idő, hétfőre valószínűbbnek tűnt.)

Egyik változat lehangolóbb, mint a másik. A Magyar Demokrata Fórum, kormányzásának negyedik évében, néhány hónapra az új választásoktól e gyászos napokban ismét feltűnően nem polgári, premodern politikai erőnek bizonyul. Mágikus erejű vezére nélkül alámerül az összecsiszolatlan táborok nyers erőpróbájába. Hiába emlegeti Lezsák Sándor ügyvezető alelnök az „európai gyakorlatot”, a lehetséges, egyre nyilvánvalóbban bekövetkező helyzetre a kormánypárt nem tudott – elsősorban a saját maga számára – elfogadható forgatókönyvet készíteni, tragikusan bizonyítva, hogy Antall József erőfeszítése nem volt elég eredményes. Nem sikerült modern, üzemszerű parlamenti párttá formálnia az MDF-et.

Mielőtt belefeledkeznénk a kritizálásba, hozzá kell tenni: nem biztos, hogy a többi parlamenti párt sokkal különb teljesítményre lenne képes. Bár meggyőződésem, hogy az új magyar köztársaság első kormánya rossz irányba indult, az eltelt három és fél év alatt eltékozolta a társadalom erkölcsi tőkéjének, energiatartalékának tetemes részét, vezénylete alatt mégis kiépült egy elég teherbíró parlamenti politikai rendszer, amelyben tovább élhetünk. Ez egyáltalán nem kevés. Végül is az első szabad választás győztes pártjának népes testülete, a választmány 109 tagja és a teljes, 134 tagú parlamenti frakció sokórás szavazási procedúrával szorította ki a mozgalmi szárny Für Lajosát, s választotta meg kormánya első emberéül Antall jelöltjét, Boross Péter belügyminisztert. Nem elnökségi puccs, nem utcai zavargások, nem titkosszolgálat, nem is a tanácskozást bekerítő fegyveresek lendítették tovább az eseményeket. (Ezen az lepődhet meg igazán, aki csak a Magyar Televízió hírműsoraiból próbál tájékozódni. A vasárnap és hétfőn este a képernyőt elöntő bizantim szertartás láttán alapos okkal gyanakodhatott, hogy egy katonai középiskola frissen átképzett tanári kara vette kezébe a tájékoztatást.) A számításba vehető politikai erők pedig, bár valamennyien jelentős átrendeződésre számítanak a közeledő választásokon, kivétel nélkül a zökkenőmentes alkotmányos megoldást támogatják, ha gyanakodva méregetik is az alkotmányos utód hajlandóságait. S erre meg csak az legyinthet fölényesen, aki nem itt lakik Kelet-Közép-Európában.

A politikai végrendelet

A szomorú akadályt, az első demokratikus kormány vezetőjének halálát tehát, úgy látszik, sikeresen vette a tapasztalatlan demokrácia. De mi lesz tovább?

A haldokló miniszterelnök az utolsó napok egyikén – ezt lehet hallani – elbúcsúzott a fiatal demokraták elnökétől, akiben már a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai óta bízott, mint az elkövetkező korszak nagy politikai ígéretében. (Nem egyedül, ami azt illeti.) Fogjanak össze újra az Ellenzéki Kerekasztal pártjai, és állják útját a Másik Oldal előretörésének. Jó lenne, csak kérdés, hogy lehetséges-e még, lehetséges-e újra.

A Másik Oldal nem azonos egyszerűen a Magyar Szocialista Párttal, amely nagy esélyes az 1994-es választásokon. A Másik Oldal a hatalom védte széles körű biztonság és nyugalom iránti vágy, ami – jól tudják – csak illúzió lehet, s a vége keserű csalódás. A szabadságban való csalódás négy éve után. Mi következhet erre? Itt, az atombombákkal teletűzdelt, nélkülöző Kelet-Európában, az agresszív, irracionális nacionalizmusok aggasztó izmosodásának árnyékában, ahonnan a saját gazdasági nyavalyáival viaskodó civilizált világ óvatosan kihátrál? A radikális jobboldalnak 1994-ben nincs esélye, de következnek az újabb nyomorúságos, feszültséggel és teljesületlen várakozásokkal teli évek. Persze, hogy jobb lenne az óvatos, józan, a Nyugat felé araszolgató középerők összefogásával nekivágni, s nem felfűteni a többség kielégíthetetlen vágyait.

A középerők közé azonban olyan éket ütött már az 1990-es győzelemért folytatott kampánnyal a Magyar Demokrata Fórum, s az éket olyan következetesen nyomta egyre mélyebbre, hogy mára a politikai, szellemi élet, a nyilvánosság intézményei és testületei már összeilleszthetetlen darabokra hulltak szét. Olyan politikai erőnek ismertük meg a Magyar Demokrata Fórumot és szövetségeseit, olyan államférfinak Boross Pétert, aki mostantól kezdve a liberális ellenzékkel való méltányos együttműködésen fog fáradozni? Hogy mit várhatunk tőlük, azt megmutatták október óta, mióta Antall József nélkül kormányoznak, megmutatja napról napra a televízió. Antall József politikai végrendelete már-már megoldhatatlan feladatokat ruház a liberálisokra.

Az esély

E sorok írója nem osztja a szocialisták vádját, amely szerint az országot az MDF vezette koalíció taszította volna elkerülhető szakadékba; s egyenesen nevetségesnek tartja Fekete Gyulának a televízió A Hét című műsorában hangoztatott állítását, hogy az ország ilyen szellemi-erkölcsi mélyponton még sosem volt. De mint rendszerváltó állampolgár nem gondolta volna 1989-ben, s még 1990-ben sem, hogy 1994-re ennyire nehéz lesz. A választásokat, amelyekhez csikorogva ugyan, de eljutunk, minden jel szerint elveszíti a kormányzó koalíció. Megnyerheti az MSZP, de megnyerhetik éppen a liberálisok is. 1990 óta először erre van némi esély. Ez érződik a levegőben, a közhangulat változásában, s ezt mutatják azok a friss közvélemény-kutatási eredmények, amelyekről Fischer György számolt be a legutóbbi 168 órában. (Persze tudjuk, a választói magatartás igazából kiszámíthatatlan, s egy nem várt esemény az utolsó percben megfordíthatja.) Ha a mai koalíció veszít, akkor Boross Péter miniszterelnök élvezheti jól megérdemelt nyugdíját, visszavonulhat az üzleti életbe. Ha netalántán a liberálisok győznek, akkor az egyre súlyosabb, egyre nyomasztóbb örökséget versengő partnerek és fenekedő ellenfelek között cipelhetik ők tovább.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon