Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Ugyanezen törvény 7. paragrafusának 6. bekezdésében elrendeli ugyan, hogy a „nemzeti gondozási díjnak megfelelő díjban kell részesíteni azokat, akik a nemzeti antifasiszta ellenállási mozgalomban részt vettek, akik az 1945 és 1963 közötti törvénysértések életüket vesztett áldozatainak özvegyei, szülei és árvái, valamint a törvénysértések következtében megrokkantak”, de a 7. bekezdésben a kormányt hatalmazza fel e rendelkezések végrehajtási szabályainak kidolgozására. A kormány azonban több mint egy éve adós a demokratikus Magyar Köztársasághoz méltó nemzeti gondozás intézményének megalkotásával. Egyelőre M. Jánosné és 227 sorstársa a demokrácia áldásaiból annyit érzékel, hogy korábbi járandóságától megfosztották, más százak pedig korábban el nem ismert tragikus veszteségeik ellenében egyelőre csak ígéreteket kaptak. Most viszont a kormány nem egyszerűen a már elfogadott törvény végrehajtási szabályaival, hanem egy vadonatúj Nemzeti Gondozási Törvénytervezettel rukkolt elő. A parlament e héten kezdte el a törvénytervezet tárgyalását. A csaknem egyhangúan, név szerinti szavazással elfogadott első nagy igazságtevő törvény fent idézett világos rendelkezésének elszabotálása mindenesetre havi 942 278 Ft megtakarítást máris jelentett a költségvetésnek csaknem egy éven keresztül. Ennyi nemzeti gondozási díjat nem fizettek ki ugyanis egy jogtechnikai bonyodalom jóvoltából. A nemzeti gondozás megállapításáról szóló pártállami rendeletet ugyanis hatályon kívül helyezte maga az utolsó pártállami kormány. Az Országgyűlés szociális bizottsága, mely lendületes munkával igazította széles konszenzussal elfogadhatóvá az „egyes nyugdíjak felülvizsgálatáról” szóló törvényt, hiába fogalmazott meg nagylelkű és méltányos javaslatot a törvénytelenség uralmának áldozatul esettek hátramaradottjainak ellátásáról, ezt sehogysem tudta e törvény keretén belül kifogástalan normaszöveggé formálni. „Nem gondolom, hogy a nemzeti gondozottakra vonatkozó rendelet új formája a minisztertanácsnak megoldhatatlan, több hónapig tartó feladatot jelent, hiszen itt mi megfogalmazzuk még azt is, hogy kire szeretnénk kiterjeszteni” – mondotta Pusztai Erzsébet MDF-es képviselő a bizottsági vitában 1991. február 28-án. Tévedett.

A XII-es törvényt, benne a nemzeti gondozás új irányelveivel 1991. április 9-én a Magyar Közlönyben kihirdették, s október 1-jén a népjóléti miniszter e tárgyban interpellációt kapott: miért késlekedik a kormány a törvény végrehajtásához szükséges rendelettel?

Miért nem kapnak nemzeti gondozást azok, akiknek kapniuk kell? A Népjóléti Minisztérium politikai államtitkára így válaszolt: „a késedelem fő oka az igazságtételben ellenérdekelt politikai és társadalmi erők ellenállása.” A kormányrendelet-tervezet egyeztetése során „igazi és álkifogások merültek fel az érintettek körére vonatkozólag. Például: miért csupán az antifasiszta ellenállók és az 1945–63 közötti törvénysértések áldozataira vonatkozó szabályozást hoztuk létre? Milyen elvek szerint akarjuk rendezni a politikai hátrányt szenvedettek sokkal tágabb körét? Vegyük-e tekintetbe a szociális helyzetet a nemzeti gondozás megállapításakor? Milyen szerv illetékes ezek elbírálására úgy, hogy működése megfeleljen a társadalom igazságérzetének?” Bár az államtitkár a késedelmet az igazságtételben ellenérdekelt politikai erőkre kente, válaszával világossá tette, hogy kormánykörök vizsgálják felül politikailag a teátrálisan elfogadott XII. törvényt. Nem tetszik nekik. Akkoriban nyomult Zimányi Tibor a politikai üldözöttek kárpótlásával, akkoriban nyilatkozta, hogy ebből bizony ki fognak maradni a kommunisták, még ha akár fel is akasztották őket, mint pl Rajk Lászlót.

Most előttünk van mind a két törvénytervezet: az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról és a nemzeti gondozásról szóló egyaránt. Az előbbi 1 millió forintos kárpótlást helyez kilátásba azoknak, akik 1939. március 11. és 1989. október 23. között férjüket, szülőjüket vagy gyermeküket jogsértő halálos ítélettel, vagy a büntetőeljárás szándékos kegyetlensége miatt vesztették el. (A nemzeti gondozási díjnál szó sincs a korábban megállapított összegekről, özvegyek és árvák, amennyiben kárpótlást kaptak, nem lesznek nemzeti gondozottak.)

Az államtitkár által emlegetett aggályokra a kormány immár megtalálta a választ. Mind a két törvény kizárja a kedvezményezettek köréből azokat, akiket „A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában elismert alapjogok megsértéséért felelősség terhel, kivéve, ha bizonyítható, hogy a későbbiek során a demokrácia érdekében kifejtett tevékenysége miatt büntetőeljárás következtében súlyos hátrányt szenvedett el.”

Nem lehet nemzeti gondozott az, illetve annak a hozzátartozója, aki hivatásos államvédelmi tiszt, karhatalmista, az ’56-os forradalom leverésében részt vevő önkéntes volt, és aki a forradalom leverésében való részvétele miatt kitüntetésben részesült. A szerv, mely e tényállásokat megállapítja, nem más, mint a Kárpótlási Hivatal. Ha a hivatal verdiktje a folyamodónak nem tetszik (mert a nemzeti gondozási díjért folyamodni kell), fordulhat bírósághoz.

E törvénytervezet olvastán az 1991. októberi interpellációt tápláló sejtelem bizonyossággá válik. A nemzeti gondozottak ellátását nem annyira az igazságtételben ellenérdekelt, mint inkább a nem lankadó igazságtételi dühtől sarkallt politikai (és társadalmi) erők késleltették, akik fölöttébb elégedetlenek voltak a XII. törvény megbékélő szellemével, mely akkor is elismerte az özvegyek és árvák veszteségét, ha a szemben álló oldalon érte őket. E politikai erőknek nem szegte igazságtevő kedvét a Zétényi–Takács-törvény alkotmányellenességének megállapítása, s mit sem zavarja őket, hogy a polgári és politikai alapjogok súlyos sérelmei akkor estek, az önkény és terror akkor tombolt, amikor a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányát még nem írta alá a magyar állam, tehát nem lehetett hatályos jogszabály, s ez önmagában újra alkotmányossági problémákat vet fel. S egyáltalán: hogy állapíthat meg egy hivatal ilyen kacifántos tényállást, mint amit meg kell állapítania?

Ha Pallagi és Horváth politikai főrendőrök feddhetetlen hivatalnokoknak bizonyultak a bíróság előtt, akkor ugyan kire fogja a bíróság helybenhagyni a politikai alapjogok megsértését. S ha mindenki feddhetetlennek bizonyul, ha az ügyek nyúlnak mint a rétestészta, akkor mi lesz az igazságtételt követelők érzelmeivel?

Ha a parancsra meghaló katona hős a Don-kanyarnál, miért nem hős a Köztársaság téri pártházban, miniszterelnök úr?

Egy biztos. Addig is, amíg ezek a rossz ízű viták újrafolynak majd, a költségvetésnek nem kell fizetnie.

A pénzzavarban lévő államháztartás elbliccel egy villamosjegyet.

• Beszélő