Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Válasszuk tehát külön a kérdést! Vizsgáljuk meg először a megegyezés politikai tartalmát, függetlenül azoktól a gazdasági, társadalmi és politikai következményektől, melyek akkor jönnének, ha a kormány, illetve beszéljünk világosan: a kormányfő és MDF-elnök keresztül tudja hajtani akaratát a lázadozó-nyakaskodó MDF-frakción. Eddig már sikerült néhányszor, s tulajdonképpen ebben áll Antall József varázslatos politikai teljesítménye.

A koalíciós pártok közötti megegyezés – aminek a kedvéért a múlt héten megállt a parlament, tovább korbácsolódott az MDF-en belüli vihar, s a kisgazdafrakció (22:18 arányban) lemondott a miniszterelnöknek alighanem kellemetlen Torgyánról (elvégre megmondta Boross belügyminiszter úr: a kormányfő ragaszkodik az úriemberi stílushoz, s a néhai frakcióvezető nem finnyás; az utóbbi időben kifejezetten ordenáré volt) – a kisgazdák jelentős győzelmét hozta. Az MDF programjával, korábban meghatározó többségével szemben teljesítette a szélsőséges nosztalgiapárt egyetlen politikai programpontját, egyetlen választási ígéretét: a földtulajdonok visszaadását gyakorlatilag minden feltétel nélkül. Nem baj, hogy az Alkotmánybíróság egyszer már – és éppen a miniszterelnök megkeresésére – alkotmányellenesnek minősítette ezt a kisgazda-követelést.

Lehet, hogy a megegyezésből végül nem lesz semmi (bár azt hiszem, hogy az MDF-frakció végül beadja a derekát, s legfeljebb az Alkotmánybíróság gördíthet elébe akadályt), de a képviselőcsoport lázadásának soron következő fordulójában a frakcióvezetésbe két új tag került: Csurka István és a majdnem kisgazda Kőrösi Imre. A többirányú, többfelé húzó elégedetlenség eredője egy jobbra tett lépés, és nem is kicsi. Csurka állandó parlamenten kívüli szereplésével nem jelentéktelen, valóságos súlyánál is súlyosabb szimbóluma a jobboldali szélsőségnek, akit az MDF józanjai, a kompromisszumképesek, alighanem maga a kormányfő is, eddig legalább a politikai élet parlamenti kirakatában sikerekesen tartottak háttérben. Csurka az Elek István nyílt levelére írt Magyar Fórum-beli válaszában minden eddiginél világosabbá tette politikai mondanivalóját, ami enyhén szólva nem 1949-re nyúlik vissza, hanem 25 évvel korábbra, egy előző terméketlen restauráció mítoszához, a társadalmat építő szabad polgárt tagadja ki a politikai hatalomból az államot építő, hivatását teljesítő magyar keresztény középosztály kedvéért, mely magában hordja a honfoglalástól való történelmi folytonosságot. Nesze neked, nemzeti liberalizmus!

A megegyezés nélkül talán elkerülhető lett volna demokratikus törvényhozásunk mélypontja, a név szerinti szavazás a kiemelt nyugdíjak eltörléséről. A méltatlan színjáték engedélyezésével alighanem a plebejusi hajlandóságú elégedetleneket akarja leszerelni a konzervatív jobboldal, miután a Justitia-terv jegyében összetákolt törvénytervezetet a Fórum józan kisebbsége csöndben igyekezett konszolidálni. A szociális és az alkotmányügyi bizottságban megformált konszenzus jóvoltából a név szerinti szavazásnak végképp semmi értelme nincs. Túl azon, hogy minden újságolvasó rég tudja: minden szavazás név szerinti, hisz a szavazólisták nyilvánosak; ráadásul a törvény végül mindenki számára úgy-ahogy megszavazható. Most már csak azt demonstrálja, hogy a parlamentben nincs elég erő ellenállni annak, hogy valóban ingyencirkusszá legyen.

Három partner közötti megegyezésben valamit a harmadiknak is kapnia kell. Ezért került bele a kárpótlásba a nyugdíjasok, a szociálisan gondolkodó Kereszténydemokrata Néppárt kedvéért. A kárpótlási jegyet a nyugdíjasok életjáradékra válthatják – bizonyára igen népszerű az eredetileg a Fidesztől származó ötlet, amelyet a koalíciós tárgyaláson a KDNP vett pártfogásba. Csakhogy mihelyt a kárpótlási jegyből az állami vagyon egy darabkájára való jogosítvány lesz, a kárpótlás az inflációt gerjeszti, letaposva az ország elemi érdekeit, szembekerülve a kormány vadonatúj gazdasági programjával. Az egykor kifosztott tulajdonosoknak szolgáltatott jóvátétel a nem tulajdonosok, az egész társadalom bőrére megy, közvetlenül. Ha ezt még kiegészítjük a megegyezésnek azzal a pontjával, amely szerint a kárpótlási jegy lakás vásárlására is fordítható, egyenesen azt fedezhetjük fel, hogy a kormány és a koalíciós pártok arról rendelkeznek, ami nem az övék: az önkormányzati vagyonról. Ez a lakásidea is feltehetőleg népszerű ugyan, de az állami lakásvagyont egyszer már az önkormányzatok tulajdonába adtuk.

A megegyezésből tehát világosan kiolvasható, hogy egyetlen szempont gyűrt maga alá minden más megfontolást: a kormánykoalíció megszilárdítása. S ebben a kádári politikára hasonlít. Csak annak egyetlen pártja volt, s annak az egységét kellett őrizni, minden áron.

• Beszélő