Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

A kitűnő Márványi Ágnes cikkét közölte a január 10-i Magyar Hírlap a társadalombiztosítás visszaállamosításáról. Az „Önkormányzat helyett kormánybiztost” című cikk az Országgyűlésnek is címez egy-két szemrehányást. Az olvasó rövid és agyonterhelt emlékezetébe idézi, hogy az önálló Társadalombiztosítási Alap létrehozásakor a régi Országgyűlés határozatban kérte fel az (előző) kormányt a tb önkormányzatáról szóló törvénytervezet elkészítésére. Az önkormányzat nem született meg a régi parlament és kormány alatt, a törvénytervezet – több is készült – nem került a Ház elé, e kötelezettséget a lelépők örökül hagyták utódaikra. „A T. Háznak azonban volt elég dolga mindeddig, úgyhogy észre sem vette – az illetékes szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságot és valamennyi albizottságot is beleértve –, hogy az illetékes tárca sem az eredeti törvénytervezetet, sem a saját koncepcióját – ha létezik egyáltalán ilyen – azóta sem nyújtotta be a parlamentnek. Márpedig a törvénytervezetek nem úgy öröklődnek parlamentről parlamentre, mint a családi ékszerek.”

Nos, az említett szociális, egészségügyi stb. bizottság történetesen nagyon is számon tartotta ezt az örökséget. Annál is inkább, mert számos tagja ott üldögélt a háromoldalú tárgyalóasztal ellenzéki oldalán, vagyis egyik-másik fiókasztalnál, a szakértői és középszintű tárgyalócsoportokban, s volt alkalma megismerkedni a probléma minden ága-bogával. A legbogosabb ágat alighanem az érdek-képviseleti szervek képezték. Ugyanis egy ilyen önkormányzatot, vagyis kollektív tulajdonosi testületet a munkavállalók és munkaadók képviselői szokták alkotni, hiszen a tb pénze az ő (kötelező) befizetéseikből jön össze. Csakhogy 1989-ben itt már minden megindult, például a független szakszervezetek is.

Ha 1989-ben áll fel az önkormányzat, az a SZOT-ot őrzi-védi meg néhány évre. Célszerű hát egy kicsit várni. Tagja a szociális stb. bizottságnak az akkori illetékes miniszter asszony is, most szocialista képviselő.

Mikor megalakult az új parlament, s benne az egészségügyi, szociális stb. bizottság, tudta, hogy legfontosabb dolga a tb társadalmasítása, vagyis önkormányzatának létrehozása végre-valahára. Ezt deklarálta a népjóléti miniszter is. Hogy eközben ki mit gondolt, azt nem tudom, de néhányan azt gondoltuk, amit mondtunk. (Jómagam pl. sokszor mondtam. Minden lehetséges alkalommal, minimum háromszor szóba hoztam ezt a plenáris üléseken is, hogy részint a Ház, részint a szélesebb közvélemény figyelmébe idézzem a tb önállóságának fontosságát. Néha már úgy éreztem magam, mint az óra kakukkja, aki adott jelre felpattan, és előadja mondókáját a tb-önkormányzatról. S nem mulasztottam el ilyenkor mindig megemlíteni a kormány erre irányuló kötelezettségét sem.) Ám nem ez a legfontosabb, hiszen ezek csak szavak. A szociális és egészségügyi bizottság határozatot is hozott 1990 júniusában: ismét felkérte a népjóléti minisztert, hogy terjessze be az önkormányzat felállításához szükséges törvényjavaslatokat szeptember 15-ig. A határozatot persze elküldtük a címzettnek, sőt, a bizottság elnöke garanciát szerzett arra is, hogy a Ház napirendre tűzze az egészet, ha végre lesz mit. Azt akartuk, a tb 1991-es költségvetését lehetőleg már az önkormányzat fogadja el, de legalább az ellenőrizhesse a végrehajtását. Ám nem történt semmi. Az őszi (az önkormányzati választásokhoz fűződő kormánypárti ambíciók miatt beiktatott vétkesen hosszú) szünet utáni első interpellációs napon Kovács Pál MSZP-s képviselő a bizottság nevében interpellált Surján miniszterhez a tb-önkormányzat ügyében. Semmi. Bizottságunk felkérte a minisztert, akit egész működése során egyszer üdvözölhettünk körünkben, mikor bemutatkozott, jöjjön már el egyszer egy bizottsági ülésre, s ismertesse velünk, mit is csinált a minisztériuma mostanáig. Néhány hét múlva – előre bejelentve – eljött. A becses találkozó alkalmával a helyszínen osztatott ki a minisztérium beszámolója, amelyben itt-ott még „tanácsi szervek” szerepeltek, ékesen bizonyítva, hogy a fiókokban meghúzódó korábbi beszámolók és munkatervek felhasználásával rakták össze sebtiben. A miniszter egy órát beszélt, majd a találkozónak vége lett, mert a miniszternek sürgős dolga akadt.

A bizottság számos tagjával ellentétben nem vagyok orvos, így nem tudok beszámolni a jelen lévő képviselők vegetatív idegrendszeri állapotáról a miniszter búcsúzásának perceiben, de engem mindenesetre majd a guta ütött meg a belém rekesztett kérdések nyomán.

Ettől kezdve a fejlemények e szigorúan orvosi kérdésen túlmenően is homályosak. Egyszer csak kiderült, hogy a miniszter kormánybiztost akar állítani a tb fölé önkormányzat helyett. Csehák Judit (ellenzéki képviselő) hozta szóba egy bizottsági ülésen, hogy hallott valami szóbeszédet. Erre a bizottság MDF-es elnöke zárt ülést rendelt el, s titoktartást kért (??!). Legnagyobb meglepetésemre a bizottság kormánypárti többsége nem tiltakozott a kormánybiztos ideája ellen, holott addig ők is az önkormányzat mellett kardoskodtak. Ők tudják, miért. Szerintem azért, mert a legnagyobb kormánypárt nem tudja jónak pozícióit az érdekképviseletekben. Pedig szó ami szó, lendületesen próbálkozott.

A kormánybiztosból ugyan közben csak miniszteri biztos lett, de meglett, kineveztetett, épp a napokban, s ettől – ha a nyugdíjasok, betegek, özvegyek és árvák nem is, de – a miniszter biztonságban érezheti magát. Már nem ő a közvetlen felelős.

A kalandok és váratlan fejlemények azonban ezzel nem értek véget. Kezdjük megint egy kicsit elölről. A félbehagyott, mert tulajdonos nélküli Társadalombiztosítási Alappal 1989 legvégén az akkori (Németh-) kormány ripsz-ropsz egy „forráscserének” nevezett manővert hajtott végre figyelemre méltó rámenősséggel: kicserélte az egészségügyet a családi pótlékkal. Az utóbbit ugyanis korábban a tb fizette, míg az egészségügyi ellátást a költségvetés, vagyis az előbbi biztosítási, az utóbbi azonban állami szolgáltatás volt. Volt ennek a forráscserének mindenféle ideológiája, de legfőbb apropóját az adta, hogy abban az évben – mit tesz isten – éppen egyforma volt a két pénzügyi tétel, egyik is 60 milliárd forint, meg a másik is. 1991-ben már nem ez a helyzet. Az egészségügy a tb-alapból 85 milliárdot, a családi pótlék a költségvetésből azonban csak 80 milliárdot visz el. Az ok valójában alighanem éppen ez volt. Az egészségügy veszélyes ágazat a költségvetésnek, költségei meredeken nőnek, míg a családi pótlék könnyen kézben tartható tétel. A tb-alap levegőhöz sem juthatott a nagy falattól, úgy volt kénytelen benyelni az egészségügyet. A nagy, tohonya szervezet erre egyáltalán nem állt készen. A falat mindmáig emésztetlen, aminek előnyei is vannak; viszonylag könnyű lenne kiszedni belőle.

Az akkori parlamentnek – mely már nem volt a kormány engedelmes beosztottja – annyira futotta az ellenállásból, hogy csak egy évre, kipróbálásra szavazta meg ezt a nagyon is gyanús forráscserét. Döntsön véglegesen az új parlament!

Majd nyolc hónap óta a kérdés elő sem került. (Pedig ezt is emlegettem néhányszor plenáris ülésen is. Utoljára a költségvetés általános vitájában.) Az egészségügy két hete szó szerint törvényen kívül áll, hisz a finanszírozásról csak 1990-re vonatkozóan döntöttek elődeink. A kormány még határozati javaslatot is elfelejtett róla a parlament elé terjeszteni. A népjóléti miniszter egy mellékmondatban könnyedén megemlítette.

Mindezt mindenki tudja: maga a tb-főigazgatóság, az a néhány képviselő, aki figyelemre méltatja a társadalombiztosítás ügyeit, s a Népjóléti Minisztérium. S nagyon jól tudják a szocialista parlamenti frakcióban ülő tavalyi miniszterek Itt jön a váratlan fejlemény: senki nem támogatja azt az SZDSZ-es indítványt, amely azonnali lépést ajánl. Önálló, ellenőrizhető alappá kívánná tenni az egészségügyet, hogy a nagy kasszán belül meg tudja óvni a nyugdíjalapokat. Sem a főigazgatóság, sem a minisztérium, sem a kormánypárti frakció, sem a tavalyi miniszterek. A kormánypártiak – alighanem – megnyugodtak, hogy a miniszteri biztos őrzi a tb-pénzt addig is, amíg kitalálják, hogy mit is akarnak vele. A minisztériumot – alighanem – szédülés fogja el minden lépés előtt, ezért nem is lép. S végül – alighanem – vannak, akik nagy halakat halásznak ebben a zavarosban.

Egy ígéretbe, melyet a kormány tesz becs' szóra, s minden tényleges döntést ismét elhalaszt, mindenki boldogan belemegy. Tanulságos történet.

• Beszélő