Az autonómia kísértései

Jó egy évvel ezelőtt Mester Ákos megboldogult műsorában a Hírháttérben hárman ültünk a képernyő előtt, Ferge Zsuzsa szociálpolitikai szakértő, Surján László népjóléti miniszter és e sorok írója, mint ellenzéki képviselő. E nyilvános beszélgetés keretében a miniszter azt mondta: egy ideig mást gondolt, de ma már tudja, hogy a legsürgetőbb feladat a társadalombiztosítás önkormányzatának felállítása. Most végre elértünk a célegyenesbe, ám újabb bonyodalmak támadtak.

A Németh-kormány hagyatéka

1988-ban, amikor a Németh-kormány megteremtette az önálló, költségvetéstől elkülönülő Társadalombiztosítási Alapot, országgyűlési határozatban vállalt kötelezettséget a tb-alap fölött őrködő önkormányzat létrehozására. Nem valószínű, hogy ördögi előrelátás vezette az akkori párt- és kormánypolitikusokat, amikor a társadalombiztosítás tulajdonosi szervezetét a biztosításra kötelezettek érdekképviseleteiből delegált önkormányzatként tervezték meg. Inkább valami nosztalgia, valami esztétikai választás. Végül is mindegy volt akkoriban, hogy milyen darab kerül színre, főszerepet úgyis csak az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai kapnak benne. Akkoriban, a nyilvánvaló pénzügyi nehézségek elé néző pártnak és államhatalomnak valamit tennie kellett a gyors összeomlás elkerülésére, s a tb-alap önállósága racionális lépés volt ennek érdekében. A Németh-kormány nyugat-európai mintára szép kerek önkormányzati javaslatot készített a tb önkormányzati irányításáról, de keresztülhajtani nem tudta már, mert a hatalom – némiképp mindenkinek váratlanul –, mégis összeomlott.

Ismerkedünk az örökségünkkel

Idén nyárra előkerült a fiókból, kicsit módosított formában, az örökölt önkormányzati törvényjavaslat. Látszólag abban változott, hogy kettő lett belőle: külön önkormányzat a nyugdíjkassza és külön önkormányzat a betegbiztosítási kassza fölé. („A Rendszerváltás kis pillanatai” c. cikkben, Beszélő, II. évfolyam 36. szám.)

Az igazi változás azonban mélyebb. Életre keltek, valódi dimenzióba kerültek az eredetileg papíros ízű szereplők, az érdekképviseletek, s valódi politikai felelősséget visel a törvényhozó parlament. Nekem, aki igyekszem ugyan a Beszélő hasábjain tárgyilagosan tájékoztatni az Olvasót, de aktív résztvevője is vagyok az eseményeknek, két szempontból egyre fontosabb a társadalombiztosítás önkormányzata. Mint a kormány, s minden a kérdéssel foglalkozó képviselő, én is látom, hogy a társadalombiztosítás örökölt állapota újra és újra konfliktusokat gerjeszt a társadalom különböző csoportjai között, s bízom benne, hogy az önkormányzat megosztja majd velünk a konfliktusok terhét, jelentősen segíthet abban, hogy meg tudjanak egyezni az egymással versengő érdekcsoportok. (Az önkormányzat léte erre persze nem nyújt garanciát, de legalább esélyt ad.) Lehet, hogy egy jóval szűkebb körű szakértői testület, valamilyen igazgatótanács vagy felügyelőbizottság ugyanolyan jó tulajdonosa lehetne ennek a tekintélyes közös vagyonnak, sőt gyorsabban – és olcsóbban – tudna dönteni, ám a megbolydult, biztonságérzetét vesztett társadalom nem fogadná el érdekeinek megbízható képviselőjéül, s így a konfliktusokat nem tudná enyhíteni. Ha ez a kis testület nem tudhat maga mögött nyilvánvaló bizalmat, kevés lenne az ereje ellenállni a kormány pénzügyi nyomásának, az erős kormánypártok hatalmi igényének, s nem lenne elég autonóm. De egyre fontosabb az önkormányzat azért is, mert erősíti az érdekképviseleteket, márpedig az erős érdekképviseletek ellensúlyozni tudják a politikai és gazdasági hatalmat. A hatalomkorlátozás pedig maga a demokrácia.

Érdek-képviseleti bonyodalmak

A hatalmukban korlátozandók: a kormány, a kormánypártok, s a hároméves önállóság folyamán lassan tekintélyes külön birodalommá váló tb főigazgatósági szervezet mind húzódoznak a hatalommegosztástól. A kormány pénzügyi fele az államháztartási egyensúlynak rendelné alá a tb-t, a gazdaságirányító fele a gyengélkedő vállalatokat félti a csődtől, a szociális és egészségügyi kormányzat meg az erős kormánypárt pedig még meg sem szerezte igazán a maga hatalmát. Ráadásul nyáron az érdekképviseletek közötti versengés is nyílt háborúvá robbant a szakszervezeti oldalon. A vagyonos, kiépített országos szervezettel bíró, nagy taglétszámú MSZOSZ és társutasai hadat üzentek a politikai hatalomnak is. Hallani sem akart szakszervezetek közötti választásról, vagyonátadásról, politikai ellenőrzésről. (Beszélő, II. évf. 28., 30. sz.) A demokrácia barátainak minden okuk megvolt arra, hogy erősen aggódjanak.

Szeptemberben azonban a társadalombiztosítás váratlanul békét teremtett a szakszervezetek között, s az MSZOSZ-nek is megadta a méltóságteljes visszavonulás lehetőségét az alighanem kényelmetlenné vált hadállásból. A munkavállalói érdekképviseletek megegyeztek, először abban, hogy mindannyian egy társadalombiztosítási önkormányzatot akarnak – s nem kettőt, mint a parlament határozata nyomán a kormány – abban 2/3-os részt a szakszervezeteknek – s nem ötven százalékot, mint a munkaadói oldal. Majd abban is, hogy átmenetileg egyenlő arányban osztják meg egymás között a munkavállalókra jutó helyeket, s végül abban is, hogy a szakszervezetek közötti választás helyett társadalombiztosítási listás választások fogják eldönteni a legitim erőviszonyokat közöttük. Ezek nyomán a munkavállalói oldal belső arányait majd átrendezik 1992 májusában a nagy, közös önkormányzaton belül. Mert az egyetlen nagy önkormányzat – a mintegy évi ötszázmilliárd forint fölötti rendelkezés még szoros törvényi szabályozás és parlamenti szabályozás mellett is – számottevő intézményes hatalmat jelent. Megegyeztek Az egyetlen nagy önkormányzat a munkáltatói oldalnak is tetszik, ez tehát az ÉT két oldalának közös álláspontja lett.

Pártbonyodalmak

Csakhogy eközben a pártok is formálták saját véleményüket. Az MSZMP hűen szakszervezeti vonzalmához, s nem utolsósorban saját régi koncepciójához, már kiépített befolyási köreiben –elvégre 1988-as kormány kulcsemberei ülnek a frakcióban – kitart az egy önkormányzat mellett. Az SZDSZ álláspontja bonyolultabb. Mind elvei, mind politikai érdekei arra sarkallják, hogy a hatalomkoncentrációk ellen dolgozzon, de ráadásul jól teszi, ha erősíti a helyi, települési önkormányzatok pozícióit, hisz ezekért jórészt felelős a városokban. Ráadásul ő forszírozta legjobban az egészségügyi ellátás, vagyis a kötelező betegbiztosítás és a kötelező nyugdíjbiztosítás szétválasztását, viszont nem akar szembekerülni a szakszervezetekkel. Az SZDSZ a betegbiztosításra a kormányétól meglehetősen különböző modellt dolgozott ki, s ebből módosítóindítvány-csomagot is csinált. A betegellátás szervezését és finanszírozását olyan regionális biztosítási önkormányzatokra akarná bízni, amelyeknek a földrajzi határa a mai, már létező kórházi hálózatnak felel meg: ugyanis a korábbi fejlesztések nyomán ma készen áll nyolc ún. „teljes vertikumú” régió. A nyolc meglehetősen önálló regionális biztosító csak elég lazán kapcsolódik egy országos egészségügyi tanácson keresztül, bár pénzt nem a régiókban befizetett járulékok, hanem a lakosok demográfiai adatai szerint kapnak.

A két kisebb kormánypárt nem állt elő különvéleménnyel, az MDF viszont igen: csökkenteni akarná az önkormányzatok létszámát, és a betegbiztosítóba bevonná a helyi önkormányzatok képviselőit is. Az SZDSZ-koncepció lehetővé teszi a kompromisszumot a szakszervezetek „egy önkormányzatot” követelésével, s a párt fel is ajánlotta a tárgyalásokat, az MDF-koncepció nem. A legnagyobb hullámokat az érdekképviseletek békéssé szelídült vízében azonban a Fidesz javaslattal bedobott kő vetette: a fiatal demokraták egyelőre mindenféle önkormányzatot elvetnek, tíztagú párt- és kormányképviselőkből álló szűk testületet bíznának meg a tb igazgatásával, dísznek egy-egy munkáltatói és munkavállalói képviselővel. S ami a dolgot veszélyessé teszi: az MDF és a kisgazdák – legalábbis a szociális és egészségügyi bizottságban – támogatják a Fidesz javaslatot. A kormány egyelőre nem nyilatkozott. Az ÉT-nél megemlítette, hogy köti őt a parlament két önkormányzatról szóló határozata, a parlamenti bizottságban meg azt, hogy az ÉT két oldala egy önkormányzatot akar, egyhangúlag.

Amikor erős késésben, a parlament elfogadta a tb 1991-es költségvetését (már január volt), szentül megfogadtuk, hogy 1992. január 1-re lesz tb-önkormányzat. Lehetne ennél kuszább a helyzet 1991. október harmadik harmadában? Nem hiszem.