Skip to main content

Rendszertartó demonstráció

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szinte leírni sem merem, mert akkora közhely, hogy a ’88. május 27-én megindult (újraindult, hiszen ne feledjük a ’86-os, rendőrileg szétvert előzményeket) Duna-tüntetések mindenekelőtt a hazai pártállami falakat mosták alá. Ugyanilyen közhely, hogy a Duna, a Csallóköz, a Szigetköz nyugalmát a rendszerváltás, a demokrácia sem hozta meg. Az odaáti – és alapos gyanú szerint nagy titokban az itteni – technobürokrácia immár demokratikus keretek között folytatja a diktatúra idején megkezdett romboló munkát.

Sem a magyar, sem a szlovák kormányzat nem büszkélkedhet azzal, hogy erős posztindusztriális víziók hatnák át, részletes elképzelései lennének egy élénkzöld, ökológiai társadalomról.

A szlovákiai kormányerők általános kereszténydemokrata világképüket minden további nélkül összeházasították a sztálini iparkoncepcióval. A magyar kormányerők pedig ez idáig leginkább a jó szerencsére hagyatkoztak. Hátha anélkül is megoldódik ez az átkos ügy, hogy lépniük kellene…

Úgyhogy a régieknek, Vargha Jánosnak, Karátson Gábornak, Dózsa Tamásnak, Páska Csabának, az Amerikából hazajáró Lipták Bélának megint az marad, hogy az utcára menjenek és kiabáljanak…




„Ha megversz is imádlak én!” – tréfálkoztunk kesernyésen, mikor az osztrák követség ablakai alatt – akárcsak ’88 májusában – felhangzott a Kék Duna keringő. Szerenáddal próbáljuk távozásra bírni a sógorokat! Mármint az Androsch-bankházat. Szíveskedjék ne a mi szigetközi kavicspadjainkat kiszárítani…

Borzasztóan polgári, nemcsak a déli, a keleti, de lassacskán a nyugati szokásokhoz képest is túlfinomult ez a zenés üzengetés. Nem is biztos, hogy mindig így lesz ez, a dolgok többnyire elromlanak. Amikor majd megcsinálják a C verziót, erővel elviszik a vizet meg az országhatárt, amikor majd szabad szemmel látható lesz a károsodás, másfajta emberek, más céllal gyűlhetnek össze. Könnyen megeshet, hogy a demokráciából kivezető tömegmegmozdulásokat szül majd a nemzeti sértettség és elkeseredés.

Addig jó, addig reményteli, amíg a zöldek és a környezetvédők szabják meg az útirányt, ők vonulnak a menet élén. Megint úgy alakult, hogy az ő sikerük egybevág a hazai, sőt a térségbeli demokraták általános érdekeivel. A legkevesebb ezért, amit a demokrata megtehet, hogy elmegy demonstrálni, amikor a zöldek szólítják.

Egyébként, mintha értenék is a demokraták, miről van szó. Köztudott, hogy a rendszerváltás után mennyire leültek, elapadtak a magyarországi zöld mozgalmak. Hiába próbálkoztak, néhány erőtlen, százas nagyságrendű megmozdulásnál többet nem sikerült kicsikarniuk az agyonhajszolt, elszegényedett és hitevesztett magyar társadalomból.

Érthető hát, hogy a mostani demonstráció szervezői is szörnyen aggodalmaskodtak. Még jobban, mint akik a ’88-as tüntetéseket szervezték. Akkor csak az ellenségtől, a rendőrségtől kellett félni, most viszont a barátoktól, az ő közönyüktől és érdektelenségüktől.

Május másodika a szívós zöld agitátorok sikernapjának bizonyult. Pedig nem mondhatnánk, hogy a szabad sajtó, a szabad média túlságosan alájuk dolgozott volna… Ám így is ezrek gyűltek össze. Ez már túl van a kritikus határon, ebből már minden, tízezer, százezer, akár még több is lehet…





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon