Igen után nem

Az Érdekegyeztető Tanács második ülése

Egy ideig ez az eredmény lesz hivatva feledtetni, hogy a második ülés viszont meddőnek bizonyult. Igaz, elfogadtak egy új ügyrendet. Ez azonban inkább testületi belügy; aligha tarthat számot közérdeklődésre.

Fő napirendként a munkavállalók támadást intéztek a vállalati tanácsok újraválasztását előíró 20/1990. számú kormányrendelet ellen. Pontosabban szólva két, különböző intenzitású támadás is érte a rendelet betűjét és szellemét.

Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a munkástanácsok szövetsége és a vele szövetkezett Szolidaritás teljesen elfogadhatatlannak minősítette a rendeletet, ezért felfüggesztését és egészen más tartalmú új rendelet kiadását követelte. Ezt az álláspontjukat különböző felhívásokban és nyilatkozatokban tették ismertté (lásd: Beszélő, 32.).

A munkavállalói szervezetek többsége megértőbbnek mutatkozott a kormány törekvéseivel szemben. Senki sem érti ugyan, miért titkolták el az augusztus 3-án közzétett rendeletet az augusztus 1-jén ülésező érdekegyeztető testület előtt. Holott az ÉT-nek hivatalból látnia kellett volna a tervezetet. Egyes minisztériumi emberek azzal próbálták leszerelni a megbántott szakszervezeti önérzetet, hogy bizalmasan megsúgták, ők maguk sem tudtak semmit az egészről…

Bárhogyan is, a Szakszervezeti Kerekasztal, amely a munkástanácsokon és a Szolidaritáson kívül még öt másik szövetséget foglal magában, csak részben fogadta el a radikálisok követeléseit. Hosszas viták után két munkavállalói állásfoglalás született, és augusztus 31-én mindkettőt az ÉT elé terjesztették.

Ebből a kettős előterjesztésből azután figyelemre méltó zűrzavar keletkezett. Először a munkástanácsok kezdték a radikális szövegváltozattal. Majd átengedték a szót a mérsékelt Raub Jánosnak. Ő már nem az egész rendelet kidobásáról, hanem a végrehajtás módosításáról, átütemezéséről és a szakszervezetek nagyobb részvételéről beszélt.

Ezt persze szívesebben hallgatták a kormány és a munkaadók megbízottai. Örömükben már-már azt is elárulták, nem is annyira fontos, hogy az új vállalati tanácsokat szeptember 15-ig válasszák meg. Akkor sem dől össze a világ, ha netán csak október 31-én születnek meg! Cserében csak azt kérik, a szakszervezetek tegyenek valamilyen nyilatkozatot, amiből a lojalitásukra lehet következtetni. Orbán István, a Gazdasági Kamara alelnöke ezt felszólítás nélkül is megtette, kijelentvén, hogy a szabad vállalkozáshoz szilárd kormányra van szükség. Az ott levőknek az volt a benyomásuk, hogy a konszenzusra áhítozó felek menet közben teljesen el is feledkeztek a radikálisok kezdeti kirohanásairól.

Annál általánosabb volt a megrökönyödés, amikor az utóbbiak ismét visszavették a szót. Közölték, hogy változatlanul elfogadhatatlannak tartják a vt-választások adott módját.

Ez már sok volt. A kormány emberei ingerülten pakolni kezdték a dossziéikat. Kicsit úgy érezhették magukat, mint egykoron a Noszty-atyafiak, akik messze földről kocsikáztak Tóth uram udvarházához, csak hogy megtudják, elmarad a nász. Ha nincs egyezség, miért kellett elhamarkodottan elárulniuk, hogy odébb tolható a határidő – keseregtek a kormányférfiak. A mérsékelt szakszervezetiek még egy utolsó kísérletet tettek, hogy jobb belátásra térítsék a radikálisokat. „Ebből nem lesz termelés!” – fakadt ki dr. Boda Gábor agrárkamarai vezető, a munkaadók szóvivője.

Alighanem az ő kifakadása áll a legközelebb a gazdasági kormányzat indítékaihoz. Sokan találgatják, miért kellett a kormánynak mindent és mindenkit lekörözve siettetnie a vállalati vezetőségek újraválasztását. Az egyik realisztikusnak látszó magyarázat szerint az MDF mostanra tett szert elegendő számú párthű gazdasági káderre. És mikor tudhatná jobban „szétültetni” őket, mint a nyár és a kora ősz csendjében?

Másfelől viszont az MDF gazdaságpolitikai tanácsa is csak a napokban próbálta megfogalmazni és szétküldeni ajánlásait a vállalatokhoz. Ebben a javaslatban mindössze a jó vezető ideálját írják körül, és azt tanácsolják a dolgozóknak, ilyenfajta vezetőt válasszanak maguknak. A jelek szerint ez alkalommal a kormány a kormánypártot is megelőzve intézkedett. Nagyon valószínű, hogy a sietségben az első félév aggasztó termelési visszaesése vezérelte. Emlékezzünk rá, hogy már az első vt-választások idején, ’84–85-ben is összefüggésbe hozták az akkori termelési nehézségeket az elhúzódó vezetőválasztásokkal. Az igazság az, hogy a Németh-kormány elrendelte vezetőségválasztások miatt a vállalatok jelentős részében ebben az évben is szinte állandósultak a választási processzusok. Nyilván ennek szeretne a gazdasági kormányzat olyan gyorsan véget vetni, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez a második ÉT-ülés eredménytelensége mindenesetre hozzásegíti.

A Kádár-érában, ahol először volt a végeredmény és csak utána a tárgyalás, a mostani ÉT-üléshez hasonló balsiker iszonyú botrányt és felelősségre vonást eredményezett volna. Hála a demokráciának, ma már jogosultak vagyunk a balsikerre.

Mindenesetre megkérdeztük a két „renitens” szervezet vezetőjét, Somlay Lajost, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnökét és Bátonyi Sándort, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség elnökét, miért léptek ki a szakszervezeti sorból, és milyen következményekre számítanak.

Egyikőjük sem kezdő lázadó. Somlay Lajos ’56-ban, 24 évesen épületgépész-műlakatosként az Elektromos Művek munkástanácsának elnöke. Szerencséjére, mivel ennél a közszolgáltató vállalatnál nem volt sztrájk, nem csukták le. A munkahelyéről azonban kirúgták, udvartakarító segédmunkásként tengődött, és számos további kirúgás, elbocsátás után nagy sokára került újból szintbe önmagával. Ma az Elektromos Művek csoportvezetője.

Bátonyi Sándor építészmérnök, az Egyesült Izzó létesítményi főmérnöke, ’56-ban a Corvin közben harcolt. Ő is szerencsésnek mondhatja magát. ’57-ben disszidált, ’58-ban hazajött. Elkapták, de nem tudták róla, hogy Pongrátz Gergely csapatában szolgált. Két évre ítélték. Somlayhoz hasonlóan ő is sokéves hányattatás után kerül vissza a szakmájába.

Beszélő: Miből fakadt a különállásotok?

Somlay: A munkástanácsoknak nem teljesen ugyanaz az igénye a vállalatvezetéssel szemben, mint a szakszervezeteknek. Nekünk, hogy úgy mondjam, nagyobbak a részvételi és ellenőrzési ambícióink. Erre szól a megbízásunk. Lehet, hogy a szakszervezeteknek a kormányrendelet bírálata csak presztízskérdést jelent. Nekünk ez létkérdés. Ahogyan le is írtuk a tiszadobi nyilatkozatban: nem vállalhatjuk, hogy ilyen döntésekhez asszisztáljunk.

Beszélő: Ha mondhatom durván, a munkástanácsok nagyjából azt a helyet töltenék be, amit a kormány a vállalati tanácsoknak szán. Érthető hát az ellenkezésük. De miért csatlakozott a Szolidaritás, amely szakszervezeti koalíció?

Bátonyi: Egyvalami mindenképpen a munkástanácsok mellett szól. Hogy ott vannak a munkahelyeken, a munkások között. Ahogyan mi is ott vagyunk. És amióta csak ott vagyunk, azt tapasztaljuk, hogy a vezetők problémája nagyon is foglalkoztatja az embereket. Nagyon ritka dolog, hogy a dolgozók meg vannak elégedve a vállalatvezetőkkel. És most nagy az esély, hogy megint ezeket a vezetőket ültetik rájuk.

Somlay: Azért van közöttünk megegyezés, mert mi a munkásság oldaláról indulunk ki. Nem értelmiségi kiindulópontról nézzük a kérdéseket.

Beszélő: Lesznek-e a mostani esetnek kihatásai a Szakszervezeti Kerekasztal működésére?

Somlay: Reméljük, hogy nem, nem kell mindig megegyezni. Mi előre megmondtuk, hogy olyan feladatokat is magunkra vállalunk, amiket a klasszikus szakszervezet nem hajlandó felvállalni. Ebből származik a mostani eltérés.

Bátonyi: Már most is látszik, hogy az egyes szakszervezetek aszerint válnak az egyes ügyekben harciassá vagy visszafogottá, hogy mennyire vannak bennük érintve. Amikor a munkavállaló érdekeit védjük, akkor egy kicsit be kell csuknunk a fülünket meg a szemünket a pénzügyek, a makrogazdasági egyensúly felé. Itt az emberek hétköznapi valóságával kell foglalkoznunk. És ha kell, ők is olyan emberek, mint mi.

Beszélő: A vt-ket most mindenesetre megválasztják. Mi lesz a sorsuk?

Somlay: A mi javaslatunk most nem tudott beépülni a rendeletbe. A munkások előtt azért bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk kormányszerv, nem vagyunk megalkuvók. De ezek a vt-k átmeneti szervezetek. Idővel el fognak tűnni. Ennél fontosabb, hogy ki tartja kézben a privatizációt. És mi nagyon keményen harcolni fogunk, hogy ebben a munkavállalók szerepe megfelelő legyen.

Bátonyi: Mi azért is fejeztük ki az ellenvéleményünket, nehogy a kormány megint valamilyen kollektív felelősséget kreáljon. Ne tudjon ránk visszamutogatni, hogy íme, ők is benne vannak a sikertelenségben. Az a véleményünk, hogy a kormány túlzott liberalizmussal kezeli a gazdasági vezetők ügyét. A munkavállalók így sosem fognak megnyugodni. A kormány mintha valami megbékélést akarna a vezetők és a munkások között. Pedig ezen a területen nem lehet valódi megbékélés. Az emberek el fogják fogadni, hogy megint odaraktak a fejükre valakit, akit nem hívhatnak vissza, nem válthatnak le. El fogják fogadni; félelemből, fáradtságból, közömbösségből. De ezekkel a munkavállalókkal nem lehet csodát művelni! Márpedig most csodára van szükség. Hogy a dolgozó érezze, tudja, hogy ő is ugyanolyan tulajdonosa ennek a népi vagy nemzeti vagyonnak, akárcsak az állam vagy az igazgató. Mert csak akkor lesz hajlandó áldozatot hozni; most, amikor valóban áldozatot kell hozni.

Beszélő: Kár, hogy nincs helyünk folytatni. Köszönöm a beszélgetést.