Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az első kanyar

„Az eljövendő egy-két hónapban lesz még néhány kanyar a munkástanácsok mozgalmában.” – Írtuk néhány hete a Munkástanácsok Országos Szövetsége megalakulásáról szóló beszámolónkban (Le volt ez már pacsizva! – Beszélő, 28. sz.). A hétvégén valóban megkezdődött a háborúskodás a Rácz Sándor vezette Központi Munkástanács és az MDF-befolyás alatt álló Munkástanácsok Országos Szövetsége között.

A szombati munkástalálkozón Ráczék élesen bírálták az Országos Szövetséget az MDF-fel való összefonódás miatt. A találkozó után kiadott Állásfoglalásuk pedig leszögezi: „Bajtay József úr magatartását és megnyilvánulását elfogadhatatlannak tartjuk, ezért vele együttműködni nem kívánunk”. (Bajtay József a MOSZ egyik társelnöke, az MDF Munkásérdekvédelmi Tagozatának ügyvivője. Az MTI egyébként átfogalmazta az Állásfoglalást, többek közt elhagyta belőle az idézett mondatot.)

A Munkástanácsok Országos Szövetsége is tanácskozott a hétvégén – zárt ajtók mögött, ám úgy hírlik: néhány minisztert és pártvezetőt is bevontak a két és félnapos megbeszélésbe. Hogy a két munkástanács-találkozó közt nem egyszerűen időpontütközésről van szó, erről Somlay Lajos, a MOSZ elnök-szóvivője tanúskodik. A csütörtöki Magyar Hírlapban megjelent Nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „A párhuzamosan meghirdetett munkástanács-találkozót a szövetség elnöksége politikai célzatúnak minősíti, nem ismeri el annak legitimitását, így attól elhatárolja magát. Kérjük a tagszervezeteinket, hogy minden, nem a szövetség által rendezett munkástanács-találkozót bojkottáljanak.”

Kitört tehát a háborúskodás az MDF-es munkástanácsosok és a mindenféle pártbefolyást következetesen elutasító Rácz Sándor-féle KMT között. Egyelőre amolyan állóháború ez csupán, s kimenetelét nem könnyű megjósolni. Ugyanis a küzdelem, legalábbis hosszabb távon, nem a most farkasszemet néző felek erőviszonya alapján dől majd el. Még az is kétséges, hogy ebben az egész történetben épp e két fél viszonya-e a legfontosabb. Nem pedig az, hogy egyáltalán: mi lesz a (mondjuk így) „hivatalos” munkástanácsok sorsa? Előnyükre vagy hátrányukra válik-e, hogy a legnagyobb kormánypárt áll mögöttük? S mi lesz a többi érdekképviselettel: a SZOT-utód és a független szakszervezetekkel?

Persze, az sem mindegy, amit a hétvége tett aktuálissá: mi lesz a Központi Munkástanáccsal? Mi lesz Rácz Sándorral?

A Rácz-jelenség

A hétvégi munkástalálkozó figyelmeztető jel lehet Rácz Sándor számára: nagy a veszély, hogy igazságaival magára marad. Hogy nemcsak a munkástanács-mozgalmon belül szigetelődik el, hanem még legodaadóbb hívei is egyre nehezebben tudják majd követni.

Ott volt mindjárt az a kérdés, hogy a törvényes előírásoknak megfelelően, bejegyeztessék-e magukat a KMT-hez tartozó munkástanácsok. A dologhoz hozzátartozik, hogy a fölszólalt húsz-egynéhány küldött szinte kivétel nélkül szóvá tette, hogy még mindig félni kell a munkahelyeken, hogy a plakátjaikat, hirdetményeiket letépdesik az üzemi faliújságról, hogy gyűléseiken sorra-rendre kellemetlen helyzetbe kerülnek, amikor egyesek firtatni kezdik: kit is képviselnek. Rácz Sándor válasza minderre: ne engedjétek beleerőszakolni magatokat a rossz törvények kényszerébe! Nekünk az Élet parancsol, nem a törvények! Eljön még az idő, amikor Kádárék után a mostani hatalom is rendőrséggel vitet el…

Egy hasonló, de nem egészen ugyanez a kérdés is fölmerült a találkozón: alakítson-e pártot (vagy alakuljon-e át párttá) a Központi Munkástanács. Az érvek nagyjából úgy foglalhatók össze, hogy a KMT kiszorult a politikai élet legfontosabb színteréről, a parlamentből, és elesett a pártokat megillető anyagi támogatástól is – márpedig szervezet és pénz nélkül nem lehet sem politizálni, sem érdeket védeni. Rácz Sándor ismét csak elutasította ezeket az érveket – megítélésem szerint okkal, de egyúttal félre is vitte az alapkérdést. A KMT nem lehet párt, mert a magyar munkásságban nem érett meg erre az igény – mondotta a munkásvezető. A Rácz alakíthat egy pártot, lesz is vagy 500 tagja – aztán ugyanúgy megmosolyogják, mint a Magyar Október Pártot.

Ez az, amiben igaza van Rácz Sándornak. Abban viszont nincsen, amit így fogalmaz meg: én az egész nemzetet kell képviseljem, nem pedig az egyik vagy másik pártot. Rácz Sándor ösztönös, a forradalom leverése után és az egypártrendszer idején tökéletesen indokolt pártutálata mára anakronizmussá vált. Ha Rácz és a KMT nem talál törekvéseihez támogatót a parlamentben, ha mindegyik pártot egyként elutasítja, menthetetlenül a politika perifériájára szorul. Félreértés ne essék: nem kell semelyik párt zsoldjába elszegődni. Nem erre van szükség. Hanem arra, amire minden parlamenten kívüli érdekképviseletnek: hogy lobbyzzon érdekei, törekvései mellett.

És itt van a legnagyobb gond. A jelek szerint a Központi Munkástanácsnak nincs kidolgozott, világos programja. Történelmi hitele, ’56-os múltja, megszenvedett igazságai: ez az, amire egyelőre építeni tud.

Vegyük például azt a kérdést, hogy mi legyen a munkástulajdonnal. Ráczék teljesen meggyőzően érvelnek amellett, hogy negyven (vagy hetven) év kisemmizettsége után az értékek létrehozóit, a munkásokat igenis megilletné valamiféle tulajdon. A Beszélő is foglalkozik a népi részvények gondolatával – s mindenki előtt világos: ezt a kérdést sem lehet huszárosán, zengzetes kijelentésekkel megoldani.

Amit e kérdésben Rácz Sándor a gyűlésen kifejtett, enyhén szólva elnagyoltnak mondható, s még rosszízű felhangjai is vannak. A Rácz-féle „megoldás” lényege: a ’48 előtti tulajdonosokat a 100 hektár föld értékéig kártalanítani kell. Az újonnan meggazdagodottak vagyonát viszont le kell szállítani erre az értékre. A ’48–49 között keletkezett értékeket pedig össznépi tulajdonnak kell tekinteni. Nincs az a közgazdász, aki ennek alapján ésszerű gazdasági elképzelést dolgozhatna ki.

Mindezzel pedig csakis azért hozakodtam elő, mert szerintem nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a KMT-vel, mi lesz Rácz Sándorral.

• Belföld