–lt– [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Károly: 1956-ban én nyolcéves voltam – gyerek. Ehhez foghatót, amit augusztus 21-e előtt, ott Prágában, én odáig nem éltem át. Hogy végre egyet akar a vezetés és a nép! Ez az embert naponta meghatotta az egyetemen, a kocsmában, a moziban. A legjellemzőbb a kocsma volt. A söröző ott ugye kicsit más, mint nálunk a kocsma, az a társadalmi érintkezés színhelye. Az ott megforduló, mindenféle réteghez tartozó vendégek mondhatnám egy emberként álltak Dubcek mögött. És ez őszinte volt, mert akkor ott nem félt senki attól, hogy elviszik, ha ellentmond. Semmi nem zajlott Csehszlovákiában, ami igazolhatta volna ezt a katonai beavatkozást. Nem volt ellenforradalmi veszély, semmi nem veszélyeztette az ország rendjét. Még a szocializmust sem. Nem volt ok!

Beszélő: Nem is számított erre a bevonulásra senki?

Zdena: Teljesen váratlanul ért bennünket. Valahol a háttérben természetesen volt ilyen félelem, de nem akartuk elhinni, hogy ilyen létezhet. Mert ilyen egységesnek éreztük magunkat.

Károly: Az emberek 99%-a nem számolt ezzel. Nem valami idealizmusból, hanem egyrészt, mert nem akartak mást, mint emberarcúvá változtatni ezt a rendszert, másrészt mert az akkori szovjet vezetés, maga Brezsnyev, néhány héttel korábban biztosította Dubceket – ez szállóigévé vált – „Eta vase gyelo!” – Ez az Önök dolga. Ez elhangzott a rádióban.

Mindenki azt hitte, hogy ’56 után 12 évvel ez nem ismétlődhet meg.

Beszélő: Zdena, te Prágában nőttél fel. Volt-e oroszellenesség a cseh közvéleményben, ahogy nálunk?

Zdena: Annyira, amennyire egy osztályban nem szeretik azt a jó gyereket, akit mindig példaképül állítanak. De ’68 után ez már másképp volt.

Károly: Én úgy vettem észre, hogy a csehek nem utáltak senkit. Csak a németeket, a protektorátus miatt. Ott semmi egyéb nemzeti előítélet nem volt, a bevonulásig, ’68-ig. Akkor az oroszok eljátszották. Örökre. A bevonulás után az emberek még vizet sem adtak a szovjet kiskatonáknak. Vizet se, kenyeret se. Pedig éhesek és szomjasak voltak.

Zdena: Az emberek megpróbáltak beszélni a katonákkal. Azok azt sem tudták, hova kerültek. A polgárok – kicsit naivul – próbálták meggyőzni őket.

Szörnyű élmény volt, 20 éves voltam, a háborút csak filmen láttam. Mi Karcsival augusztus 21-én az NDK-ban voltunk, a tengerparton. Ott tudtuk meg, hogy mi történt, és azonnal indultunk vissza. Autóval voltunk. A német hatóságok 40-es karavánokat csináltak a hazatérő csehszlovák kocsikból, és rendőri kísérettel irányítottak haza. Drezdától 10 km-es hosszú sorban mentek a szovjet tankok Csehszlovákia felé. Sírtam. Egy ilyen kicsi országra ennyien? Miért? Ez már 23-án történt, harmadik napja folyt a megszállás. És ez a rengeteg tank csak egyetlen úton volt a sok közül. Ez elözönlése volt ennek az országnak!

Beszélő: Úgy beszélünk, mintha csak oroszok lettek volna. Pedig a magyar néphadsereg is ott volt.

Károly: Prágában csak oroszok voltak, mi magyar katonát nem láttunk.

Zdena: Mindenki úgy tekintette, hogy ez a szovjetek ügye. Soha a magyarokat nem hallottam emlegetni.

Károly: Szemrehányást csak a kollégium konyhavezetőjétől kaptam, aki addig kitüntető adagokat adott nekem, megkérdezte, mikor ősszel visszamentem, hogy a magyaroknak minek kellett ebben részt vennie. Augusztus 24-én értem a kollégiumba, viszontagságos út után, és tank állt a kollégium előtt is. A kapu szigorúan zárva volt, ami különben egyáltalán nem volt szokás. Mikor bejutottam, és érdeklődtem az irodában, megmondták, hogy a magyarokat és az összes külföldit hazaküldték. Felhívtam a követséget: másnap egy cseh rendszámmal fölszerelt, lefüggönyözött magyar busz indult, ezzel a követség engem is hazaküldött. Prágában otthagytam Zdenáékat, csak reménykedtem, hogy hamar visszamehetek. Vagy hat hét múlva mehettem, később kezdődött az iskolaév. Közben volt egy csúnya közjáték. Behívtak a Művelődési Minisztériumba, s ott egy névtelenségben maradó elegáns elvtárs nyomatékosan figyelmeztetett: „Önök elvtársak ott voltak Csehszlovákiában. Mindenkinek, a szüleiknek is legyenek szívesek azt mondani, amit a Népszabadságban mi írunk!” – Talán ez az epizód határozta meg a további meggyőződésemet.

Beszélő: Volt-e az egyetemen valami változás, mikor visszamentetek?

Zdena: Sokan disszidáltak. A reformidőszakban könnyebb lett az utazás, és a megszállás után még egy darabig lehetett. Leforrázott volt a légkör, de a barátainkkal nyíltan beszéltünk.

Károly: Igazi félelem és kussolás ott nem volt, soha. Ott az emberekben benne élt a demokrácia utáni vágy, ott soha nem fagyott meg úgy minden, mint nálunk.

Beszélő: Rokonszenv kísérte a szélesebb közvéleményben az ellenállást – már ami volt –, a Charta ’77-et?

Zdena: Alig-alig ismerték. Havel például itt Magyarországon sokkal ismertebb ember volt, mint nálunk. Itt interjút közöltek vele a televízióban, megírták, hogy bebörtönözték, ott alig-alig hallottak róla az emberek.

Beszélő: Reménykedtek-e Csehszlovákiában, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz?

Károly: Szerintem mindig, de Gorbacsov látogatása nagy lökést adott. Egész másképp viselkedett, mint a vezetők általában. Beszélgetett emberekkel, meg lehetett fogni. Azok is lelkesen beszéltek Gorbacsovról, akik igazán nem voltak szovjetbarátok. De azért arra nem számítottak, hogy ilyen hamar megy.

Zdena: Mindig, mindenhol érezhető volt a borzasztó feszültség. Boltban, villamoson. Mindig, ’68 óta. Egyre inkább. Mégis, valamennyire utaztak, például Magyarországra. Látták, hogy mennyire más, hogy megengedték a kisvállalkozásokat. Mint turisták úgy érzékelték, hogy Magyarország virágzik. Az emberek egyre ingerültebbek voltak. Be voltak zárva. Nem mondhatták, amit a szívük szerint mondtak volna. És látták, hogy a szomszédban már kinyithatjuk a szánkat, és ha van pénzünk, megvásárolhatjuk, amit szeretnénk. Novemberben azért következhetett az áttörés, mert az emberek úgy érezték, hogy most! Megint! Újra! Húsz év múlva! Újra egységesek vagyunk! És tulajdonképpen a tömegek döntötték meg ezt az egész dolgot.

A szilvesztert Prágában töltöttük. Csodálatos volt. Azt hiszem, életemben nem voltam olyan boldog, mint szilveszterkor a Vencel téren. Ez egy eufórikus Prága volt.

Beszélő: És azóta?

Zdena: Két hónapja is voltam otthon egy keveset. Nagyon figyelnek Magyarországra, úgy gondolják, hogy itt előbbre tartunk, közelebb vagyunk Európához, és félnek, hogy ez náluk még messze van.

Károly: Ott nem érzik magukat az emberek olyan bizonytalanságban, mint itt már négy éve. Nem félnek attól, hogy elvesztik az állásukat, nem érzik reménytelennek, hogy visszafizessék az adósságukat – ott is van azért 7 milliárd –, nagy gazdasági potenciáljuk van, sokkal könnyebben néznek a jövő elé. Csak tartanak attól, hogy a vállalkozás szellemét, azt kiirtotta a szocializmus. Még ezt az élelmiszer-áremelést, ami egyébként nem volt nagyon nagy, ezt sem tudták elképzelni. Most kezd a nép csipkerózsika-álmából ébredezni, hogy ez a paternalista állam leveszi rólunk a kezét. Mi ezt már évek óta átéljük.

• Külföld