Tamara Kalugina

Nyomtatóbarát változat

Zviad Gamszahurdia 1991 augusztusa után két legyet akart ütni egy csapásra: nemcsak a volt kommunista funkcionáriusoktól tisztította meg a kormányt – akik pedig kormányzása első hónapjaiban fő támaszai voltak –, hanem egykori, de időközben fő-fő ellenlábassá vált eszmetársaitól is. Így került „hidegre” Tengiz Kitovani és Tengiz Szigua, akik aztán az ősz folyamán Dzsaba Ioszelianival, a Mhedrioni fegyveres alakulat vezetőjével együtt Gamszahurdia-ellenes felkelést szerveztek. (Lásd: Beszélő, 1992. január 11.) A Grúz Nemzeti Kongresszust alkotó pártok azonban nem értettek velük egyet, ők a békés, parlamentáris keretek közt maradó átmenet hívei voltak, a többi párt pedig a kivárás taktikáját választotta.

Sevardnadze, a „szentpótló”

A Grúz Kommunista Párt KB egykori első titkára, Sevardnadze ekkor épp „munka nélkül” volt: tiszavirág-életű külügyminiszteri posztját elmosta a FÁK-ot létrehozó minszki paktum, s ezért egyre többet foglalkozott a grúz helyzettel: „hivatalos” értékeléseiben a decemberi felkelést a totalitarizmus ellen, a demokráciáért vívott „keresztes hadjáratnak” nevezte. Ez Tbilisziben épp kapóra jött, nagyon hiányzott egy olyan „karizmatikus személy”, aki Grúzia megtépázott tekintélyét külföldön helyreállítja, odahaza pedig képes helyettesíteni az elűzött „szentet”: így került Sevardnadze a Ioszeliani, Szigua és Kitovani által alkotott Grúz Államtanács élére. Gyorsan munkához látott: pillanatokon belül amerikai és német követséget nyittatott, áradt a humanitárius segítség, Oroszország is elismerte az új hatalmat, pénzt bocsátott rendelkezésére a rubel stabilizálásához, nagyobbra állította az olajcsapot, ám a belső anarchia felszámolása korántsem ment ilyen olajozottan. Előéletét – hatalmon belüli ellenfeleinek s hatalmon kívüli ellenzékének üldözését – még nem felejtették el. Hogy részt vett-e 1991 decemberében Gamszahurdia megdöntésében, nem lehet bizonyítani, mint ahogy azt sem, kik pénzelték a felkelő csapatokat. Az államcsíny utáni csend Sevardnadze körül mindenesetre nagyon rövid volt.

A Sevardnadze-ellenes mozgalom centruma Gamszahurdia szülőhazája, a nyugat-grúziai Mingrelia központja, Zugdidi lett, ahol az, elnökválasztás idején a zviadisták a legkeményebb ellenkampányt szervezték. A Grúz Államtanács a mozgolódás hírére azonnal a helyszínre küldte a Grúz Nemzeti Gárda és a Mhedrioni összevont csapatait, amelyek azonban fosztogatásaikkal maguk ellen haragították a helyi lakosságot.

Mingrelia lakói fegyverkezni kezdtek, s egyre nagyobb számban csatlakoztak Gamszahurdia híveihez – pontosabban, egyre nőtt az államhatalom által fedezett terrorakciók ellenzőinek száma. Az egyre terebélyesedő partizánosztagokban az exelnök hívei és a korábbi fegyveres akcióban elhunytak hozzátartozói egyaránt ott voltak: fegyveres élelmiszer-utánpótlásukat a volt szovjet hadsereg raktárainak kirablásából vagy „fölvásárlásából” oldották meg. Az áldatlan állapot egyetlen ellenszere a helyiek szerint: Mingrelia „kulturális” autonómiája. A hatalom lassan egész Nyugat-Grúziában kicsúszott az államtanács kezéből.

Az abház kijárat

Sajátos módon a grúz–abház konfliktus is Gamszahurdia- és Sevardnadze-hívek szembenállásából robbant ki: a Gamszahurdia-párt a többségében grúzok lakta Abháziában szintén polgári engedetlenségi akciókat, tüntetéseket éhség- és ülősztrájkokat kezdett. Augusztus 14-én a Grúz Államtanács az abház vezetőkkel való előzetes egyeztetés és rendkívüli állapot kihirdetése nélkül beveti csapatait Abháziában. Az ürügy: a zviadisták túszul ejtették a Grúz Államtanács néhány magas rangú tagját, akiket ugyan hamarosan szabadon bocsátottak, az államtanács azonban továbbra is követelte az abház parlament feloszlatását és elnöke, Vladiszlav Ardzinbe lemondását. A bevonulás valódi oka persze egyáltalán nem ez volt, hanem az, hogy Grúzia mielőbb érvényt akart szerezni egész területén az 1921-és alkotmány betűjének, melynek értelmében Abházia nem rendelkezett autonómiával. Grúziának még a föderatív „berendezkedés sem felel meg, mindenképpen „unitárius” államot akar – benne egyedül ellenőrzött tengeri kijárattal és stratégiailag fontos tengerparti bázisokkal. Abházia viszont az 1978-as alkotmány helyett éppenséggel a szándékait kifejező 1925. évi alkotmányt akarja újból életbe léptetni.

Hihetetlen pusztítás kezdődött: szeptember végére a grúz csapatok Abházia egész területét és a fővárost is elfoglalták. Fosztogatás, hullarablás mindenfelé. Az abház lakosok sokaságát tartóztatták le, s hogy legyen hova lecsukni őket, a köztörvényes bűnözőket szabadon bocsátották. Az izraeli kormány különgépen szállította el a szuhumi zsidókat, a parlament átköltözött Gudautába. A helyi lakosok egy része – abházok, örmények, oroszok – szintén ide menekült, másik része az önkéntesekhez csatlakozott. Még az itt élő grúzok is igyekeznek kívül maradni, ám a grúz hadvezetés erőszakkal a saját csapataiba kényszeríti őket, hogy az önkéntes abházok harcmodorát ismerve, vegyék fel velük a harcot.

Sokak szerint a felkorbácsolt patriótahangulatra Sevardnadzénak azért is szüksége volt, hogy az október 11-re kiírt parlamenti választásokon egyetlen jelöltként is biztos befutó legyen. A nagy tömbben élő abházok ugyanis, bár mindössze 18 százalékot tesznek ki e területen, jelentős választói bázist képviselnek: ám mivel már megszavazták a maguk parlamentjét és elnökét, bojkottálták a Sevardnadze által kiírt választást.

A „cserkesz” csapat

Oroszországból, Törökországból, az észak-kaukázusi köztársaságokból áradtak az önkéntesek az abházok megsegítésére. A nemrég alakult Kaukázusi Hegyi Népek Konföderációja – melynek tagjai egyebek közt a Csecsen Köztársaság, Adügej, Dagesztán, Kabardin-Balkária, Karacsajev-Cserkesztán, Észak- és Dél-Oszétia – határozatot hozott, hogy fegyveres segítséget nyújt Abháziának a grúz agresszióval szemben. Meg is indultak csapataik a tucatnyi kaukázusi „törzset” jelképező csillagokkal ékesített zöld muzulmán zászló alatt: a több mint száz éve mesterségesen szétszakított nemzetnek, amelyet a Kelet cserkesz néven ismer, a Nyugat pedig észak-kaukázusi gyűjtőnév alatt, mindig is része volt az abház nép is. Minden pillanatban kirobbanhatott egy általános kaukázusi háború. Az Oroszországi Föderáció ügyészsége kilátásba helyezte, hogy bíróság elé állíttatja az Abháziába bevonuló önkénteseket, ugyanakkor tüzetes jogi vizsgálat alá vette a volt autonómiákkal kötött szövetségi szerződést. Az ügyészség beavatkozása nyomán menten magasra csapott a nemzeti öntudat hulláma az oroszországi határmenti régiókban, fölgyorsult a nemzeti felszabadító harc szervezése. Letartóztatták a konföderáció elnökét, Jurij Sanibovot, aki azonban néhány nap múlva megszökött.

Az október 4-én Groznijban tartott rendkívüli kongresszus javasolta a tagköztársaságoknak, hogy bontsák fel a szövetségi szerződést Oroszországgal, minthogy az nem felel meg nemzeti érdekeiknek, s csupán egymással kössenek regionális biztonsági szerződést az egyes nemzeti gárdák haderejére építve. A helyzet nem stabilizálódhat mindaddig – jelentette ki az árunyilatkozat közzétételekor a konföderáció elnöke, Jurij Sanibov –, amíg az orosz csapatokat ki nem vonják az egész észak-kaukázusi térségből, s amíg a tbiliszi diktatúra létezik. A Kaukázusi Hegyi Népek Konföderációjának elnevezéséből kihagyták a Hegyi szót, hogy a térség összes népe beléphessen.

A békétlen békéltető

Oroszország autonóm területekkel kapcsolatos politikájának tisztázatlansága miatt egyre kevésbé alkalmas a békéltető szerepre már csak azért is, mert az végképp nincs ínyére, hogy olyan új szomszédot kap, amelyik erős muzulmán befolyási övezet lesz. Van olyan vélemény is, hogy Oroszország azért sem közvetíthet, mivel Grúzia és Oroszország nagyhatalmi érdekei sok tekintetben egybeesnek: ha Oroszország segít Grúziának Abházia leverésében, bizton számíthat a grúz viszontszolgálatra a függetlenségüket egy éve kikiáltó csecsenek letörésében. Ugyanakkor megerősített információk szerint Oroszország folytatja a volt szovjet fegyverarzenál átadását Grúziának, amely a Kaukázuson túli katonai körzet birtokában volt.

Az erőviszonyok nehezen fölmérhetők, október elején a konföderáció és Abházia egyesített önkéntesei fölszabadították Gagra városát, s a zsákmányolt harci járművekkel visszavonulásra kényszerítik a grúz egységeket. Sevardnadze ezt a vereséget Oroszország árulásának minősítette, s azzal vádolta Jelcint, hogy fegyvereket juttatott az abházoknak is. Válaszul egyre zajosabban követelik, hogy Jelcin haladéktalanul vonja ki a még megmaradt orosz egységeket Grúzia területéről – de fegyverek nélkül…

Dél-Oszétiában oly mintaszerűre sikeredett a rendteremtés, hogy néhány nemzetközi szervezet már azt fontolgatja, az itteni példát ajánlja más térségekben is a tűzfészkek kioltására. Valójában azonban, amióta a békefenntartó erők megérkeztek Dél-Oszétiába, mintha teljes hírzárlat lenne érvényben. A magyarázat egyszerű: a telefon- és telexhálózatot továbbra is Grúzia tartja ellenőrzése alatt: csupán eufórikus hírek jutnak ki a médiához.

Az. Oroszországi Föderáció Dél-Oszétiába kiküldött teljhatalmú képviselője, Szergej Sojgu is kijelentette: „Szigorú cenzúra lesz, még akkor is, ha az újságíróknak ez nem tetszik.” Információ híján az újságíró jószerivel csak pletykákra hagyatkozhat. Például, hogy Jelcin és Sevardnadze Dagomüszben két szerződést írt alá: az egyik a külvilág számára, a másik pedig egy szigorúan titkos okmány, melynek értelmében fokozatosan eltávolítják posztjáról a jelenlegi dél-oszét vezetést, s akár a fizikai megsemmisítésig menően is, de meggátolják Dél-Oszétia kiválását Grúziából. Jellemző tény, hogy Dagomüszben a tárgyalás tárgyát képező Dél-Oszétia vezetői csak tanácskozói joggal voltak jelen, szavazati joguk nem volt.

A békefenntartó erők – melynek eredetileg maga a dél-oszét zászlóalj is része volt – június 14. óta vannak jelen. Néhány nap múltán azonban kizárták az őszét alakulatot azzal az indokkal, hogy tagjai lőfegyvereket raboltak a közös raktárból. Az őszét és grúz katonák között valóban mindennapos a halálos áldozatot is követelő lövöldözés: a hírek szerint a térségben legfőképp a békefenntartó erők osztagain belül nincs béke.

(Moszkva–Tbiliszi)

• Külföld