Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Amerika nekem teljesen idegen. Nem voltam ott soha, ez csak előítélet. Te most jártál ott először, benned nem volt előtte ilyesféle érzés?

De igen, volt. És be is igazolódott. Hogy ellenszenves. A kultúra teljes hiánya. A határtalan hülyeség népünnepélye reggeltől estig. Először elrohantam múzeumokba New Yorkban azzal, hogy most itt minden lesz, amit nem láthatok otthon. És aztán undort kaptam az egésztől.

A múzeumoktól?

Igen. Mert az volt az érzésem, hogy nincs igazi értéke a dolgoknak. Csak az, ami pénzben kifejezhető. És az egész művészet is csak egy üzlet. Az emberek elvonulnak a nagyon sokat érő képek előtt, oda se néznek, és azt hiszik, hogy ettől lesznek műveltek. Egyébként is európaiakkal meg japánokkal van tele minden múzeum.

Ez Párizsban is így van. A Louvre-ban sincs egyetlen párizsi se. Legföljebb vidékiek.

Persze, tudom, hogy mindenütt így van, mégis ott éreztem hirtelen, egyik pillanatról a másikra, hogy többé nem megyek ilyen helyekre. Valószínűleg azért is, mert minden olyan nagy, mindenből olyan sok van, amennyit nem tudok befogadni. New Yorkban az emberre úgy rázúdul minden, úgy éreztem, ezt a nagy özönt nem bírom magamra venni. Mi nem ehhez vagyunk szokva. Az utcán a kétéves fekete gyerekek királynői tartással és méltósággal ülnek a babakocsiban. Nekem egy ilyen látvány egy napra elég, de egy perc alatt látok az utcán harminc ilyet. Nem tudok ennyit befogadni, betelik az agyam.

Amikor én először voltam Párizsban, hasonló érzésem volt. Hogy ott villámgyorsan peregnek az érdekes események. De engem ez inkább feldobott. Mert a hatvanas–hetvenes években itthon a legszörnyűbb állóvíz és unalom volt. Párizs fárasztó volt, az agyam zsongott, de megszűnt az unalom.

Jó, hát én sem ültem otthon, reggeltől estig kint voltam az utcán, járkáltam mindenfelé, mert érdekelt.

A képeid hangulata hasonlít Chantal Akerman belga filmrendezőnő „Levél haza” című filmjének képeihez. Ugyanolyan lepusztult metróállomások, utcák, emberek. Hol fotóztál? Kiválasztottál egy városrészt magadnak, vagy az embereknek egy rétegét? Vagy fotóztál mindenhol?

Mindenhol, ahol lehetett. De nem olyan könnyű ott csak úgy lefényképezni valakit. Rögtön a jogaikra hivatkoznak, ha sértve érzik a szabadságukat. Például a zsidó negyedben megkérdeztem két kislányt, hogy fotózhatom-e őket, és nekik nagyon tetszett a dolog. De a kilencéves nővérük, aki meglátta, hogy fényképezek, odajött, és veszekedni kezdett, hogy milyen alapon fényképezem az ő húgait, meg miért pont a zsidókat, és a barátnőjével szövetkezve össze akarták törni a kamerámat. Körülvett egy csomó gyerek, és egész kis vitakör keletkezett. A következő utcában viszont egy zsidó család behívott a lakásába, megvendégeltek, és adtak húsz dollárt, hogy vegyek ajándékot a húgomnak. De sok helyen nem is akartam fényképezni, nem azért, mert féltem, hanem mert én magam úgy éreztem, hogy nem lehet csak úgy belegázolni az arcukba. Például Brooklynban részt vettem egy istentiszteleten, ahol csak négerek voltak, és nagyon jó zenével extatikusan ünnepelték a vasárnapot. Szinte betessékeltek a templomba, nagyon kedvesen. Itt úgy éreztem, hogy ünneprontás lenne fényképezni. Mindenütt megkérdeztem, fotózhatok-e, és nagyon sokszor azt mondták, hogy nem. De ha az ember megmondja, hogy mit akar, akkor általában kedvesek, sőt többnyire nagyon kedvesek ott az emberek. Szóba állnak egymással, teljesen idegenek köszönnek az utcán. Nemcsak New Yorkban, hanem mindenhol. Sokat utaztam buszon, nagy távolságokat, ott mindenféle népekkel lehet találkozni, persze csak a szegényebb rétegekből, de úgyis az az érdekes. Sokan szóba álltak velem, és én először azt is hittem, hogy beszélgetünk, hogy ez kommunikáció, és a kérdéseikre válaszolni is kell. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van, hanem csak hallgatóságot keresnek. Mindenki mondja a magáét, és a hatalmas egóját szórja kifelé a világba. Néha már valóban nagyon zavaró volt, mennyire nem érdekli őket, hogy mások is vannak a világon. Az a furcsa, hogy annyira kifelé élnek.

Ez ragyogó lehetőség egy fotósnak.

Igen. New York ettől olyan izgatott város. Minden vibrál, az emberek állandóan kapcsolatba lépnek, rögtön reagálnak mindenre. Ha ránézek valakire, az máris válaszol. Itt nálunk, ha nézni kezdek valakit, az vagy elfordul, vagy nem veszi tudomásul, időbe telik felhívni magamra a figyelmet. Ott meg rögtön visszadobják a labdát. Ez számomra nagyon szokatlan volt.

Azt hinné az ember, hogy ez éppen nagyon jó. Hogy ez sokkal jobb, mint itt. Te meg azt mondod, zavaró?

Nem zavaró, hanem idegen. Jó is meg rossz is. Annyira más. Lehet jó is: egy fantasztikus spanyol vagy nem is tudom miféle néni, aki egy utcabálon meglátta a kezemben a fényképezőgépet, máris odaugrott, kacsintott, elkezdett nekem táncolni, hogy fényképezzem. Vagy a Harlemben egy fekete lány odarohant hozzám, honnan jöttem, mit csinálok, rögtön elújságolta a fél utcának, és beállt fényképezésre. Az alapvető különbséget ebben látom: Európában az emberekben minden belül történik, a lelkükben. Úgy tűnt, hogy az amerikaiak pszichéje teljesen gyerekes. Felnőtt embereknek olyan az arckifejezése, mint egy ötévesnek. Mintha nem is lenne lelkük, hanem a pénz töltené be ott azt a helyet. Vagy a pénz utáni örökös sóvárgás.

Hát akiket te lefotóztál, azoknak nem biztos, hogy olyan sok pénzük van.

Biztos, hogy nincs. De tele van Amerika szélhámosokkal. Ott az a sok munkanélküli, és akkor itt, Kelet-Európában hirdetnek, hogy ha küldesz 25 dollárt, szerzünk neked munkát Amerikában. Aztán fizess be még egyszer, akkor felírunk a listánkra. Aztán el vagy felejtve. Mert minket még be lehet ezzel csapni. Valahogy úgy tűnt, hogy semmi sem erkölcstelen, amivel pénzt lehet csinálni. Például többször megtalált egy nagyon erőszakos koldus, és amikor már minden pénzt odaadtam, ami nálam volt, és kiforgattam a zsebeimet, hogy lássa, már valóban csak egy tokenem* van, hogy hazamenjek, még azt is ki akarta belőlem szedni. Vagy hogy az óvodás gyerek is azt mondja, fizessek neki, ha le akarom fényképezni.

Persze te nem fényűző belvárosi helyeken fényképeztél.

Bronxban például leírhatatlan kosz van és büdös. A mocsok párállik és bűzlik, oszladozik a sok szemét, olyan szag van, mint a tyúkólban. Nem is értettem, hogy nincsenek pestisjárványok, hogy nincs kolera, hogy nőhetnek ott fel gyerekek, hogy nem halnak meg. Kövér patkányok rohangálnak az ember lába körül, hegyekben rohad az iszonyatos szemét, döglött állatokkal, kajával meg egyebekkel fűszerezve. És közben hogy pocsékolnak! Attól is van annyi szemét. Utazom valahová, a busz megáll másfél órára egy állomáson, és a motor egész idő alatt jár, hogy a légkondicionálás ne álljon le. Csak mert van benzin és olcsó, pocsékoljunk! Ez a Föld kirablása. És minden, amit a McDonald’s-ban meg a Burger Kingben vesznek az emberek, műanyag dobozokba, zacskókba van csomagolva. Egy szelet csokoládéhoz is műanyag zacskót adnak, és ahogy az emberek kilépnek a boltból, mindezt széthajigálják maguk körül. Műanyagot esznek műanyagból, és szeméthegyeket hagynak maguk után. Egész Amerika iszonyú proli.

Engem meg az zavar, hogy itt nem adnak zacskót. Akkor sem adnak, ha kéne. Vagy adnak, de huszonöt forint. Az idegrendszerembe az égetődött bele, hogy itt azért nem lehet élni, mert két kurva konzervet nem tudsz hazavinni, ha nem vittél magaddal otthonról táskát. Mert ők nem adnak zacskót.

De ott mindent el lehet pocsékolni, még a házakat is! A Harlemben gyönyörű házak kiégve, leomolva, széthasogatva, elhagyatva, semmi más bajuk nincs, csak törődni kéne velük, meg lakni bennük, és ezeket is el lehet dobni, el lehet pocsékolni! Miközben egy csomó embernek nincs hol laknia, az utcán nyomorog. Minden értéktelen, mindent el lehet dobni. Erre mondom, hogy proliság. Egy ország, ahol együtt élnek feketék, indiánok, dél-amerikaiak, zsidók, teljesen máshonnan jött népek, akik megpróbálják megtartani a saját életritmusukat, de tragikus, mert valahogy semminek nincs már gyökere, szétzüllik a múlt, semminek nincs mélysége. Ettől az én művészethez való hozzáállásom is teljesen megborult, úgy éreztem, régen mindennek megvolt a rituális értelme, a művész tudta a mesterségét, most meg, ha valaki fingik egy lilát, aminek semmi köze semmihez, az már valami, akármit ki lehet találni, mert csak lógnak a levegőben a dolgok. Minden hülyeséget el lehet adni, ettől olyan antikulturális, proli hely ez az Amerika.

Az előbb a tragikus szót mondtad. 

Mert úgy megsajnáltam őket.

Kiket?

Mindet, az amerikaiakat. Akik ott laknak. Ellenszenves is volt, utáltam is, meg nagyon szerettem is, mindenféle volt.

Mennyi ideig voltál ott? 

Két hónapig.

És visszamennél, ha lehetne? Másodszorra? Mit csinálnál akkor? Utaznál, vagy letáboroznál egy helyen?

Hülye voltam, csak a végén jöttem rá, mit kellett volna fényképezni. A tájat fényképeztem, a nevezetes helyeket, ahová az emberek úgy zarándokolnak el a világ minden részéből, mint a templomba. És úgy is van, csak nem veszik észre: ami még a természetből megmaradt, amihez odazarándokolunk, az altemplom, nem pedig az, amit építenek. És ezek a helyek leírhatatlan, furcsa népekkel, turistákkal vannak teli, franciák négy, mormonok nyolc gyerekkel, sátorral, pelenkás totyogó gyerekeket hurcolnak, iszonyatos kövér, nagy, vörös németek óriási fényképezőgépekkel, japánok videokamerákkal, öreg néniket tolnak körbe tolókocsiban a világon, olyanokat, akik már nem is tudnak magukról. Nem is tudom ezt elmondani, mert annyira képi dolog. Ezeket kellett volna fényképezni. A turistákat.

És ezekről nincs egy képed sem?

Nincs. Mondom, hogy erre csak a végén jöttem rá. Borzalmas, ronda, színes szabadidőruhákban jönnek, mindenféle szarokkal teleaggatva, ez számomra csúnya és idegesítő, mert én nem vagyok riportertípus. És csak a végén jöttem rá, hogy itt másról van szó.

Most ünneplik Amerika felfedezésének ötszáz éves évfordulóját. Ebből is láttál valamit?

Mit ünnepelnek ezen is? Hogy kiirtották az indiánokat? Amikor végre hallottam, hogy az indiánok kivonultak Washingtonba tüntetni, mert kicsit már elegük lett a sok ünneplésből, akkor megnyugodtam. Azért maradt még bennük büszkeség.

* Metrótantusz 1,25 dollár értékű

• Kultúra