Skip to main content

Socrates öccse

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Magánytudósítónk, Bikácsy Gergely jelenti a VB-ről


Plakát a nézőtéren. Sárga trikós lány lobogtatja: „Háromszor sírtam vereséged miatt, Brazília. Tedd meg, hogy negyedszer táncolhassak a győzelmed után, és boldogan halok meg.”

Szívemből szólt a szép leány. Cserzett bőrű, ráncos arcú, kopott ruhás öregemberre emlékszem 1982 júniusából egy Múzeum körúti Keravill kirakata előtt, az utcán. Három tucatnyian ott néztük a vébé tán legnagyobb meccsét, azt a meccset, ahol a labdaművészek elfelejtettek védekezni, és szárnyalva a szépségben vesztettek. Az öregember könnyezett: „Hát ők is?… hát még ők is…?” – motyogta.

Brazília huszonnégy évvel utolsó győzelme után most ismét világbajnokságot nyert. Az a régi, 1970-es mexikói vébé közvélekedés szerint minden idők legérdekesebb és legmagasabb színvonalú bajnoksága volt. Ez főként a negyeddöntő NSZK–Angliájának (0-2-ről a hosszabbításban 3-2 nyertek a németek), az elődöntő Olaszo.–NSZK meccsének (ahol hallatlan izgalmak után a hosszabbításban győztek 4-3-ra az olaszok), és a döntőbeli Brazília–Olaszo. 4-1-es meccsnek volt köszönhető. A Pelé által káprázatosán irányított és klasszisokkal teli brazil csapat mellett sokak (így csekélységem) szerint is minden idők legjobb angol válogatottját láthattuk ott, piramisokkal jobbat, mint amikor ’66-ban, halk bírói segédletekkel vébét nyertek (Banks – mondom; Moore – mondom; Bobby Charlton – mondom) – de a harmadik helyen végző német csapatot is talán csak a négy évvel későbbi német csapat múlta felül (Beckenbauer és Müller persze, de ki feledheti Overathot vagy Schnellingert).

Nagyon sokan komolyan hitték, hogy Brazília akár négyévenként világbajnokságot nyerhet, és orvosi esetként is feltűnést kelt, aki akkor azt jósolja, hogy csak huszonnégy év múlva.

’74-ben negyedikek, ’78-ban harmadikak lettek. Nagyjából megérdemelten és igazságosan. De az efféle eredmény Brazíliában nagy szégyennek számít. Igazán csak 1982-re lett világbajnokságra méltó klassziscsapatuk, Socrates doktor és az addig csak tehetséges, akkorra nagy játékossá vált Zico vezérletével. Volt annak a csapatnak egy Eder nevű gyors balszélsője is, aki irtózatos erejű szabadrúgással küldte haza az oroszokat. A labda a lassításkor haladt normál sebességgel. Socrates különlegesen nagy játékos volt, elegancia, ész és erő vegyült játékában: ilyen tán nem lesz soha többé.

Túl szépen játszottak, és vesztettek, s ennek a vereségnek baljós, rút következményei lettek. A támadásra és játékosságra felesküdt Santanát elkergették, és a brazil futballt átalakították, átoperálták, majdnem kibérelték. Attól kezdve komor, táncolni nem tudó, Európát majmoló edzők kerültek elő. Vasszigorral tiltották be a futballszambát. A sápadtan ámuló világ kilenc emberrel védekező brazil csapatokon hüledezhetett.

A keserű gyümölcs 1990-re érett be. Az akkor színre lépő brazil csapatnak nem lehetett gólt rúgni, viszont ők sem tudtak már gólt rúgni. Romario a vébé előtt Hollandiában eltörte a lábát, Bebeto is sérült volt, tíz percre állt be az egyik meccsen. Elöl a Nápolyban Maradona mellett játszó Careca rohant öles léptekkel, magányosan és kedvetlenül. Ilyen vasvédelemmel és fantáziátlanul is a döntőbe lehet persze jutni, de ők egyszer csak Argentínával találkoztak. Careca három kapufát lőtt. Szemben velük viszont játszott Maradona és Caniggia (akik most, ’94-ben a románok ellen már hiányoztak). Ez volt az a furcsa meccs, az a furcsa világbajnokság, ahol senki nem sírt a brazil csapat hulltán.

Most mi változott meg? Illúzióromboló vagyok, ha azt mondom: alig valami? Romario nem törte el a lábát a vébé előtt, és Bebeto sem volt sérült. A védelmük még jobb lett, mint négy éve. Sajnos a két klasszis szélsőhátvéd, aki színt vitt volna a játékba, Leonardo és Jorginho az utolsó meccsen már nem lehetett a pályán (Jorginho mégis: húsz percig).

Nem tudni, a világ két legjobb csapata találkozott-e, de egy dolog holtbiztos: a világ két legjobb védelemmel rendelkező csapata. Természetesen: ha képtelenek gólt kapni, akkor – egymásnak legalábbis – gólt rúgni sem képesek. Valami új szabály kéne hát. Mondjuk az első félidőben a védelmek játszanának egymással: akkor minden meccsen mindig Olaszország nyerne, a másodikban meg a csatársorok mérkőznének. Én csak a második félidőket nézném, mert akkor nemcsak a brazil csatárok, de az egész világ táncra perdülne.

„Győztest ki említ” – kérdezte talán Rilke. Mi se ünnepeljük a mostani győztes csapatot, melynek halovány csapatkapitánya, Raí (aki már be sem fért a döntőbe) nem más, mint a nagy Socrates kicsiny öccse. Emlékezzünk inkább rájuk, az 1982-es csodálatos vesztesekre. Sorolom: Waldir-Peres – Leandro (Edevaldo), Oscar, Luizinho, Junior – Cerezo (Dirceu), Falcao, Socrates – Zico, Seginho (Isidoro), Eder.

Találkozunk még?






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon