Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Pintér hajnalban kel, felgyújtja a villanyt a bejárati ajtó fölött, hogy lássák, már ébren van, később majd visszafekszik, előbb azonban pálinkát vesz elő, poharat, egyik sem tiszta, de tudja mindegyikről, ki ivott belőle tegnap, legalábbis azt hiszi. Aztán iszik csak úgy, az üvegből, nem sokat, egy kortyot, úgy megy le a torkán, hogy szinte látja, perzsel, szúr, le kell ülni egy picit, míg elömlik rajta a verejték, pár perc az egész, megtörli magát, aztán iszik még egy kicsit, most már jobb. Nagyokat lélegzik, mikor jön a hányinger. A konyhában alszik, a felesége a belső szobában, ha nem akarnak, nem is találkoznak napokig, az előszobából van egy másik kijárat is az udvarra, még jó, hogy így építették, az asszony nem szereti a vendégeket. Csak a pénzt, de azt nagyon. És mivégre? Már se élete, se egészsége nincsen, mégis rakja abba a kis vaskazettába, nem is tudja már, mennyi van. Kenyeret, tejet, néha valamilyen száraztésztát vesz, Pintér már azt se tudja, mikor evett egy rendes ebédet. Ilonkám beteg, magas a vérnyomása, nem tud és nem is szeret főzni, hatvanéves. Pintér már annyiszor mondta neki, te, hozassunk mi is ebédet, mint más, ne kínlódj vele, de nem. Az pénzbe kerül. Pintér évekig gyárban dolgozott, előtte mindig beteges volt a gyomra, hol diétázni kellett, hol nem, aztán az üzemi konyhától teljesen rendbejött. Azóta is mondja mindig az asszonynak, te, úgy főzzél, mint azok, valami kis leves, aztán egy második, krumpli vagy rizs, tarhonya, pár szem hús, szaft, kész. Az asszony ilyenkor ölni tudna a szemével, és csak annyit mond, hogy ő emlékszik, nem győzött eleget enni a férje, mikor hazajött, hát akkor! És főzi tovább a sűrű, rántásos leveseket, ötliteres lábasban, füstölt disznóhússal, aztán három napig bableves, száraz disznóhús, addig se kell főzni. Aztán öt liter krumplileves füstölt hússal, és így tovább. Vasárnap viszont öt liter húsleves, disznóhússal. A füstölt hús reggelire is megteszi, kijön a vacsora is belőle, a kolbász meg megromlik a padláson, de akkor is meg kell enni. Ott a hároméves zsír is, vagy ötven liter, tavalyi füstölt hús, száraz, fekete, mint a cipőtalp. Az asszony már nem jár a létrán, neki kell lehozni a főzéshez, de pontosan tudja mégis, mennyi maradt, arról szó sem lehet, hogy kidobja az egészet a kutyának.

Pedig milyen szép kislány volt! Pintér újra az üveg után nyúl, kortyol egyet, és arra gondol, hogy azokra az évekre nem is nagyon emlékszik már, csak arra a jó érzésre, hogy jó volt minden, akárhogy volt, fogalma sincs például, hogy akkor tudott-e főzni Ilonkám vagy nem, akkor valahogy nem volt érdekes, lehet, hogy akkor is füstölt disznóhúst ettek mindig, és öt liter leveseket? Reggelire, ha nincs főtt disznóhús kimaradva, tojást esznek, Pintér már a tyúkot is utálja, nemhogy a tojást. Ilonkám leüt hármat, pár falat kenyeret rá, hogy több legyen, kettőjüknek. Aztán esznek a serpenyőből, az asszony, mintha nem is lenne étvágya, csak tologatja őelé, ő meg vissza, úgy illik, aztán az asszony leteszi a villát, kisvártatva ő is, néhány falat mindig ottmarad, mintha nem kellene, pedig egyedül megette volna az egészet. Nem kell több, kérdezi az asszony, jóllaktál? Persze, mondja ő vagy negyven éve, pedig már nem is emlékszik rá, mikor volt tele igazából, a gyomra ennivalóval. Olyan éhes sokszor, hogy a vasat is megrágná, kivéve a füstölt húst, a bablevest és a krumplilevest. Meg a húslevest, füstölt hússal.

Pintér húz még egyet az üvegből, aztán azon gondolkozik, kinyitotta-e az utcaajtót, mert ha nem, akkor nem jön be senki, hiába ég kint a villany, azt hiszik, az este úgy hagyta. Az udvaron hűvös van, jólesik, a távolban mintha Béres kiabálna a szürkületben. Valaki áll a kapu előtt, Vereslaci vagy Mérő Lajos, gondolja Pintér, azok szoktak korán kelni, de a pap áll az ajtóban és háttal. A buszmegállóban voltam, magyarázza, hogy mikor megy, de valaki letépte a menetrendet. Pintér tudja, hogy azt már másnap letépik, az pedig régen volt, de nem szól rá semmit, meg is van lepődve, aztán eszébe jut: nem jön be? Minek, kérdezné a pap, mikor a keskeny járdán a ház felé mennek, és tényleg, mit keres ő itt? De már vissza se fordulhat, Pintér tálcát vesz elő, rá poharakat, amiből tegnap tán Dorogi ivott vagy Hesz Jancsi, a pap meg csak néz. Azt gondolja, kérdezi bátortalanul, de Pintér nem gondol semmit, odakoccant egy másik poharat, és iszik. A tiszteletes megrázkódik a látványtól, aztán ő is felhajtja, így van ez, mondja Pintér később, és újratölti a poharakat, aztán hallgatnak. Jó idő van, teszi hozzá, mikor a pap éppen azt akarja mondani, hogy hideg van, így aztán nem mond semmit. Valaki beszél, mondja később, Pintér bólint, Béres szokott ilyenkor, mondja, így hajnaltájban egy kicsit mindenki meghibban. Részegek? Dehogy. Az a baj, hogy nem. Mintha istennel perlekedne, véli a pap. Errefelé mindnyájunknak isten a legnagyobb ellensége, mondja csendesen Pintér. Ömlik a panasz mindenkiből, mondja a tiszteletes, és belekóstol a pohárba, ömlik, árad ki a keserűség, teszi hozzá, és kérdően néz a másikra, érti-e? Értem én, mondja Pintér, én is majdnem telehánytam egy bilit az este, de ez csak vicc. Illetve nem. Illetve ez is, az is. Na, hogy ízlik?

A tiszteletes urat mindenki ismerte az utcában, pedig nem itt lakik, hanem a templom mellett, a lelkészházban, de sokszor megfordult itt annak idején, mikor a vizet vezették. Pintér arra is emlékezett, hogy a kölykök bohócot csináltak itt belőle, a vén bolond meg tűrte. Az ilyen embernek aztán nincs sok becsülete, de nem is utálják, úgy vannak vele, mint a részegséggel meg a szerelemmel. Pintér meglepődött, mikor meglátta a papot a kapuja előtt, és most már sejtette, hogy ez egy furcsa ember. Vagy valami más baja van. A pap az asztal mellett ült, és még mindig nem fogta fel, hogy mit is keres ő itt, Pintér az ágyon, amelybe vissza akart feküdni, az üveg mellette a betonpadlón, odakint már fényesedett, a pap beszélt valamit, de Pintér tudta, hogy mellé. Na, majd, gondolta, itt előbb-utóbb mindenki a lényegre szokott térni. A pap éppen a Bibliánál tartott, miközben apró kortyokban itta a pálinkát, olvassátok, váltott át tegezésre, vagy csak a szószékben érezte magát, az megnyugvást hoz majd. Pintér azt kérdezte, és magának miért nem hoz megnyugvást? Mert én még papot nem láttam éjszaka az utcán szédelegni, már megbocsásson. A tiszteletes nem válaszolt azonnal, Pintér pedig felállt, hogy töltsön. Valami kis nő lehet a dologban, mondta közben, és nevetve a vállára vert az idős embernek. Az elpirult, valamit mondani akart, de Pintér odakoccantotta a poharát, egészségére, és ez most tényleg jólesett. Holnap úgyis kiderül minden, mondta Pintér, mikor letette a poharát, vagyis hát ma, mert már elkezdődött a nap. Maga most tévedett, mondta a pap, pedig nem buta ember, hány iskolája van? Az nincs sok, felelte Pintér, csak tetszik tudni, sokáig munkásszálláson laktam, ott pedig még doktor is volt. Egyébként pedig nem buta itt senki, csak úgy kényelmesebb, ha nem mutatja.

Aztán eszébe jutott, hogy megkínálja valami ennivalóval is a tiszteletest, aki addigra már néha el is nevette magát, véletlenül volt a hűtőben füstölt disznóhús, adott hozzá kenyeret, zöldpaprikát, kést, kistányért, és enni kezdett ő is. Később bort kóstoltak hozzá, aztán a tiszteletes azt mondta, neki mostanában nem esett ilyen jól az étel, mint most. Pintér elismerte, hogy neki sem. Aztán a pap elmondta, hogy nincs felesége, a szikkadt Hüséné mos, főz rá, de főleg leselkedik utána, és minden reggel megnézi az ágyneműt. Kicsit becsípve emlékezett arra is, hogy itt valamikor a Miatyánkra tanította a gyerekeket, de Miatyánk helyett mindig migatyánkat mondtak, direkt, ő csak sokára vette észre, mert állandóan nevettek. Égetni való, rossz kölykök ezek, vélte Pintér, látja, tiszteletes úr, magának a család hiányzik. A pap majdnem rávágta, hogy bizony, az úgy van, de meggondolta magát, ez mégsem egy olyan hely. Kis híján bevallotta azt is, hogy már régóta nem tud aludni, inkább felkel, de ha alszik, az se jobb, álmok gyötrik, reggelre meg elfelejti, csak a kín fáradtsága marad és a kedvetlenség. Nem mondott semmit a hajnali, céltalan sétákról sem, csak nézte ezt az embert most meghatódva, barátsággal, aztán halkan megkérdezte, és magának? Magának mi hiányzik? Hát ez az, mondta Pintér csendesen, maga se buta ember. Mert nekem van, három is, de elment mind. Azt se tudom, ki merre? Csak az asszony maradt, betegen, de minek? Nekünk azért csak jobb, mondta később, mint akinek levágta a vonat a lábát, nem? Ezen nevetgéltek egy darabig, aztán csak iszogattak, csendben. Na, most már mennem kell, állt fel a pap később, köszönök mindent, és ha arra jár, tette hozzá, de Pintér közbevágott, nemigen járok én arra. Inkább maga jöjjön. Jár ide más álmatlan ember is. Barátom, mondta a pap meghatottan, és megtámaszkodott a falban, maga mindent tud. Emerre tessék, mondta Pintér, és kisegítette a papot a spájzból, aztán csak a kerítés mellett, az a biztos. Most nem is írom fel, amit fogyasztott, majd behozza legközelebb, ha erre jár.

• Kultúra