Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

„Mikor a gyerek gyerek volt, mindenfélét kérdezett. Miért vagyok én

én, miért nem vagyok te? Miért vagyok én itt, és miért nem ott?”


Volt egyszer egy város, lett egy város (vagyis kettő), van itt egy város Európa legközepén, amit nem tudunk megkerülni. Megosztott létünk eleven botránya (volt). Azt akarták, hogy elfogadjuk, azt hitték, beletörődtünk. Mert nem kérdeztünk, csak éltünk benne a reálisan létezőben, együtt a nyilvánvaló abszurditásokkal. Tiszteletben tartottuk a határokat (s átléptük, ha hagyták), felfüggesztettük az elemi számtant, tudomásul véve, hogy a kettő: egy.

A német Wim Wenders, profi filmrendező és amatőr amerikanista a nyolcvanas évek közepén, hosszú távollét után visszatért hazájába, és ahhoz az íróhoz, Peter Handkéhez, kinek két korai filmjét is köszönhette (A kapus félelme tizenegyesnél; Hibás mozdulat).

A Berlin fölött az ég ritka szerencsés csillagállásban született: megfelelő emberek találkozásából a megfelelő helyen és időben. Benne van a hazatérés bensősége és a messziről jött új szemű látása, a ráismerés és a rácsodálkozás, a mesterség fölényes tudása és az elfogódottság egy mély érzelmeket felkavaró „tárgy” közelében. Szerelmes film a Berlin. Egy nő, egy város, egy kultúra szerelme szól benne. Költői, de nem „irodalmi”. Handke mélyértelmű és lírai szövege nemhogy elnehezítette, de szárnyakat adott neki. Wenders feszes ritmussal, tiszta szerkezettel kényszeríti összhangzásra a szavakat, a zenét és a látványt; tér és idő megjelenítéséhez a mozgóképes keresve sem találna tökéletesebb, filmszerűbb keretet, mint a Város, mely egyszerre létezik a térben és az időben. Térképet rajzol egy valóságos és egy virtuális helyről, megépíti és leképezi az egykor volt és a jelenvaló Berlint, meg annak égi mását, a csak bennünk létezőt. Költők és szerelmesek, öregek és gyerekek, rendezők és statiszták, az angyalok városát. Meghagyva egy fehér kockát, amire mindenki ráképzelheti a maga Berlinjét. Ez a lap sose marad üresen, hiszen mind berliniek vagyunk (ezt ugyan egy politikus mondta, de igazat beszélt).

Berlin – angyaltávlatból. De kik azok az angyalok? Aquinói Tamás még mindent tudott róluk (Rilke és Pilinszky már csak sokat). A régi időkben, mikor meghittebb viszonyban voltunk a szellemvilággal, közöttünk jártak. Híres találkozások estek. Ők, tudjuk, változhatatlanok, nekünk kellett hát megváltoznunk, ha már nem látjuk őket. (A gyerek még igen, de felnőtt esetében már egy futó sejtelem is feljegyzésre méltó.) Az angyal átjárja a határokat és falakat, sérthetetlen és örökkévaló. Látta az ember nélküli Földet, látta Napóleon visszavonulását, az élettel teli Potsdamerplatzot, szerelmespárokat az Unter den Lindenen.

Wenders angyalai autóba ülnek, hétköznapi ruhát viselnek, és a hajukat lófarokba kötik. Szívesen időznek könyvtárban. Belehallgatnak az emberek gondolataiba. Merő fény lényük nem hagy nyomot a dolgokon. Az ő idejük örök, de a mienket nincs hatalmuk megállítani, sem a metrót a befalazott, néma fantomállomásokon, sem az embert, a halálba menőt. Csak szánakozhatnak vesztünkön. Damiel angyal mintha más volna, mint a többi. Lázadó pályatársait juttatja eszünkbe, már első látásra kinéz belőle egy jó kis pártütés. (Csoda, hogy nem rendelik vissza.) Előbb a vágy, hogy súlya legyen, hogy két lábbal álljon a földön, s végül áruló lábnyomai a szépen felgereblyézett határsávban…

Angyalból emberré lenni egyetlen út van, a szerelem. Szerelmesnek lenni különös módja a létezésnek, köztes állapot angyal és ember között. Sóvárgás, révület, elragadtatás. („Hány lépés, mennyi idő – percek, órák, napok, évek, idő. IDŐ!”) Pusztán szellemi helyett érzéki kapcsolatra lép a világgal. Az angyalok fekete-fehérnek látnak mindent. S amint az ő látásukról akárki emberére váltunk, egyszerre ezer hanggal szólal meg a világ. Más tudásokra van itt szükség: mennyi a levetett angyalvért folyó ára, hol van az Akazienstrasse, és hogy csak a dupla csomó tart. Vért helyett kockás kabát, elvegyülős kalap.

Peter Falk is Berlinbe jön, és ő is keres valamit. Ehhez ért, ő aztán tudja, hogyan kell keresni. Rég hallott német szavakat próbálgat, nyomozza az egykori helyeket, amikről a nagymamája beszélt. Keres egy megfelelő kalapot, az egyetlent, amelyik láthatatlanná tesz, eggyé a többiek között. Obskúrus, fura fickó, talán nem is az, akinek mutatja magát. Meg sem lepődünk, amikor kiderül, kiugrott angyal ő, amerikai mozisztárnak álcázott gaz angyalkísértő. Milyen jól csinálja! Szinte elfelejtjük, kik volnánk, és kedvünk támad tőle embernek lenni.

Úgy látszik, bukott angyalnak kell ahhoz lenni, hogy érezzük, „gyönyörű szép az ittlét”. Hogy remek a kávé, a cigaretta, a kettő együtt meg fantasztikus. Hogy ne szürke statisztáknak tekintsük az embereket, önmagunkat is egy angyal szemével kellene látnunk néha; nem egy angyal rettenthetetlen bátorsága kell-e ahhoz, hogy választani merjünk vagy elfogadni? Hogy meg ne feledkezzünk róla, nekünk is van egy halhatatlan lelkünk, amit tudnunk kell ádázul őrizni és nagy merészen kockára vetni…

Szép új világ, szerelem, élet – csak mézes hazugság, buta eszképizmus. Futóbolond vagy ügyetlen csaló, ki lejárt adósleveleket dugdos az orrunk alá, rég elherdált örökségét próbálja feldicsérni. Hiszen szar az élet, a világ meg egy rohadt hely, ki ne tudná. Mi ugyan nyomát se látjuk annak a ragyogó, melengető, nagyszerű földi létnek, melyért Berlin angyalai úgy veszkődnek.

De azért jó volt egy angyal tekintetében ismerni magunkra. A Berlin a nyolcvanas évtized filmje lett. Folytatása következik – írta volt Wenders Berlin egére. Felfutott várakozás, a moziban egy gombostűt sem lehet leejteni. Kitörő öröm fogadja sorra az ismerős hősöket – kivált a triciklit hajtó és olasz áriákat harsogó Bruno Ganzot –, minden megvan, mindenki visszajátszik, sőt más kultikus személyek is feltűnnek, Gorbacsov és igazi, hollywoodi csillagok, neves német színészek, Nick Cave helyett most Lou Reed, és a kamera elé áll Henri Alekan, a Berlin idős operatőre. Örömünk gyorsan elszivárog, s a két és háromnegyed óra múltán majdnem olyan nyűgösen jövünk ki a moziból, mint A világ végéig után. Első mérgünkben még Wenders tisztességét is kétségbe vonnánk (hiszen ez a korábbi siker ócska kizsákmányolása, visszaélés a közönség szeretetével).

Pedig a rendező csupa jó szándék. A világ és benne az ember elromlott ugyan, de szerencsére ő a helyén áll, felemelt mutató ujjal, és tévedhetetlenül választja szét a rosszat a jótól. Maga a megtestesült PC (politically correct), nincs egy lázadó vágya, hibás mozdulata sem. Kiváló publicista vagy etikatanár, s ha így marad, akár örökös elnök is lehet még belőle. Csak a többértelműségből, önellentmondásból és tisztátalanságból élő művek szaladnak egyre messzebb tőle.

Ez már nem az a Berlin. A kényszerűségből égnek törő, angyaloknak kedves város. Ez lefelé terjeszkedik, pincék, odúk, csatornák alvilága hálózza be. Keleti feléről nem tud mit mondani Wenders. A nyugati intellektuel rosszul titkolt viszolygásával tekint szomorú csúfságára. A halhatatlanságát, majd halandó életét is egy kislányért feláldozó Cassiel nem tudja megvetni a lábát ezen a hánykódó, fortyogó földön: alá kell szállnia a pokolra. Pedig már se vértje, se szárnya nincsen többé. Gumikötéllel fel-fellendülni – ennyi telik Wenders új filmjétől.

Mindig jó volt újranézni a Berlint, mindig mást fedezni fel sok-sok részletéből, idézeteiből, előre- és visszautalásaiból. A Távol és mégis közel narrációja legalább olyan bonyolult, volna benne mit fejtegetni, ha nem venné el tőle a kedvünk, hogy milyen lehangoló lapályra érkezünk az útvesztő végén.

Van tehát elbeszélés, de hiányzik nagyon az elbeszélő. Kurt Bois, a Berlin történetmondója meghalt. Peter Handke jól van, csak mást csinál, Wendersnek különben sincs rá szüksége. Ő mondta.

• Kultúra