Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Több mint fél évszázados késéssel nemrég magyarul is megjelent az Éjerdő, Djuna Barnes amerikai írónő korszakos regénye; egyike azoknak a kivételes remekműveknek, melyek magukban ragyognak, mint a szoliterkövek, kívül vonulatokon és kívül a saját idejükön is. Vannak távoli rokonai, de közvetlen előzményét vagy folytatását nem találni sem szerzője életművében, sem a világirodalomban.

„Piros arc, gesztenyeszín haj. Vidáman és huncutul szikrázó szürke szempár. Fantasztikus fülönfüggők, festői ruhadarabok, és mindig az élet, az öröm elébe siet az Ötödik sugárúton, arra vár fekete mellett füstölve a Lafayette Kávéházban. Ez az igazi Djuna Barnes.

Morbiditása nem puszta póz, épp olyan őszinte, mint ő maga.

És nincs egyedül vele. A háború alatt új nemzedék nőtt fel, amely a nevezetes századvég angol és francia dekadenseit követi az életerős és igyekvő Amerikában.”

A korszak egy jellegzetes figurája, bizonyos Guido Bruno (alias Curt Kisch, egy prágai rabbi fia, ki hol taljánnak, hol osztrák katonatisztnek adta ki magát) írja ezt a huszonhat éves Djuna Barnesról, 1919-ben. A Greenich Village-i bohémia most éli virágkorát, a zászlókon Oscar Wilde és Aubrey Beardsley neve. Nemsokára felkerekednek, és csapatostul hajóznak át Európába. Megszállják Párizst.

Djuna Barnes másfél évtizedet maradt Európában, s épp az emberélet útjának felén írta az Éjerdőt, mely 1936-ban jelent meg először, Londonban. Ezután visszatért szülőhazájába, és gyakorlatilag felhagyott az irodalommal. (Igaz, 1958-ban kiadott még egy verses drámát – The Antiphon –, 1962-ben pedig átdolgozva néhány korai elbeszélést – Spillway. Többet már nem írt, s korai műveinek újbóli megjelentetéséhez sem járult hozzá. Szegényen, mogorván és magányosan halt meg 1982-ben, kilencvenéves korában.

A könyvkiadók mintha csak ugrásra készen várták volna a gyászhírt. Még abban az évben kihozták első rövidprózáinak gyűjteményes kötetét – Smoke, and Other Early Stories – és egy verseket, rajzokat tartalmazó könyvet – Creatures in Alphabet –, s rövid időn belül újranyomtak mindent, ami valaha is megjelent tőle, köztük a tízes-húszas években különféle lapokban megjelent portréit, interjúit a korszak hírességeivel.

Az Éjerdőről rengeteget írtak 1936-os megjelenésétől mostanáig, már a másodlagos irodalmat felsoroló bibliográfia is vaskosabb, mint maga a regény. A műértelmezés változó divatja és irányai szerint közeledtek hozzá az életrajz felől, impresszionistán és strukturalistául, leíróan és normatívan, „citromfacsarós” és „rejtvényfejtős” módszerrel. A szorgos munkálkodásnak sosem szakad vége, mert ha igaz az, hogy minden műnek számos lehetséges olvasata van, akkor ennek a regénynek számtalan.

A róla szóló leghíresebb írás mindmáig T. S. Eliot előszava, mely már úgy tartozik hozzá a könyvhöz, mint a költő jegyzetei az Átokföldjéhez. (Eliot ironikusan állapította meg, hogy a vevő visszakérné a boltban a kötet árát, ha nem találná meg benne a jegyzeteket.)

A pozsonyi Kalligram kiadó – és Széky János szerkesztő-fordító – példamutatóan jelentette meg az Éjerdőt, benne nemcsak Eliot bevezetője, hanem Szegedy-Maszák Mihály kitűnő utószava is a regény és a szerző magyarországi bemutatásával. A fordítást szigorúan kell megítélnünk, hiszen az örökkévalóságnak készült. És miközben főt hajtunk Széky virtuóz teljesítménye – az eredeti beleérző és invenciózus újrateremtése előtt – mindjárt el is marasztaljuk őt két hibában. Az egyik a helyenkénti túlfordítás („az ősz gallyas glisszandója” vagy egy bőkezű jelző – a vám meg a rév, a fordítás örök libikókája –); a másik a figyelmetlenség, ami nem annyira az átültető vétke, mint a szerkesztőé. Mert a kötetben hiába is keressük a kontrollfordító nevét, azét a személyét, aki az ántivilágban „a fordítást az eredetivel egybevetette”. Az Éjerdő regénybeszéde több tekintetben is a költészethez áll közel. A költészet pedig a legvédtelenebb mindenféle értelemmásító sajtóhibával és fordítói félrenézéssel szemben. („Kétségbeesése vad volt és néptelen”– olvassuk „névtelen” helyett, és az ilyen értelmes nyomdahiba éppúgy nem kelt feltűnést ebben a szövegben, mint „a szándék mortális chartává vagányodik” fordulat; holott arról van szó, hogy az eltervelés kétessé teszi a mortális chartát, még inkább charta mortalist.) Persze épp azért érdemes szőrszálhasogatni, mert nagyszerű fordításról van szó.

Költészetet emlegettünk, s ezzel máris kezünkben van a regény egyik kulcsa. Nem prózaversre gondolok vagy versbeszédre; az Éjerdő elbeszélő mű, de hihetetlenül tömény nyelven íródott, tele metaforákkal és aforisztikus megfogalmazásokkal. Ennyiben folytatója Barnes korábbi szövegeinek, melyekben szintén merész nyelvjátékokkal és excentrikus nyelvhasználattal lepte meg olvasóit.

A regény mint műfaj több úton is elindult már afelé, hogy fölszámolja önmagát. A cselekmény, a hősök, illetve a társadalom- és jellemrajz fokozatos eltüntetése ugyanabba az irányba vitt, amelybe a próza lirizálódása, a nyelv egyértelmű jelölő szerepének elbizonytalanítása. Ilyen értelemben az Éjerdő határeset; a hagyományos regény több törvényét áthágja, vagy legalábbis érinti a falat, de – írja Eliot – „ha e szó (regény) olyan könyvet jelent, amelyben az író eleven figurákat alkot, és lényeges kapcsolataikban mutatja be őket, akkor ez a könyv regény”.

Mert a teremtő nyelvhasználat mellett a leghagyományosabb emberábrázolás Djuna Barnes másik nagy erénye (mely szintén megmutatkozik már korai írásaiban is); az Éjerdőt a hősök teszik emlékezetessé, ők adják a regény másik kulcsát. Mert lehet sűrű, sokértelmű a nyelv, nehéz a metafizika, ha remekbe szabott alakokkal, emberekkel találkozunk, akkor eszünkbe sem jut, hogy valamit nem értünk. Pedig első látásra csudabogárnak tűnnek mindannyian. Két amerikai nő – egy protestáns és egy katalizált –, egy ír sarlatán, egy olasz–osztrák illetőségű zsidó és egy személyiség után ácsingózó gazdag özvegyasszony viszik a főszerepet. Valamennyi az első háború utáni megbolydult világ gyökereszakadt, nyugtalan vándora. A keresztkapcsolatok hálózata Matthew O’Connor doktor és a Robin Vote nevű amerikai lány körül fonódik össze: mind Robinba szerelmesek, és mind az orvoshoz folyamodnak lelki segélyért, meghallgatásért. Robin maga alig nyilvánul meg a regényben (melynek nagyobbik részét a doktor szóáradata, monológjai és dialógusai – nagyáriák és nagy duettek – alkotják). Elmosódott, megfoghatatlan személyiség – a harmadik nemhez tartozik, akárcsak a doktor –, külsejében és énjében is kettős természetű: fiús leány, ki egyszerre angyalszerű és állati. Szűkölve kapaszkodik a szeretetbe, de nem tűri a fogságot, menekül a lebéklyózó kapcsolatokból, a többiek birtoklási vágyától. Márpedig mindenki akar tőle valamit: Felix Volkbein, a férje, Nora Flood, a szerelme és Jenny Petherbridge, a „csábító”. Robin éjszakai lény, úgy merül bele az éjszakába, mint a sötétség beálltakor portyázni induló villogó szemű vadak. Nem a ragadozók fajtájából való, vadsága annyit tesz: megszelídítetlen. És ártatlan is; hiába okoz szenvedést, hiába veti bele magát a piszokba, tiszta marad, mert nincs tudása a bűnről. Ebben is ellenpárja a doktornak, aki a bűnök edénye, minden gyarlóság tudója, és kötésig áll az ember mocskában.

Matthew-roppant-csipetnyi-sóval-Dante O’Connor – ahogy magát nevezi – első olvasásra mindenki mást háttérbe szorít, mégsem mutatkozik meg igaz mivoltában. Mert leragadunk szószátyárságánál, nyilvánvaló hazugságainál, a „leleplezésnél”, hogy engedély nélkül praktizál, minden alkalmat megragad a potyázásra, ráadásul a szemünk láttára emeli el egy ájult paciens pénzét. De ez a rusnya, részeges öregember, kávéházi hőzöngő és szánalmas transzvesztita mégis egyik legnemesebb példánya az emberfajnak. Sötét praxist űző szemfényvesztő, de Máté evangélista is, szárnyaszegett, szomorú angyal, kíméletlen örömhírhozó, ki megette a könyvet, és csordultig telt keserűséggel.         

Az Éjerdő szereplői azért tetszhetnek csudabogaraknak, mert a végletekig egyénítve vannak. Tetteik és szavaik, származásuk, vallásuk, ízlésük és vonzalmaik, külső jegyeik és gesztusaik, lakásuk, tárgyaik és ruházatuk ugyanúgy jellemzi őket, mint a többiek róluk mondott történetei és ítéletei. Ám mind e gondosan körülírt személyek ugyanakkor egy-egy archetípus megtestesítői is. Felix Volkbein a bolygó zsidó őslegendájának e századi reinkarnációja; Robin mesealak – a doktor egy ízben a fehér lovon érkező királyfinak nevezi, akiről gyerekkorunk óta álmodunk –; Nora Flood az amerikai pionírok kései leszármazottja; a doktor pedig az okkultista St. Germain gróf, akit évszázadok emlékezete és tapasztalása tesz ötvenévesen vénséges vénné (emlékszik Lukács apostol leckéztetésére, s arra, hogyan kért tőle köpölyözést Nagy Katalin), s néha, borközi állapotban el is feledkezik róla, melyik századot írják éppen. (S hogy teljesebb legyen a kép, Djuna Barnes életének tüzetes ismerői azt állítják, hogy minden alaknak megvolt az előképe a valóságban is.)

A doktort és Robint mondtuk a regény központi alakjainak, a többiek a lányért vesznek el, s Matthew O’Connor segítségével próbálják megtalálni magukat. A legnagyobb kereső Nora Flood, akinek ki kell járnia az érzelmek kegyetlen iskoláját, hogy egy évtized múltán „öregdiák” legyen maga is, és megszabadulva angolszász tisztaságától („Lemossuk magunkról a bűn tudatát, de mit garantál nekünk ez a fürdő? A bűnt, a kemény ragyogású bűnt. És miben fürdik a latin ember? Becsületes porban… A franciák rendetlenek és bölcsek: az amerikai ember ivással próbál ennek a nyomába érni.”), a puritán ősök nehéz örökségétől, a „szószerintiség” bűnétől, magába tudja fogadni a szenvedélyes szerelmet, ami csupa romlás, észveszejtés és tisztátalanság. Alászállásában, útján „éjszakánk erdejébe” a doktor kalauzolja (Dante O’Connor), ki a biblikus elhívás után (Eredj, Matthew) lelép a színről, hogy átadja a helyét „a megszállottak”, Nora és Robin animális találkozásának.

Az Éjerdő metafizikus regény, hősei a kárhozat köreiben tévelyegnek, és megváltásért sóvárognak. „A téves információknak az a mérhetetlenül becses galaxisa, melyet elmének hívunk, s amely a lélek nevezetű döbbenetes, ám elnyűtt kényszernyaláb elé fogva poroszkál a Jól s a Rosszul majdnem feledésbe mosódó ösvényén, a véletlen-elv szerint tervezett úton – nem más ez, mint a szent Habeas Corpus, az eljárás, amellyel a test a bíró elé idézhető – és mégis…” Nincs megváltás, talán kárhozat sem. Csak tévelygés és sóvárgás.

• Kultúra