Skip to main content

Weöres Utinform

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fikarc


Hajnal óta szakad a hó múlt csütörtökön. A Szív utca egy darabig ódzkodik, hogy ő nem is tudja, mi ez a maskarádé, aztán megadja magát, kezd neki tetszeni e súlyos és mulatságos kisvárosiság. A Szív utca lánykora.

Harákolnak a hólapátok, sose láttam még egyszerre ennyi házmestert, autó alig jár, állnak a hallgató baba-szirénák a járdaszélen. Budapest csúszkál és bedugul, betör a természet Budapestre. Behúzott nyak a város.

Fél disznót sétáltat egy ember a hóban.

Ez egy pentameter, de a mondott aspektus Tituszné előtt rejtve marad, aki viszont kinyitja ennek a káromkodó, csúszkáló, és, bizony, kissé véres embernek a furgon ajtaját. Csak úgy döngött az a disznó, csóválja a fejét Tituszné, málnapiros és vajszínű, aztán csak úgy döng szegényke s nyekken.

A lírikus koradélutánja, kávét iszik, bámulja a havat, az imbolygó hongkongi esernyőket a hóesésben. Már-már lát egy fiákért, amint föltartott fejjel, hosszan gőzölögve vonul a Körönd irányába. Lócitromtól kutyaszarig, ilyesmi a haladás.

Ha mondjuk most kamion lennék az érdi emelkedőn, nem így viszonyulnék. Káromkodnék és egymásba csúsznék.

De nem vagyok kamion.

Egy óra van és Weöres Rongyszőnyeg-ciklusát olvasgatom. Rengeteg ősz, rengeteg tavasz, kevés tél. Kimeríthetetlen gazdagság, még a pimf is repül, örömlíra, örömzene, mint amikor Mozart fütyörészik. Ki-befújja a közönséges levegőt, s némely formákat csücsörít az útjába a szájával. Ötre megyek a rádióba, ebből a Rongyszőnyegből kell felolvasnom párat, ki van jelölve.

Ki lett osztva némely íróknak a Rongyszőnyeg, hogy olvasnák föl a maguk módján, ami nyilván másfajta nézőpont, másfajta hitel, mint a színészé, az autenticitásnak egy másik köre, bár hogy a hallgató mit szól hozzá, nem tudom.

Tituszné mindenesetre elég pikirt, valami suszterról dünnyög, miközben dörzsölgeti a vörös kezeit, e reszelős és göcsörtös sárgarépákat, azt fuvogatja a kinti hideg után, a murkát, s hogy akkor én netántán már színész is vagyok-e.

Nem, mondom.

Na ugye, mondja, s hogy kaptafa.

És hogy akkor ottan a színészek meg verseket fognak költeni?

Úgy látszik, Tituszné visszatérő szereplőm lesz itt nekem, egy alakváltó, fik(tív)arc, tündér és mosónő. Tudja ő jól, mi a rongyszőnyeg, mindenféle rongyot csíkokra vágni, aztán összevarrni e pertliket a végükön, előbb nagy, puha labda lesz, de a végén, tényleg szőnyeg, szövés által.

Mőbiusz síkban.

Bár a suba, megjegyzi, szebb volt. Hatvanas évek, azt úgy kellett böködni, böködtek a magyar nők Gagarint meg Lajka kutyát Astra-fonállal. Viszont a rongyszőnyeg az konyhába való.

Iromba szövőszék fából, ahogy csattog.

Rongyszőnyeget írni, merthogy ez legalább annyira műfaj volna. A vázlaté, a töredéké. A ritmuspróbáé. Ülni egy téli délután és rongyszőnyeget írni. Csíkokra vágni a levetett világot ad libitum. Elővenni egy vastag füzetet, s csak írni, írni. Egyik szó hozza a másikat. Elősegíti. Továbbá „a gondolatok nem az értelem rendje szerint, hanem az értelemre mintegy merőlegesen jelennek meg”.

A rongyszőnyeg-érzés, mint dallam-ihlet. Mint technikai-ihlet. S a gondolat bár merőlegesen, nem elvágólag. Olyanformán, mint a hó. Rímek egy hólapátra.

Ülni. Nem lenni kamion. Nem mászni hegyet.

Nem én vagyok az Utinform.

Azt minden költő tudja, hogy ez milyen jó. Sétálni csak úgy a kezével. Persze attól még nem Weöres. Naná, hogy nem. Egyébként pont ezt az utánozhatóságot, éppen ezt nem lehet utánozni. Amilyen könnyed és világos. Hogy nem érinti a talajt, úgy hagy nyomot.

S közben mázsás versek, mint az Őszi éjjel…, ahol, ugye, a Hold a galagonyára fátylat ereszt, nem bocsát, nem terít, hanem ereszt, ahogy nyálat a csiga, ahogy, ahogy – de ezt a szivárgást, áttetszést, kisvárosi ezüstöt, ezt nem lehet körülírni. A lánnyá válást és hogy sírni kezd. Úgy lehet, ezen az „ereszt”-en múlik a vers, az éjszaka.

Egy semmi kis szavon?

Nagyjából, mondom Titusznénak.

Na de hogy akkor ezt, mármint a múlást, ezt el lehet-e szavalni?

Nem hiszem, mondom. Talán a Latinovitsnak.

De hogy akkor én mért nem maradok itthon inkább?

Az Utinform megmondta, hogy mindenki maradjon otthon.


























































Megjelent: Beszélő hetilap, 4. szám, Évfolyam 7, Szám 4


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon