Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Hajnal óta szakad a hó múlt csütörtökön. A Szív utca egy darabig ódzkodik, hogy ő nem is tudja, mi ez a maskarádé, aztán megadja magát, kezd neki tetszeni e súlyos és mulatságos kisvárosiság. A Szív utca lánykora.

Harákolnak a hólapátok, sose láttam még egyszerre ennyi házmestert, autó alig jár, állnak a hallgató baba-szirénák a járdaszélen. Budapest csúszkál és bedugul, betör a természet Budapestre. Behúzott nyak a város.

Fél disznót sétáltat egy ember a hóban.

Ez egy pentameter, de a mondott aspektus Tituszné előtt rejtve marad, aki viszont kinyitja ennek a káromkodó, csúszkáló, és, bizony, kissé véres embernek a furgon ajtaját. Csak úgy döngött az a disznó, csóválja a fejét Tituszné, málnapiros és vajszínű, aztán csak úgy döng szegényke s nyekken.

A lírikus koradélutánja, kávét iszik, bámulja a havat, az imbolygó hongkongi esernyőket a hóesésben. Már-már lát egy fiákért, amint föltartott fejjel, hosszan gőzölögve vonul a Körönd irányába. Lócitromtól kutyaszarig, ilyesmi a haladás.

Ha mondjuk most kamion lennék az érdi emelkedőn, nem így viszonyulnék. Káromkodnék és egymásba csúsznék.

De nem vagyok kamion.

Egy óra van és Weöres Rongyszőnyeg-ciklusát olvasgatom. Rengeteg ősz, rengeteg tavasz, kevés tél. Kimeríthetetlen gazdagság, még a pimf is repül, örömlíra, örömzene, mint amikor Mozart fütyörészik. Ki-befújja a közönséges levegőt, s némely formákat csücsörít az útjába a szájával. Ötre megyek a rádióba, ebből a Rongyszőnyegből kell felolvasnom párat, ki van jelölve.

Ki lett osztva némely íróknak a Rongyszőnyeg, hogy olvasnák föl a maguk módján, ami nyilván másfajta nézőpont, másfajta hitel, mint a színészé, az autenticitásnak egy másik köre, bár hogy a hallgató mit szól hozzá, nem tudom.

Tituszné mindenesetre elég pikirt, valami suszterról dünnyög, miközben dörzsölgeti a vörös kezeit, e reszelős és göcsörtös sárgarépákat, azt fuvogatja a kinti hideg után, a murkát, s hogy akkor én netántán már színész is vagyok-e.

Nem, mondom.

Na ugye, mondja, s hogy kaptafa.

És hogy akkor ottan a színészek meg verseket fognak költeni?

Úgy látszik, Tituszné visszatérő szereplőm lesz itt nekem, egy alakváltó, fik(tív)arc, tündér és mosónő. Tudja ő jól, mi a rongyszőnyeg, mindenféle rongyot csíkokra vágni, aztán összevarrni e pertliket a végükön, előbb nagy, puha labda lesz, de a végén, tényleg szőnyeg, szövés által.

Mőbiusz síkban.

Bár a suba, megjegyzi, szebb volt. Hatvanas évek, azt úgy kellett böködni, böködtek a magyar nők Gagarint meg Lajka kutyát Astra-fonállal. Viszont a rongyszőnyeg az konyhába való.

Iromba szövőszék fából, ahogy csattog.

Rongyszőnyeget írni, merthogy ez legalább annyira műfaj volna. A vázlaté, a töredéké. A ritmuspróbáé. Ülni egy téli délután és rongyszőnyeget írni. Csíkokra vágni a levetett világot ad libitum. Elővenni egy vastag füzetet, s csak írni, írni. Egyik szó hozza a másikat. Elősegíti. Továbbá „a gondolatok nem az értelem rendje szerint, hanem az értelemre mintegy merőlegesen jelennek meg”.

A rongyszőnyeg-érzés, mint dallam-ihlet. Mint technikai-ihlet. S a gondolat bár merőlegesen, nem elvágólag. Olyanformán, mint a hó. Rímek egy hólapátra.

Ülni. Nem lenni kamion. Nem mászni hegyet.

Nem én vagyok az Utinform.

Azt minden költő tudja, hogy ez milyen jó. Sétálni csak úgy a kezével. Persze attól még nem Weöres. Naná, hogy nem. Egyébként pont ezt az utánozhatóságot, éppen ezt nem lehet utánozni. Amilyen könnyed és világos. Hogy nem érinti a talajt, úgy hagy nyomot.

S közben mázsás versek, mint az Őszi éjjel…, ahol, ugye, a Hold a galagonyára fátylat ereszt, nem bocsát, nem terít, hanem ereszt, ahogy nyálat a csiga, ahogy, ahogy – de ezt a szivárgást, áttetszést, kisvárosi ezüstöt, ezt nem lehet körülírni. A lánnyá válást és hogy sírni kezd. Úgy lehet, ezen az „ereszt”-en múlik a vers, az éjszaka.

Egy semmi kis szavon?

Nagyjából, mondom Titusznénak.

Na de hogy akkor ezt, mármint a múlást, ezt el lehet-e szavalni?

Nem hiszem, mondom. Talán a Latinovitsnak.

De hogy akkor én mért nem maradok itthon inkább?

Az Utinform megmondta, hogy mindenki maradjon otthon.

• Kultúra