Skip to main content

S. J. levele tárgyban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fikarc


Levelet kapott, mondja vasárnap reggel Tituszné, a Jolántól. Nem fog örülni.

Hártyapapír, csöpp kénkőszaga van, mit angyalok hagynak maguk után, fehér port a nyitott ablak forró kilincsén.

És még sokáig lebeg, anyagában lebeg a függöny.

„Mi ez megint, mondja, mit rádióból hallok, és memóriám pechére fölismerek, később kapcsolva be is, mi az, hogy »Lelkemben izzik a ki nem törölhető, s a Niagara vére nem csörgedez így hánykódó medrében éjszakája óráján, mint alulírotté, ki Önhöz e járatlan utat választja kitaposásra, s nem választ vár, nem zálogot, csak épp beszámol e kebelről, mely mint a tűző vas paripái van fölfűtve, hogy szinte fütyül hőjében és zaboláját eközben tartja szájában mint kutya a kölykét, hogy megszólalni is alig tud ettől, s csak morog a tenger habja ajakán, mely a végtelenség maga…?« És satöbbi természetesen, mit én már hallani nem bírtam tolulástól, mely falhoz vágta zsebrádióm, igen, hogy csak loccsant, s nem én loccsantam, megmondhatom előre.

Tudom, mi ez, ne féljen.

Ez egy nekem tulajdonítás, mit válasz nélkül akkor sem hagyhatok, ha biztos vagyok irányított nyilvánosságban újfent, melyben megmerít, elém tolakodva és elnyomva persze irigységből, mint eleven parazsát magának.

Na és ha izzik? Magának izzik, biztos az? Mért tulajdonítja akkor, mért nem hagy békén, ha már lángra nem gyullajt, mért pislog ki szemem s tintám parazsán dülleteg? S ha már kipislog, mi jogon hiteti el publikummal, hogy én egyáltalában nem is vagyok, holott de, nagy dé-vel, DE.

Beszélhetnék, hogy de!

Például a nyelvemmel a tolvaj nyelvéről, midőn ott vacogna csak leforrázva maga Kritikusok előtt, mint iskolás füzetek.

Akkor mért az én felfűtött lelkivilágomból aggaszt a nyakába babérlevelet, mint a mozdonyok, évek óta és mért azzal szórakozik a sajátja helyett, ha van olyan egyáltalán, ha?

Kétségem afelől sincsen, hogy e konkrét sorokkal se fog diszkrét lenni, hanem intim, intim, hogy megint fenti levelem következtében fogja, és kiad, mert nem jut az eszébe semmi, de semmi, csak a fantáziája, vagyis Én jutok az eszébe, ha áll a pultnál bambán s könyékig, Én, aki elfoglalt állapotom szerint nem vagyok se bírósági, se más úton elégtétel és kikérés.

Ki foglya vagyok s viszont, mert nélkülem féllábú kalóz, kit vonatra szállni én segítettem melengetéssel ennen keblemen, melyet mar és mar, boa konduktor, tudja, hogy így van, noha eltagad.

Igenis el, hiába megint alkalmi szájára vesz, léha morzsát, mely testnek nem kenyér, s igenis hiába, hisz komplett valómnak lábakisujjáig se lát föl soha, ergo csak-csupán aprópénzként csörget a tálkájában, azt hiszi nem látom?

Látom. Legföljebb nem teljes ügyetlen.

Róka fogta csukámmal meddig játszik még harapás nélkül maga vérszipoly? Mért ha magát a legkülönfélébb mondén helyek eléggé helytelenül arra »kérik«, hogy például legyen egy tiszta érzése szerelem-tárgyban vagy bármi tárgyban, akkor maga azt cselekedi a ficami agyával, hogy abból értesítés nélkül előrángat engemet, mint valami húsos és lelkes pongyolát, ki eléggé sajnos merő idegdúc, s nem galambé, Tisztelt Cím, ne higgye, mi?

Mért hopp, mondja szinte, mint a cirkuszban, és allé, horribile tegeződve, mint a cseresznyézők? Mert kéznél vagyok magának, maga bembella és szívhentes? Kéznél sajnos, a kongó, igenis kongó s kicsempézett fejében, hol a ronda, valamint mondscheinkolbász nyelvét őrzi, s hol engem is szalajtott visszhangjaként pudvás zsírok közt őrizni vél, miáltal folytatólag vissza-visszaél azzal a bizalommal, amit nem tudom honnét vesz, mert én azt magára nem ruháztam, és nem is fogom?

Nem őriztünk együtt babaruhát, uram!

S ezt most én mondom, nem maga, s ha maga is, én. Na? Merje kijelenteni a nevetségesség égisze nélkül, hogy fordítva van! Illetve, hogy nincs fordítva. Hogy maga talált ki engem, mikor én találtam ki magát, ki ezt a gondolatot is csak jön, és lopja el, mit én akárki előtt megmondhatok, mert én akkor is nagyobb vagyok magánál, ha ideiglenesen ott ülök a maga agyában bedugaszolva, mint egy kitaposott és zsigerelt raktáros, láng és párolja fosztott altisztné, viszont tudja meg, hogy szórakozásból, mert tábornok ülök ott a kék köpenyes szívemmel, Siesta gázégőmmel, rakott káposztámmal, mibe szemem nem méllyeszthetem delente annyira, hogy ne lássam, mikor jön kétségbeesve vételezni, és ha én ott nem lennék, maga csak állt volna a rádió lámpái előtt, mint a hideg víz, és ezt maga is tudta, annyira nem hülye, hogy ne.

És tudta, disznó, disznó, hogy maga nem nekem tartozik, holott hajaj, hanem velem, akiben kotorászását és zsákmányolását nem akadályozhatom, megkötözött foglya zöld erdőben rabmadaracskám. Kinek, végezetül, ne áltatódjon, én vagyok a testében a kenyér a fejében, de úgy, mint a kovász, s ha megakadok a torkán, hát kacagni fogok, ahogy azon kifér bajazzó, maga meg ott fog sírni, ahol se ki, se be, fullasztó gyászhuszár, hát ezt tűzze tollával a kalapja mellé, ha már eldobott, mint kicsinye a pelikánt étkezés után, s ezt írja bele a kiadásába, ha meri, és ne mondja, hogy most már túl van a terjedelem, ne mondja, hanem szorítson oda!”






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon