Ambrus Judit, Parti Nagy Lajos

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Kedves Lajos, midőn ezt írom, zord a lelkem, mint behabart cimbalom, de ne is próbáljál mobili telefoni szókkal szándékomtól eltéríteni, mert nem. Együtt akartam válaszolgatni az olvasóink kérdéseire teVéled, igen, mert tudom, de nem, mert azt is tudom. Végignéztem a Hozzánk (értsd: nagy há), mit Hozzánk?! (szintén nagy), épphogy nem hozzánk intézett leveleket, és rájöttem, ezeket csak Te érdekeled. Egy, ein apró levél nem íródott hozzám, mert ezek már nyolcasnak is szárazak, ezek a hoválettmárok, ezek a valahonnai unitangok, ezek, akik még nyilván sosem voltak egymáséi. Csináld csak egyedül, válaszolj a kérdéseikre, Neked szólnak. Engem telefonilag megtalálsz, vagy estelente a műkörömművésznél, tudod. Én mostan elhüpp.

Sárbogárdi Jolán

PS: Ha kicsit is számítok, válaszolj minden olvasó levelére.

---

Tisztelt Parti Nagy Úr!

Gimnáziumi tanár vagyok, mi több, nyugalmazott középiskolai igazgató, így talán még Maga is megérti felháborodásom.

A nyelv, mint azt Maga is tanulta, Édesanya.

A nyelv, amit meg őriznünk kell, mint egy édes kincset, a nyelv, amit meg ápolnunk kell, mint Édesanyánk Édesanyjának édes tulajdonát, a kerti virágot.

Ön a 2002-es évben szerepelt egy nagyszabású kiállításon, a Millenáris Központban, az Álmok álmodói – Világraszóló magyarok tárlatán. A következő alkotók sorában kapott helyet: Esterházy Péter (ezt nem kommentálnám), Weöres Sándor (hát…), Kosztolányi Dezső, Arany János, Fazekas Mihály, Kazinczy Ferenc, Károli Gáspár.

Első kérdésem, mit tett a nyelvért annyit, mint ezek, akik Nagyok?

Második kérdésem, hogy érzi magát e nagyságok társaságában?

Harmadik kérdésem, Ön szerint a nyelv egyenlő a nyelvhússal?, s mi az a Nyelvtanulmányfej?

Negyedik kérdésem, mit érez, amikor ilyen szavakat leír: „édes, názáreti kurva anyám” vagy azt, hogy „szájbaszki”.

Ötödik kérdésem, ha Ön teljességgel úgy érzi, hogy a verstan szabályait be kell tartani, s ír szonettnél is szonettebbet, miért gondolja, hogy a nyelv szabályait viszont, a nyelvtant felrúghatja?

Hatodik kérdésem: hol a határ? A határ a Gruffacsór?, a mamsi plény? ha ismeri Lewis Carroll A Gruffacsór című, Tótfalusi István fordításában elhíresült versét:

„Nézsonra járt, nyalkás brigyók / turboltak, púrtak a zepén, / nyamlogott mind a pirityók, / bröftyent a mamsi plény.”

Válaszait várva, mérsékelt tisztelettel:

Dr. Szentirmay Albin
nyugalmazott igazgató 

Elhüpp vagy nem, Jolán nekem igenis számít, nem is kicsit, következésképpen minden kérdésre igyekszem majd válaszolni, pláne az igazgató úr kérdéseire, nehogy még kihozassa velem az ellenőrzőmet.

Felháborodását megértem, noha nem tudom, kizárólag nekem szól-e avagy en bloc az elbitangolt nyelvfiaknak. Akár így van, akár úgy, ami nyelvédesanyánkat illeti, őt nem kell félteni, illetve lehet, de szerintem nem kell. Köszöni szépen, forog a szánkban mindétiglen, szent és profán, szemetes és lepedékes, amorf és morf, tompa és tűhegyes. Az igazgató úr által is emlegetett Kosztolányi mondta volt, ugye, hogy erős várunk a nyelv. Nahát. Vár, aki egy irdatlan, rengő, sikló, remegő bálna, avagy csecs, sőt csecs csecs hátán. Édesanyánk, mint a villám, lomha és rém türelmes, mindent kibír, mert erősebb mindannyiunknál együtt és külön.

Hogy én mit tettem, hogy „világraszóló” magyarként a Millenárison hajdan kiállíttattam, arról a szép és teljesen önkényes lista összeállítóit kellene megkérdezni. Amiképpen, gondolom, az igazgató úr is, a nevezett elődök társaságában én jól érzem magam, elég sok nyelvet tanultam tőlük.

A nyelvhús metafora, kibontani, ha csak nem tanügyi célból, eléggé kétséges. Ha muszáj, akkor nyelvhúson, nagyjából, a nyelvnek azon legérzékletesebb, legsűrűbb képződményeit értem, melyeket „az írók” az átlagosnál gyakrabban s tán nagyobb előszeretettel használnak. A nyelv tehát nem csupa hús, hanem ín, csont, zsír, szőr, bőr, belek, sőt b...lsár, szóval nem egyenlő a nyelvhússal, még a művészi nyelv se föltétlenül. A nyelvhús az a hely, pont, kereszteződés, ahol nemcsak működik a nyelv, hanem, mondjuk így, kis képzavarral, felszikrázik.

A Nyelvtanulmányfej egy novellacím. Ahogy egy fejet gyakorlásilag, tanulmányozásilag le lehet, sőt kell rajzolni modell után, úgy lehet rögzíteni minucióz egy bizonyos beszédmódot, mely persze kiadja az illető karakterét.

Kontextusában az „édes, názáreti kurva anyám” egy keserves, szomorú káromkodás, szakrális és profán groteszk együttállása, de ezt nem kezdem magyarázni. Az igazgató úr, szerintem, érti, ha nem is ért vele egyet. Egyébként nem „názáreti”, ezt rosszul tetszett neki kimásolni, mert úgy nem lenne elég erős (csak működne), hanem názaréti. Ettől a kis különbségtől van meg a mondat, miként a szájbaszki is. Leírtukkor nem azt érzem, amit az igazgató úr tán odagondol, nem a zsenge ifjúság megrontása fölötti örömöt, hanem olyasmit, hogy ez most elég pontos. S persze a kétséget, hogy tényleg elég pontos-e. Ismétlem, minden ilyesmi kontextusban az, ami. Kell-e mondjam, nem azzal a célzattal íródik, hogy bárki érzékenységét sértsem, tűrőképességét próbára tegyem? Egyébként, ha sértem, be lehet csukni a könyvet, és passz. Ezt mindig el tetszenek felejteni. Nem vagyok és nem is akarok kötelező lenni. Cserébe magamra nézve se érzem kötelezőnek az igazgató urak dühös nyelvápolhatnékját. Sajnálom, de egy ilyen kultúrában, mint a magyar, ahol az irodalomnak abnormálisan erős tanító, nevelő célzatot tulajdonítottak, szóval itt is, itt tán még inkább világossá kell tenni, hogy az irodalom mint nyelvművészet nem a nyelvművelés terepe, illetve szolgálóleánya, ahogy vesszük.

Ezt a közbeszédmódot viszont (rontott, trágár, slampőz stb.) az irodalomban – szóval, ezt csak jól szabad csinálni. Mértékkel, arányosan. Csínján. Ha úgy tetszik, konzervatívan. Ha rosszul, ha nyeglén csinálják, ha túlhúzzák a túlzást, az visszatetsző, sőt nevetséges. A művészetben minden trágárság lehetséges, de művészet helyett trágárkodni az nem művészet. Én nem gondolom, hogy ebben etalon volnék, de azt azért mondhatom, hogy annyi gonddal és munkával szabadna csak szájbaszkírozni, mint például én. Nem csak én, de én is.

S hogy mért gondolom, hogy a verstan szabályait be kell tartani, s mért írok olykor a szonettnél is szonettebbül? Tán mert ezt, a formát, a versformát érzem egy olyan erős külső pántnak, szabásnak, héjnak, mely összefogja a formátlan, folyton szétesni készülő belsőt. Ez a norma, melynek tükrében és/vagy keretében jól látszik minden elrajzolás, normaszegés. Látszik, hogy mihez képest van a mi.

S hogy hol a határ? Nem tudom. Kinél hol. Az erkölcsi törvényt igyekszem betartani, de a határ a csillagos ég – bennem, hogy kantilag fogalmazzak. Jól kell púrni a zepén. Panyigai ü.

Tisztelt Parti Nagy Lajos Úr!

Kommunikáció–esztétika–szabad bölcsészet szakos hallgató vagyok, örömmel forgatom az Ön írásait, és mivel felkértek, írjak kérdéseket Önhöz, Önökhöz, s mivel Sárbogárdi Jolán személyét nem ismerem, Önt pedig már láttam megnyilatkozni, ezért Önnek teszem fel a kérdéseimet, hátha horizontunkon összeolvadás lesz majd tapasztalható.

Első kérdésem: egy anekdota szerint Sztravinszkijtól egyszer megkérdezték, hogyan képes ilyen éteri zenét komponálni, mire a mester azt válaszolta, volna: „Semmit nem hanyagoltam el.” Ön mit hanyagol el, mi az, amire nagyobb súlyt kéne fektetnie? Ön drámát, regényt, novellát, verset egyaránt alkot. De hogy csak egy példával álljak elő: Ön szerint Ön például elég verset ír?

Második kérdésem: egy másik anekdota szerint Picasso azt mondta, hogy „amikor az ihlet jön, mindig már alkotás közben talál” – és Önt?

  Köszönöm válaszait,

            Balajthy Dénes
másodéves hallgató

Hogy mire kéne nagyobb súlyt fektetnem? Mikor mire. Nyilván mindig arra, amit épp csinálok. Amit épp a dolgomnak vélek, arra kéne a nagyobb súly. A nagyobb idő. Ugyanaz a kéz csinálja ezt is, azt is. Mindig nem lehet verset írni. Igaz prózát se. Mindig semmit se lehet írni. Illetve de, ha muszáj. Ha beindítom a gépezetet, magamat, a munkát, van esély, hogy valami jó születik. Ha oda se ülök, nincs esély. Ezért kell odaülni.

Amikor prózát írok inkább – és azért a kilencvenes években zömmel prózát írtam, igaz, közben meglett a Grafitnesz –, akkor biztos vagyok benne, hogy a világon a legfontosabb dolog, az én világomban legalábbis, a költészet. Hogy ez volna a világ gyémánttengelye. Amikor meg inkább verset írok, illetve a darabokat, törmelékeket verssé összenyüstölöm (ami nagyon hektikus, billenékeny, formátlan, rapszodikus, időrabló, pepecs munka), nos, akkor meg azt gondolom, hogy az írói mesterségnek, az irodalmárságnak az a netovábbja, a csimborasszója, hogy az ember reggel 8-kor odaül, és délután négyig ír valami hosszút. Történetet, az egyszerűség kedvéért. Másnap reggel megint odaül, folytatja, és ez így megy éveken át. Előtte resersírol, vagyis kutat, jegyzetel egy évig, kettőig, aztán szépen dolgozik az anyagával, 7-8 év alatt párszor végigírja az adott szöveget, aztán a végén föláll, üres az agya, üres az íróasztala, a gépe, egy darabig lógatja a lábát, majd belefog a következőbe. Eziránt van bennem egy nagyon erős nosztalgia, de rá kell jönnöm lassan, nem vagyok regényíróalkat. Ez a sok minden, amit csinálok, ez adja ki az én – mimet is? Regényemet?

Ihlet tán van, tán hinnék is benne, ha a szót, azaz a holdudvarát nem utálnám ennyire. Van benne valami pípes, giccses, mesterkélt. Persze konvenció kérdése, hogy azt az állapotot, mikor az ember valamit le tud írni, vagy valami eszébe jut, azt minek nevezi. Ihletnek, duendének, nem tudom én, minek, ezerféleképpen meg lehet fogalmazni. Szerintem, ha valakinek ez a mestersége, akkor, bizonyos fokig, ezt az állapotot nap mint nap elő tudja állítani. Tudja, mert kénytelen. Egyfajta erős, érzéki figyelmet, mondjuk így. Prózánál tán egyszerűbb, költészetnél bonyolultabb, de az én tapasztalatom szerint, hogyha az ember elég szívós, ha eléggé kemény magához, akkor tudja prezentálni azt az érzékeny teret, amelyben már bármi történhet. Ehhez persze kellenek rutinok, kellenek technikák, és kellenek muszájok. Muszájon nem vagy nemcsak a mély, belső lelki késztetéseket értem, hanem azt, például, hogy megígértem, hogy várják, hogy nyomdába kell adni a szöveget. Olykor azt hiszem, az ihlet az a jeges rémület, hogy éjszaka van, s reggel ki kell adnom a kezemből valamit, aminek késznek kell lenni, nincs mese. Nem mondom, hogy csak kényszerből bármi jó megszülethet, de hogy a kényszer közrejátszik, az egészen biztos. Picassónak igaza van, alkotás közben kell lenni, hogy ne jöjjön hiába az ihlet, de ne nevezzem így, nevezzem dr. Duen Dezsőnének, kinek csókolom a hideg kezét.

---

Kedves Szerző,

Egy Hódolója vagyok, Őszinte.

Ön egyszer ezt írta: „Ült a piros ruhájában, ejtőernyőből varrta, ebben is esküdtek, írásra való öltözéke nem is volt más, és ontotta. Nem győzte a füzetet alája tartani a költészetnek, annyira. Híre ment persze, hamar.”

Ön is így ír? Ez önarckép?

S mivel itt azt írja, a költészetnek jönnek így a sorai, én meg azt mondom, az Ön novellái van hogy anynyira sűrűek, hogy nevezhetjük őket költészetnek, de mondja, miért fontos mostanában annyira, hogy az ember ne csak verset írjon? Most nem is Önre gondolok, hiszen Ön eddig is több Pegazust ült meg, de pl. Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, akik korábban a líra lovára pattantak fel, azok miért tartják fontosnak az Epika Állatjának megszelídítését?

Miben más a kettő abrakolása?

 Egy Őszinte Hódoló

Nem, én nem úgy írok, mint a piros ruhás hősnőm. Se ontékonyságom, se piros ruhám. Egy füzet meg, pláne ha számítógép, önmagában kevés. Mármint a költészethez.

Azt, hogy az én kollégáim miért kezdtek el prózát írni, azt tőlük kéne megkérdezni. Gondolom, azért, mert egyrészt prózát írni jó, kipróbálni is jó, művelni is jó, másrészt talán mégsem igaz az, hogy a költészet mindig mindenre alkalmas. Persze én soha nem gondoltam magamról, prózát írván, hogy én akkor most prózaíró lettem, és ezután csak mellesleg írnék verset – vagy fordítva. Azért mondok írót, ha a foglalkozásomat kérdezik, mert ebbe ez is, az is, amaz is belefér. Ugyanaz a kéz írja ezt is, azt is. Az új könyv, A fagyott kutya lába novellái tíz év alatt álltak össze kötetté, ami nem azt jelenti, hogy tíz évig írtam volna egyfolytában. Másfelől persze tíz évig íródtak. Értek, alakultak, várták az én alakulásaimat. A világét. Végül össze kellett szedni őket, könyvet kellett csinálni belőlük, nehogy végképp rám rohadjanak. Megjegyzem, a Grafitnesz is nagyjából tíz év anyaga volt, kisebb részben írtam, nagyobb részben íródott, végül éppígy össze kellett rakni.

---

Kedves Lajos!

Annyira szeretem olvasni az írásaidat, de van, amit nem értek: mi van ezzel a sok angyallal meg holddal. Hol Angyalstopot hirdetsz meg, hol meg azt mondod, olyan „közvetlenséggel beszélt hozzá, mint a kolbászhús meg az angyalok”. Angyaleseteket sorolsz fel, szerinted angyal még a svábbogár is, csak az bukott angyal, a villanykörte durranása meg szerinted az angyalok tüsszentése, hogy a kopasz angyalokról szót se ejtsek.

A másik meg a Hold: „lobbant a telihold magnéziuma”, „egy csillagrúzsos éjszakán úszott ki a plázsra, foltosan és halkan, mint a hold”. Neked a szódavízről is a holdfény jut eszedbe.

Hogy van ez?

Amúgy bocs, hogy tegezlek, Kaposváron osztálytársak voltunk, talán még emlékszel rám, egyszer megírtam helyetted a magyar dolgozatot.

 Szia,

 Líráné, Szép Róza

Dombóvár, 2006. szeptember 2.

Erre nincsen semmi konkrét magyarázatom, én eléggé szeretem ezeket a rémségesen lehasznált toposzokat, az európai irodalom csámpásra taposott, elnyűhetetlen cipőit. Líráné, hajdani osztálytársam, még, sok egyéb mellett, idevehette volna az őszt. Nagyon erős hangulatuk, holdudvaruk van, bölcsen és türelmesen, sőt kajánul hordozzák önnön ironikus konnotációjukat is, hogy úgy mondjam. Hordozzák használhatatlan, de meghaladhatatlan hagyományukat, a romantikát. Ezek nagyon könnyen manírrá is válnak, természetesen, és a tudtommal, persze a manírt az ilyesfajta szövegtérben, mint az enyém, nagyon nehéz megfogni, mert a saját manírjaimmal is játszom, használom őket. Mikor a könyvet összeraktam, én is kicsit meglepődtem, hogy mennyi angyal van fölhordva mostanában. Rendesen meg kéne őket írni, van is egy Angyalcédulák sorozatom, tényleg cédulák, s ha azt végigírnám, a végére tudnám, mért kellett nekem írni az angyalokról. De hát annyi mindent kéne még az életben csinálni...

---

Lajos,

én nem kertelek, én a novelláidat és a verseidet szeretem a legjobban, mesélnél valamit az egyik kedvencemről, a Kacat, bajazzóról?

Puszillak,

 Lili

Jó pár éve írókat kért meg a rádió, olvassanak be Weöres Rongyszőnyegéből, s majd a sok kis fölolvasásból összeáll az egész ciklus. De eköré akartak még pár másik dolgot. S akkor az én ötletem volt, hogy tán íratni is lehetne írókkal kötött formájú kis etűdöket, Rongyszőnyeg-hommage-okat. Aztán szavamon fogtak, s nem volt pofám nem megcsinálni valami ilyesmit.

Azt találtam ki, mi lenne, ha az ember, a költő, konkrétan én, írna egy kézből egy úgynevezett verstankönyvet, ahol a példaszövegek erős, rendes, véres, nyelvhúsos versek. Ennek egy kicsi része a Lili kedvence, a Kacat, bajazzó. Most már látom, ezt nem lehet úgy végigcsinálni, hogy leülök, és egy évig csak ezt írom, hanem talán amíg élek, írok hozzá ezt-azt, és ha sokáig élek, akkor végül a darabok összeállnak egy kvázi verstankönyvvé. Mintamondatokká, ha úgy tetszik. Gondolom, olyasmit sugallna, hogy költészetet ugyan nem lehet tanítani, de verstant lehet, sőt, de ebbe nem mennék bele mostan.

---

Drága Lajos bácsi,

én annyira, annyira hálás vagyok Magának, hogy megírta Édesanyám és Édesapám, mondjuk így, a családom történetét.

De kérnék Öntől valamit, megmondaná, hogyan ismerkedett össze Sárbogárdi Jolánnal? Engem ez anynyira foglalkoztat, s mivel nőből írom a szakdolgozatomat, azt is kérdezném, mit csinál most Jolán, fognak-e még a könyvlapokon találkozni.

S ha már így köztünk vagyunk, megmondaná, hogy Ön szerint ki a csinosabb, Jadviga, Sárbogárdi Jolán vagy Csokonai Lili?

 Köszönök mindent,

                                   Hortenzia Ambipur

Sárbogárdi Jolánnak előbb volt a neve, mint ő maga. Jött hozzám ez a név a semmiből, ahogy egyébként a magáé, kedves Hortenzia Ambipur. Valamikor a 80-as évek vége táján jött, és évekig gazdátlanul keringett abban a térben, ahol az ember ötletei, zárványszavai, alaksejtelmei keringenek. Szóval járt föl-alá kétségbeesetten az úgynevezett műhelyben. Aztán amikor ’89 végén megírtam a A test angyala című kisregényt, kellett egy szerző, akinek a nevét fölébe írhatom. Akkor rájöttem, hogy nyelvédesanyám erre és ezért küldte nekem ezt a nevet. Így ismerkedtem meg Sárbogárdi Jolánnal. Azóta is vannak, illetve voltak inkább kisebb-nagyobb vitáink, hogy ki ő, illetve ki nem. Azért írtam az Ibusár című darabot, hogy megtudjam, ki is ez a nő a maga nyelvhúsvér valójában. Megtudtam, amenynyire az ilyesmi megtudható. Csakhogy közben kiderült, az én ibusári jegykiadónőm nem írhatta A test angyala című ravaszul ostoba lányregényt. A címébe viszont beszállhat, ezért lett az a címe a ’96-ban megjelent könyvnek, hogy Sárbogárdi Jolán: A test angyala. És ez így rendben is van. Nem hiszem, hogy bármikor tovább írom. Illetve egyszer hozzányúltam, írtam egy filmforgatókönyvet az Ibusár című színdarabból, és ott bizonyos pontokon alakítottam a szövegen, a történeten. De éreztem, hogy ha még tovább megyek, akkor elpukkad. S hogy ki a csinosabb? Hát a Jadvigát játszó Tóth Ildikó.

---

Tisztelt Parti Úr!

Megtudhatnám, mi a véleménye nagy magyar gondolkodónk, Németh László szavairól, miszerint a humor idegen a magyar irodalomtól?

S mit szól a következő Arany-idézethez?

„A komikus író nevet a világ bohóságain, mulatja magát és másokat velök. A szatirikus író csúffá teszi azokat, hogy térjenek eszökre. A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.”

Ön komikus, szatirikus vagy humoros írónak tartja magát e meghatározások szerint? Vagy mikor hogy?

S mikor hogy?

Tisztelettel,  DR Havas Tamás

Ez egy gyönyörű, nyájasan pontos Arany-idézet. Az általa humorosnak titulált író mai szóhasználattal alighanem ironikus író, s ha így van, a szöveg nagyon hajaz a Heine-idézetre, miszerint az irónia a tehetetlenség fegyvere. Hát ebben az értelemben talán leginkább humoros író volnék, ha. Meg komikus persze annyiban, amennyiben minden író komikus kicsit ebben a világban, tessék csak belegondolni. Pár éve, nem tudom már milyen apropóból arra kértek, írjak valami humorosat, sőt vicceset, és akkor én, nem vicc, halál komolyan megrémültem, néztem magam elé, hogy jézusom, én még életemben soha nem akartam „vicceset” írni, ami azzá lett olvasva, az is legfeljebb tragikomikus. Le is mondtam a dolgot, mondván, én vicceset írni nem tudok. Ezzel együtt nem értem, hogy az irodalom mért ne aknázná ki azokat az energiákat, amelyeket a humor, a nyelv humora fölszabadít egy szövegben. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a képzőművészet ne használja az elrajzolást mint olyat, a túlzást, a karikírozást.

A Németh László-i mondatban, nem csak ebben az egyben, van valami félelmetes. Engem legalábbis a hideg kilel. A humor természetesen nem idegen a magyar irodalomtól. Németh Lászlótól esetleg idegen. Körülbelül annyi értelme van ennek a kijelentésnek, mint hogy magyar ember evés közben nem beszél, illetve dörmeheősz alambu csorkan.

---

Kedves Szomszéd,

Kedves Lajos,

az alattad lakó lakó vagyok, a színházbajárós, az alkalmi színész, tudod, tavaly én voltam a Mikulás is a házban, az asszony meg fordít, s hallottam, hallottuk, megírtad Molière: Tartuffe-jét, Alföldi Róbert rendezésében adják a Nemzeti Színházban.

Ez szuper, tavaly Petri fordításában láttuk a Mizantrópot, Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa magyarította a Peer Gyntöt, s például, ha jól hallottuk az aszszonnyal, poharazgatás közben, hogy Várady Szabolcs a Téli regét fordítja.

De mit jelent az, hogy Molière: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos? Mennyiben írtad ezt Te?

Munkádhoz sok sikert kívánva, maradok tisztelettel, s kérlek, szólj a családnak, fapapucs a házunkban nem szokás, olyan tipegős szegedit vegyél a csajoknak.

 Kösz,

 Egon

Utálom a fapapucsot. Szerintem egy darab sincs a lakásban. Ettől függetlenül előfordul, hogy az ember fejében fapapucsok járnak. Fapapucsok, vonatok – az enyémben is, ebből gondolom, hogy a máséban is. S az tűnhet úgy, mintha fölöttünk.

A Tartuffe-öt természetesen nem én írtam, noha ez a szöveg az enyém. Nem fordítás, nem átírás, leginkább újraírás. Azért szerepelek a „Molière: Tartuffe” című színdarab szerzőjeként, mert ez a furcsa megoldás fejezi ki legpontosabban, mi is történt. Amikor Alföldi Róbert letámadott az ötlettel, azt mondtam, s mondom most is: Vas és Petri fordítása után újrafordítani nincs értelme. Talán ha tudnék franciául, akkor se volna, így meg fordítás föl se merül. Legfeljebb, mondtam, megpróbálok a nagyon erős történet mentén egy saját Tartuffe-változatot írni. Ez történt, nagyon sok munka volt, lassan jött meg hozzá a kedvem, a végére meg is szerettem. Tanulságos munka volt, teljes szabadságot vindikáltam magamnak, amivel aztán nagyon óvatosan éltem. Bizonyítandó, hogy új darabot írok, eltérhettem volna a cselekménytől, de nem nagyon tértem el. Nem volt miért, legalábbis négy felvonáson át. Az ötödik felvonást pedig, amit így vagy úgy, de újra kellett volna írnom, nos, azt Alföldivel egyetértésben nem írtam meg. Hagytam némajátéknak. Momentán ezt tartom a legjobb írói megoldásnak, elég ismert történet, rajta van háromszáz év sara, vérmáza, ki-ki rakja össze magának, hogy mi történhet a történtek után.

Még annyit, hogy mi mindannyian a Vas-fordításon nőttünk fel, ami remek, zseniális, de hogy őszinte legyek, a színház, illetve az előadás nem tesz jót neki. Én nem rímes, hanem rímtelen alexandrinban írtam újra, ezzel nagyon megnőtt a mozgási szabadságom, de a gúzs azért gúzs maradt. Persze, hogy frissebb a nyelve, mint az eddigi fordításoké. Nekem baromi könnyű volt, úgymond én írtam, beleírhattam tehát bármit. Mégis, nem egy-egy jelenet más benne, hanem az egész, ami más. S még egy szempont: a Tartuffe tananyag, kötelező olvasmány, része a közepes műveltségnek. Ezzel a címmel-névvel azt is jeleztem, hogy ez az én változatom, aki Molière darabjára kíváncsi, olvassa az eredetit, illetve a Vas-fordítást.

---

Drága Lajos bácsi!

Középiskolás vagyok, s holnapra kell írnom egy dolgozatot a bácsiból, tetszene valamit mondani a bácsinak arról, mennyiben alakult át a novellisztikája az utóbbi időben, különös tekintettel a nyelvhasználatra?

Azt mondta az Apukám, ha egyes lesz a dolgozatom, nem kapom meg a kacagós mobilt, úgyhogy lécc, és tessék belehúzni, azért megírom a mailem is, hátha van a bácsinak már egy kész dolgozata erről.

 Köszi,

            Rigó Ronald
 ronald [at] mail [dot] fagyottkutya [dot] hu

Ilyen mailt már kaptam diákoktól, hogy őnekik ki kéne engem dolgozni mint tételt, s eszükbe jutott, hogy hát én mennyivel autentikusabb vagyok náluk, nosza, mi volna, ha megírnám nekik magamat. Ez nagyon megtisztelő volt, persze nem találtam ki helyettük a tételt. De nem is tudnám, itt már arról kéne beszélni, ami nem az én dolgom, hanem a kritikusoké. Ha nekem egyáltalán van ilyenem, hogy novellisztikám, abban olyan sok átalakulást nem látok, ami nem azt jelenti, hogy nincs benne, legföljebb nekem nincs meg még hozzá a távlatom. Ámbár olyan túl sok változás nem is lehet, hiszen én nagyjából 16-17 éve írok egyáltalán prózát. Az első hat-hét év szövegeiből lett a Hullámzó Balaton, az utána írottakból, nagyjából, mondom, tíz év anyagából A fagyott kutya lába. Talán kicsivel szárazabb a nyelv, de lehet, hogy ezt csak én képzelem. A fagyott kutya még nagyon friss, nem tudok róla eleget.

Kedves Lajos,

kezembe került kéziratod levonata, megvallom, nem találtam valahol, hanem újságírónak adtam ki magam, hogy hozzájussak, de meg fogsz érteni.

A feleségem minden este egy Parti Nagy-történetet követel, különben azt mondja, elhagy, őszintén megmondom, unom már ezt a zsarolást, meg finoman szólva se egy Seherezádé már a kicsike, az viszont érdekelne, mi fogta meg a történeteidben.

Nagyapám híres, francia nyomozó volt, Édesapám Magyarországra települt, nevünkben és foglalkozásunkban őrizzük az ősi hagyományt.

Ezért kérdem, most, erről a novelláskötetedről: miért az orvosi nyelv az egyik írásban, miért a régies nyelv a másikban, miért, hogy egyes novelláidban csak többszöri olvasás után tudjuk meg, ki tette, ki követte el, s mit? (Azt kizárom, hogy ez is a feleségem ármánykodása.)

 Válaszod köszönöm,

 Poirot Marcell

Azért az orvosi nyelv, mert a címadó novella narrátora orvos. A szövegnek egy korábbi állapotában volt egy alcíme is: anamnézis. Meg azért, mert szeretem a „globus a torokban”-szerű csáthos mondatokat. Meg azt is be kell vallanom, hogy abból az úgynevezett mai nyelvből már elegem lett kicsit, amit velem kapcsolatban a legtöbbet emlegetnek. Szóval kezdtem unni magam mint a rontott köznyelv professzionális használóját. A régies nyelvről meg annyit, hogy Pázmány, Heltai nyelve, az egész 16–17. század olyan hihetetlenül erős, hogy mint az örvény szívja be a mai használóját. Ledarálja, megsemmisíti, s újjászületve kiköpi. Ebben olykor meg kell fürödni, hogy az ember tudja, hol lakik az úristen. Pontosabban hogy nyelvédesanyánk lakása mennyi és mekkora. Konkrétan már régóta izgat, meg lehet-e teremteni az autentikus, korhű nyelvét egy 17. századi regénynek. Némely tapasztalatok alapján azt gondolom, igen, meg, csak félek, hogy a nyelv 40-50 oldal után az olvashatatlanságig megterhelné a történetet, mert az olvasó nem tudja nem unikumként, quasi idegen nyelvként olvasni. Persze, ez is egy legitim cél.

Kedves Lajos!

Nem tervezed, hogy az új köteted néhány összefüggő darabjából, a Hotel Téeszirodából és a Bányamosodásból írj egy novellafüzért, egy Ewiggrau- vagy egy Tongyó-körzetet?

 a. j.

Dehogynem. Méghozzá a két kötet anyagából, sőt, más töredékekből is, kicsit – anélkül hogy hasonlítgatnám magam – Mészöly Miklós Hamis regénye analógiájára. Előbb-utóbb a Luchterhandnak, a német kiadónak, amely a Hősöm terét is kiadta, össze kell raknom megint egy könyvet, s az valami ilyesmi lenne. Már most, A fagyott kutya összerakásakor is megkísértett az ötlet, de várok még egy évet. Ezek még csak tíz-tizenöt éves szövegek. A. J. a szerepei mögül igen pontosan kérdez, igen, ezek az írások, bennem legalábbis, egyre inkább körzetesülnek, kiadni látszanak valamit, de hogy az a valami pontosan mi volna, vagy hová is menne, az csakis akkor derül ki, ha öszszeraktam – ami ott és akkor egy nagyon erős újraírást, átkomponálást jelent, motívumok újrakeverését, szálak újrakötését, bizonyos nyelvek visszavágását, s főleg annak beépítését, ami mindeközben jut eszembe, s helyet, létjogot kér a Ewiggrau terében. Ez legjobb esetben teljesen új könyv lesz-lehet, egy régi-új könyv, hisz be kell látnom, ez már így marad, könyvről könyvre cipelem magammal a saját motívumaim egy részét, íróilag ez a bőröm, se módom, se kedvem kibújni alóla.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges