Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

Nem, nem írom alá, mondta az Idő Veteránja, s szelíden eltolta Fizetett Horkoló kezét a klaviatúrától, nem, ismételte az Idő Veteránja, jó okom van rá, nem a félelem vezet, mint mondjuk épp az Óra Idejében, de Horkoló, hiszedvagysem, vaksötét súlyok nehezednek arra az órára. Horkoló elhitte, de nem értette, látta, hogy az Idő Veteránja nevetni próbál, de olyan nevetéssel, amit olyankor produkál az ember, amikor a nagymama ruhásszekrényét kell áttolnia a hálószobába. Mindenesetre felfogta, hogy a www.petitiononline.com jelen pillanatban nem lehet az ő lapjuk, nem ezt húzták, nem ezt a lapot osztották most nekik, maximum átszörfölhetnek az origóra, az indexre, a varosisetak.hu-ra, az erezzengem.com-ra, a legyavendegem.org-ra vagy a hogyanszeressukegymasthelyesen.edu-ra, de hogy az Idő Veteránjától most egy fia aláírást nem csihol ki, azt szinte biztosra veheti. Pedig Fizetett Horkoló úgy hitte, igenis, nagy jelentősége van, hogy minél több aláírást gyűjtsön, s mint tudjuk, ma már nem ódivatú, gyűrött ívekkel rohangál az aláírásgyűjtő, hanem ráveszi lehetséges helyeslővagytiltakozó társait arra, hogy kússzanak már fel a petitiononline.com-ra, a petíciók hivatalos lapjára, s ott, fent az éterben firkantsanak mán oda egy e-aláírást. Mindegy miért. Hogy ne vagy hogy igen. IGENnemIGENnemIGENnemIGENnemIGENnemIGENnemIGENnemIGENnemIGENnemIGENnem IGENnemIGENnem. Ilyen bináris, sörvagybor, AranyvagyPetőfi, mindenvagysemmi aggyal fogható dolgok miatt mászkálnak oda petíciózni az emberek. Izzadva loholnak, hogy elérjék még a petíció lapját, folyik róluk a veríték, nehogy bezárna idő előtt a Petíció Bolt, s elfogyna a polcról a napi betevő petíciófalat. Hogy legyen, vagy hogy ne legyen. LEGYENnelegyenLEGYENnelegyenLEGYENnelegyenLEGYENnnnnNnnnelegyenLllLllEGYENnelegyen!LEGYENnelegyenLEGYENtalán[Talán?SemmiTalán!Sicckiagondolataidbólis!]nnnnnelegyenLEGYENNNNNnelegyen. Semmi SzeretNemszeretUtálImád, mint régente az akácfalevél-sorsolásnál, mikor kiderült, Dezsőke szerelmére érdemes-é várnunk, ránk onthatja-é még Dezső Csillaga fényes édesét, amit semmiképp ne tévesszünk össze az Akácfa-sorsolással, amikor fény derül arra, vajon az érvényes bérletünket elfogadják-e az Akácfa utcában, vagy rögvest lecsuknak, amiért tegnap az úszótáskánkban felejtettük az úti okmányt. Nem, ilyen négyes, akácfaleveles lehetőség nincs ma már semmire, igenvagynem, semmi lehetséges, egyrésztmásrészt, hacsak. Fizetett Horkoló úgy gondolta, igenis nagy jelentősége van annak, hogy aláírják a petíciót, az Idő Veteránja és mások is, ezért akarta volna végigrohanni, szaladni a napot, s ezért kezdte épp az Idő Veteránjánál, a leghűségesebb aláírójánál, hogy szignójukkal megmentsék a Moszkva téri órát, hitt benne, hogy ennek fontossága óriásibb, mint aláírásokat gyűjteni a reggeli fogmosások bevezetéséért, az IttATéglaHolATégla, s tégla-e egyáltalán probléma eldöntéséért, a levegő kitisztítása végett, egy fürdő női napjainak kiharcolása érdekében, vagy hogy a főzelékekbe a továbbiakban sose kerülhessen rántás. Hitte, hogy ez a gyűjtés mindennél fontosabb, fontosabb még annál is, hogy megmentődjenek a Király utcai házak, vagy hogy ne bontsák le az 1896-ban épült s a ’20-as években Hajós Alfréd tervei alapján újjáépített Millenáris Velodrómot, pedig ezekhez a fent említettekhez is gyűjtötte, erőst hörcsögölte, bálázta az aláírások jelentős tömegét. A Moszkva téri óra Horkoló szerint kortörténeti jelentőséggel bírt, Horkoló úgy vélte, ha parkosítják is a teret, bizalmas nevén a Kalefet, s hogy ez a becenév a halefből ésvagy Széll Kálmán nevéből származik-e, ez most Horkolót kevéssé érdekelte, de ha fácskákat telepítenek is oda, ha hidakkal lehet majd feljutni a posta épületéhez, az óra, az a bizonyos óra akkor is maradjon meg. Mert persze örült Horkoló, hogy 2007 és 2013 között tízezermilliárd forintos uniós támogatáshoz juthat Magyarország, hitte is!, még mennyire, ezért hozta el az Idő Veteránjához a cikket, hogy felolvassa neki, s hogy újra, együtt átéljék a nagy boldogságot, s hogyne örült volna, s hogy ebből 30 milliárd forintot a főváros egyik legforgalmasabb csomópontjára, a Moszkva tér korszerűsítésére költenek, na ennek aztán végképp örvendezett, mutatta is az Idő Veteránjának, aki szintén örvendezett, s hogy 2007 és 2013 között Magyarország számára új fejezet nyílik, melyben együttműködik a magyar kormány, az Európai Unió és a Fővárosi Önkormányzat is, ettől Horkoló majdhogynem könnyekre fakadt. S hogy az uniós és kormányzati forrásokkal együtt elkezdődhet a 30 milliárd forintos felújítás, a kisebb átalakítástól és revitalizálástól a tömegközlekedési vonalak felújításán és újjáépítésén át egészen a teljes rehabilitációig, na ettől egy meghatottság-cseppet el is morzsolt a szeme sarkában. S hogy elsőként a legnagyobb problémákat oldják meg, vagyis a rövid távú programmal kezdik, amelynek lényege, hogy a Moszkva teret felszabadítsák az oda beözönlő tömegtől, valamint az oda beáramló forgalomtól, s ezután következik a Moszkva tér átfogó rehabilitációja, ettől olyan boldogság fogta el Horkolót, hogy bár nem otthon volt, mégiscsak az Idő Veteránjának vendégszeretetét élvezte, örömében felugrott, s lehozta a hozzá legközelebb eső két csillagot, s csak azért nem többet, mert több nem fért a kezébe. Szépen fénylett így Horkoló, miközben felolvasta barátjának, az Idő Veteránjának, hogy a Moszkva tér megújítása is bekerült a II. Nemzeti Fejlesztési Tervbe, s így ez a tér is sorba állhat, mikor elosztják majd az uniós forrásokat. HüüüÜÜÜÜüüüüpp, zokogta Horkoló, kezében a két apró csillaggal, a Fővárosi Önkormányzat középtávú programja, a Podmaniczky Program alapvető feladatnak jelöli ki Buda központjának újjáélesztését. HüüüÜÜÜÜüüÜÜÜÜüüüüüüpp, hát ezt is megértük!, rázta a zokogás Horkoló csillagokkal terhes vállát, egy új, valóban közösségi tér kialakítását tervezik, amelynek segítségével gyorsabban lehet közlekedni, de amelynek környékén élni is lehet, nagyságrendekkel jobb környezeti és városépítészeti feltételekkel, több zöldterülettel, kevesebb ipari létesítménnyel, jobb tömegközlekedési hálózattal, rendezett és tiszta térrel, hát ezt el sem hiszem, szipogta Horkoló, s megtörölte orrát egy Bianka típusú, háromrétegű papír zsebkendővel. Rendben, de az órának maradnia kell, muszáj!, s újra úgy érezte, most a kezében van a történelem kereke, ami végre mintha előre nyekkenne egyet, de amit mindenképp egy milliméternyire vissza kell állítania. Az Óra, az ÓÓÓÓóóóÓÓÓra ugyanis maradjon. Podmaniczky Program ide, Budapest vőlegényének tervei oda, az órának továbbra is ott kell pompáznia. Persze hiába sorolta volna a tényeket bárki akkor, akár az Idő ott dekkoló és az aláírnivalóra fittyet hányó Veteránja, akár más, a meghatottságnak azon katartikus pillanataiban senki el nem bizonytalanította volna Horkolót azzal, hogy volt idő, mikor az órát leszerelték, s akkor, óra nélkül is sikerült Budapest polgárainak megtalálniuk egymást az óra hűlt helye alatt, ezt akár fel is lehetett volna emlegetni Horkolónak, csöppet sem térítette volna el harcos szándékaitól. Mert az óra alatt találkozott hosszú ideig a Moszkva tér népe, az óra alatt talált munkát hajnalonta sok ország állampolgára és sok egyetem épp kirúgott vagy vizsgát vesztett hallgatója, akik anno a népgazdaságot, majd a fehérnek nem annyira nevezhető gazdaságot kívánták munkájukkal szolgálni. Az óra alatt találkozott Gizike és Ferike, s itt kezdték el fonni szerelmük szálait, amelyek mára már három gyermekhez, négy kerékhez és ki tudja, hány szobához vezettek el. Az óra alatt találkoztak hosszú-hosszú évekig a szombatosok, ennek a különös vallásnak a hívei, akik hittek abban, hogy a szombat buli nélkül nem telhet el, akik képesek voltak több órát állni az óra alatt, hogy összejöjjön egy bulesz, buli!, BBBUUUUUUUUUUUUUUULIIiiiiiiiiiIIIIIIIIiiiIIIIIIIIIIIII van!, buli!, fantakóla!, bambi!, buli!, bulesz!, bulejka!, bulcsi!, mindegy kinél, miért, kikkel, de bulinak, annak szombaton lennie kellett. (L. erről a tematikáról a Moszkva tér című filmet, amelyről F. H. most itt, e helyt bevallja, nem bírta végignézni, pedig külföldre szakadt vendég akart akkoriban magyar filmet látni, de  F. H. kijelentette, még három buleszt bír végigszenvedni, aztán elhagyja a filmvetítő puha foteljeinek marasztaló kelyhecskéit, s ahogy mondta, úgy is tett, amit persze lehet kritikai élnek gondolni, de nem biztos, hogy az volt, lehet, hogy egy épp apillanatban jelentkező migrén fogta menekülőre.) Az óra alatt találkoztak a kultúrprogramozók is, a régi világ jónésdóréskorinthoszi oszlopai, akik úgy hitték, ha délután négykor elindulnak egy előadásra, mondjuk a cseh új hullámról, a filmművészet e valóban szerethető korszakáról, aztán átmennek az EbEmlékszikMelyikSzínházba, hogy ott megnézzenek egy FelejthetőDeMégisNagyJelentőséggelBíróNaggyal?DeMiért? darabot, aztán pedig átruccannak valamelyik egyetemi kollégiumban tartott szupertitkos alternatív koncertre, ezzel legalábbis elbontanak egy vasfodrot abból az enyhén rozsdálló Függönyből. A kultúrprogramozók hivatástudata rettenthetetlen volt, MiiinnndennaaAAAaApProoOOOoograaammOOoozzzZZnnIIiiiiiiKell, szólt a kultúrprogramozók 12 pontjának egyik legfontosabbja, talán az alappontja, s bár ugyanúgy kevéssé voltak pontos emberek, mint a bulizók, amivel nem akarnám azt mondani, hogy ne lett volna a bulizóknak&kultúrprogramozóknak közös metszetük, hogyne lett volna olyan, aki hét közben a kultúra papjainak, szombaton viszont a szombatosoknak áldozta volna kicsit sem becsült idejét, de bár egyik csoport sem órára vagy percre járult az órához, az órának mégis óriási jelentősége volt. Emlékezzünk, Idő Veteránja, te is emlékezz!, ez még az az idő volt, amikor senkiről az óra alatt nem feltételeztük, hogy örült volna egy ilyen felhívásnak.

Ilyen programok látogatása abban az időben az Óra alatt gyülekezők számára teljességgel elképzelhetetlen volt. (Horkoló itt egy kicsinyt elbizonytalanodik, hogy szeretne-e ma, ebben a szabadságfútta időben találkozni bárkivel is, aki elmegy ilyenre, akinek az ilyen kedvcsináló volna, aki kőrözne, sicc!, de nem nyilvánít véleményt.) Természetesen lehet, hogy azért nem ment akkoriban senki pecsenyét sütni vagy vattacukrozni ilyen lelkesítő eseményre, mert az Óra idejében, akkor, amikor a szabadságnak viszonylag kevésbé erős foka valósulhatott meg a téren és az időben is, még nem jöttek rá az Óra alatt ácsorgók, hogy legjobban azt tennék, ha épp ellátogatnának ilyen rendezvényekre, példát véve a pseudonomas aeruginosa nevű baktériumról (magyarázat mindjárt következik), s egyszerűen ottlétükkel felfalnák a rendszert. Ezt, akkor, ott az Óra alatt még nem tudta senki, talán azért, mert a híres, a példás viselkedésű, sőt a példaképnek tekinthető, az életvezetés minden titkára megtanító baktérium akkoriban még vagy nem létezett, vagy nem tudtak róla.

Rendben, mondta az Idő Veteránja, azt készséggel elhiszem, hogy ez a baktérium vagy ennek bármely változata ette meg az előző rendszert, de a petíciót aláírni akkor sem fogom, s szelíden és véglegesen eltolta Fizetett Horkoló kezét a klaviatúrától, s lecsapta laptopja fedelét, nem, ismételte az Idő Veteránja, jó okom van rá, nem a félelem vezet, mint mondjuk épp az Óra Idejében, de Horkoló, hiszedvagysem, vaksötét súlyok nehezednek arra az órára, tőlem elbonthatják, s ha nem emlékezik majd rá senki, akkor csak egy, az időt elvesztegetni akaró kor rozzant darabját hullajtaná ki a felejtés. Horkoló végre megértette, hogy hiába minden, felkúszott a szerverre, s mintha a fogát húznák, lekapta onnan szeretett petícióját. Pedig mára ez lett volna a legszebb, a legkövérebb, a legédesebb petícióm!, egy Óráért, amely mindent megtett azért, hogy azt a látszatot keltse, hogy soha, de igazán soha nem múlik az a rohadt, kibaszott idő, azzal kitépett egy ősz hajszálat, és elrohant a hajfodrászához, ezúttal a Nyárhoz, petíciózni, hogy ne, meg azért is, hogy igen.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges